A Játék Neve: Föld

Végére értünk a 12 pontnak, és most, befejezésül vizsgáljuk meg, hogy az Irányítók hogyan tartják fenn azt a titkosságot, amely hatalmuk alapja, hogyan hitetik el az emberekkel, hogy ők nem léteznek.

Nyilvánvaló, hogy egy titok maximum addig tud titok maradni, ideig-óráig, amíg legfeljebb két ember tud róla. Az Irányítók eleve többen vannak kettőnél, ráadásul nincs olyan igazság, amely napvilágra ne kerülne.

Ennél fogva az Irányítók általában nem visszatartani akarják az önmagukkal és egyes ténykedéseikkel kapcsolatos információkat, erővel elhallgattatva mindenkit, aki megpróbál velük kapcsolatban bármiféle információt nyilvánosságra hozni - ez kilátástalan harc lenne, az igazság előbb-utóbb elterjedne.

A módszerük ennélfogva az igazság elferdítése, illetve felhígítása. A hazugság elhitetésének is egyik legbiztosabb módszere, hogy igazságot keverünk bele. Bizonyítható vagy közismert tényeket teszünk egy elméletbe, így az emberek kapcsolt áruként elhiszik az elmélet többi részét is.

Vagy gondoljunk a média egyik jól bevált manipulációs cselére, mikor a nyelvtani szerkezetben elrejtik a félrevezetést, mert az agy az állítmányt helyezi a figyelem középpontjába. „Magyarországon a szélsőséges erők térnyerésének oka a gazdasági válság." Mit állítunk? Hogy a válság az ok. Tagadása: nem a válság az ok - hanem más, mondjuk a cigánybűnözés, vagy az NBH-s provokatőrök jól szervezett munkája, stb. A rejtett állítás, amit benyelt a néző agya, a „szélsőséges erők" térnyerése, amelynek valóságalapját nem igazoltuk soha, hiszen is nem állítottuk egyetlen mondatban sem, hogy valóság - az első mondat, ahol megjelenik, már individuális logikai egységként kezeli, tipikusan alany vagy tárgy szerepében. Figyeljük csak meg, a hírekben milyen gyakran rejtenek el állításokat jelzős szerkezetekben, főleg birtokos jelzők segítségével. „A szélsőségeknek a gazdasági válság által okozott térnyerése nyugtalanítja a demokrata beállítottságú politikusokat."

Alapvetően az embereket nem nehéz becsapni. Legtöbbször „egybites" módon gondolkodnak, valami vagy jó vagy rossz, vagy igaz vagy hamis. Hogy ez miért van így, arról később szó lesz, egyelőre gondoljunk csak arra a rengeteg szélhámosra, aki az emberek eszén túljárva jut anyagi és egyéb előnyökhöz - ezek az emberek általában azt képzelik magukról, hogy átlagon felüli értelmi képességeik kiváltságossá teszik őket, és ennek köszönhetik, hogy nem kell dolgozniuk, hanem mások munkájából megélhetnek; az igazság viszont az, hogy sokan mások is képesek lennének arra, amit ők csinálnak, csak nem hajlandóak rá. Erkölcsi és nem értelmi korlátok tartanak vissza sok nem is kifejezetten zseniális, az átlagnál épp csak 1-2 fokkal okosabb embert, hogy ilyen módszerekhez nyúljon.

Nem így az Irányítók vezetői. Ők sokkal okosabbak, mint az átlagember, és szellemi képességeiket gátlástalanul felhasználják, hogy lépéselőnyhöz jussanak a többségi társadalommal szemben. Már volt róla szó, hogy a hazugság a legnagyobb fegyverük, de ennek igazi erejét az igazsággal és a tudással való visszaélés adja.

A tudás elrejtésének talán egyik legjobb példája a mérhetetlen mennyiségű úgynevezett „ezoterikus" irodalom. Az okkult tudás tipikusan olyasmi, amelyet az Irányítók saját céljaikra szeretnének megtartani, és igyekeznek megakadályozni, hogy rajtuk kívül más is hozzájusson. Mivel pont ők voltak azok, akik az Egyháztól a hatalmat és a kényszerítő erőt elvették, már nincs inkvizíció, ami féken tarthatná azokat az embereket, akik az általános vallásos ismereteken túli tudáshoz szeretnének hozzájutni, és mivel az Irányítók által felépített világrend a „szabadság" illúziójára épül, ők maguk jogot kell hogy biztosítsanak a tudás megszerzéséhez.

Jogot igen, lehetőséget nem.

A lehetőséget azzal vették el, hogy bizonyos szabadkőműves beavatottak a „szabadon hozzáférhető tudás" jegyében elkezdtek könyveket megjelentetni a XIX. században az „ezoterikus" (vagyis titkos) tudás témakörében. Ezek a könyvek egytől egyig igazságokra épültek, azonban azokat eltorzítva, félrereprezentálva, összekavarva, kesze-kuszán és főleg popularizálva tálalták, kihagyva a nehezen érthető részeket, túlhangsúlyozva a könnyen félreérthetőeket. (A keresztény vallást is valahogy így zsinatolták össze valamikor 16-18 évszázaddal ezelőtt, de erről majd máskor.) A dolognak óriási divatja lett, hatalmas „okkult" érdeklődési hullám indult meg a kis- és középpolgári körökben (elsősorban az otthon unatkozó városi polgárfeleségek révén), százával jelentek meg a „mágusok", azok a szemfényvesztők, akiknek tevékenységére később a bűvészet, mint szórakoztatóipari forma ráépült - a különbség csak annyi, hogy ezek a bűvészek nem jelentették be, „vigyázat, csalok", hanem azt próbálták elhitetni az emberekkel, hogy valódi „természetfeletti" képességekkel rendelkeznek.

Onnantól, hogy a haszonlesők hada rácuppant a témára, az ezomizéria önjáró jelenséggé változott: már nem kellett a szabadkőműveseknek okosan megszerkesztett, manipulatív könyveket írniuk, az „egy bolond százat csinál" elv alapján egymást kezdték kábítani a téma szerelmesei, a 100. könyv elolvasása után már mindenki annyira képben érezte magát, hogy írt egy 101-ediket, és így az ostobaságok tengerébe veszett az a gyűszűnyi tudás, melyet az Irányítók emberei a kezdetekkor belecsepegtettek a dologba. Az a néhány hiteles szerző, valódi beavatott, akik valódi tudást próbáltak közvetíteni, pl. Eliphas Lévi vagy akár a magyar Victor Charon, elvesztek a hülyeségek tengerében. A mai ezoterikus irodalom szinte bármely kötetét fellapozva 5-10% tudást és 90-95% hülyeséget találunk, tökéletes emulzióban feloldva, hogy legtöbb embernek a tudás kiszűrésére esélye sem legyen. Saját környezetemben tapasztalom rendszeresen, hogy valódi misztikus tudással is rendelkező személyek néha milyen képtelen elméletekben hisznek.

Nos, nézzük, hogy az Irányítók ugyanezt a technikát hogyan alkalmazzák a róluk szóló tudásra! Minden egyes alkalommal, mikor új információ kerül napvilágra velük kapcsolatban, azt ők maguk is közzéteszik, hazugságokkal megfelelően körítve. Leleplező könyveket írnak önmagukról, a „háttérhatalomról", egyik verzióban földönkívüliekkel szövetkeznek, másikban ők maguk a földönkívüliek, harmadikban a jövőből jött emberek, de olvashatunk világméretű zsidó összeesküvésről is, amelynek tagja minden egyes zsidó a földön, legyen amerikai orvos vagy akár izraeli buszsofőr, de ezt rajtuk kívül senki sem tudja; hallhatunk műholdakról, melyekről követik az emberek mozgását, minden telefonbeszélgetést lehallgatnak, az emberek gondolatait és álmait kiolvassák, mindenkinek a számítógépéről naponta egy mentést csinálnak, naplózzák a teljes Internet forgalmát, stb. Jellemző eleme ezeknek az elméleteknek az illogikus, szükségtelen kontrollt megjelenítő paranoia. A paranoia, amely a skizoid téveszmék állandó velejárója - és a mai meghasonlott világban bizony az egészségesnek számító emberek egy kicsi, de kimutatható százaléka skizoid tünetekkel küzd, és hajlamos a paranoiára. Ők azok, akik az összeesküvés-elméletek kusza szövevényét önműködően növekvővé teszik - átgondolatlan, önmagának vagy a valóságnak ellentmondó teóriáik az emberek szemében a „láthatatlan hatalomról" szóló minden megnyilvánulást éppen úgy nevetségessé tesznek, mint ahogy a környezetvédelem gondolatát teszik nevetségessé az előző bejegyzésben leírt módszerekkel.

Ennek a módszertannak az „áldozata" a 2012 blog is tulajdonképpen, hiszen a felületes szemlélő számára itt egy újabb „összeesküvés-elmélet", egy újabb hülye, aki alumíniumsipkával a fején ücsörög a számítógépe előtt, és a nemlétező háttérgonoszokról szóló paranoid fantáziáit próbálja világgá kürtölni. Nem véletlenül kezdtük a blogot azzal a bejegyzéssel, amelyből kiderül, hogy miért helytelen „összeesküvés-elméletnek" titulálni az Irányítók puszta létének megállapítását. Maga az összeesküvés-elmélet kifejezése egy retorikai bunkósbottá változott, amellyel érvelés nélkül agyon lehet csapni minden olyan kellemetlen fejtegetést, mely kétségbe vonja, hogy a világ csak annyi, amennyi a szemünk előtt van, és a TV-híradónak minden szava igaz. Mindig is voltak legfelső döntéshozói a társadalomnak, miért gondolná bárki, hogy most nincsenek, hogy minden egy spontán káosz reménytelen belső egyensúlykeresésének az eredménye? De sajnos maga a farkas az, aki már százszor farkast kiáltott helyettünk, és kiáltását szorongó, bizonytalan, a sivárrá tett valóság elől menekülni próbáló emberek ezrei visszhangozták meggondolatlanul - s visszhangozták az Irányítók kapcsolt áruként odarejtett ideológiai félrevezetéseit is, amint az majd a >következő bejegyzésből< kiderül...

Ez a bejegyzés erőteljes reakciókat válthat ki azokból, akik nem olvassák el elég figyelmesen. Előre kell bocsátanunk tehát, hogy nem a „környezetvédelem" fontosságát fogjuk vitatni, hanem éppen ellenkezőleg, a látszat-környezetvédelmi műbalhé igazi okait és módjait szeretnénk megvilágítani - valamint végül, hiszen már a 12 pont végén járunk, megtesszük az első, apró lépéseket arra, hogy az Irányítók történetét egy teljesen új szintre emeljük.

Kérem, hogy előlegezzétek meg a bizalmat, elsőre kicsit meredek dolgok lesznek a bejegyzés végén, de a későbbi bejegyzések fényében majd a helyére kerül minden.

A szocializmusos történetben már említettük az Iron Mountain-jelentést, amely szerint a háborúzás tömegpszichológiai hatásának egyik alternatíváját ismerték fel a környezetvédelemben az Iron Mountain bunkerban tanácskozó tudósok. Lényeg az, hogy veszélyre van szükség, össztársadalmi fenyegetettségre, amelyet a hatalom bizonyos fokig kontroll alatt tart, és ezért cserébe elvárja az engedelmességet.

A jelenlegi hatalmi rendszer talán legnagyobb bűne az, amelyet az élő természettel, és a Földdel mint félig zárt, visszacsatolt energetikai és ökológiai rendszerrel művel. Eltűrhetnénk a hatalmat még pár évtizedig, akár évszázadig, előbb-utóbb úgyis, törvényszerűen megbuknak, mint minden hatalmi rendszer a múltban - csak az a probléma, hogy nincs időnk. Nincs időnk, mert minden egyes nappal közelebb kerülünk ahhoz, hogy a bolygó, amelyen élünk, lakhatatlanná váljon. Az igazi érdekesség ebben főleg az, hogy azt a környezetpusztító tevékenységet, amely az élet hordozására alkalmatlan állapot felé sodorja a Földet, nem csak, sőt nem elsősorban az Irányítók művelik, hanem - főleg az ipari termékek mértéktelen fogyasztásával - aktív részesei vagyunk mi is, miközben pontosan tudjuk, hogy amíg a kocsiban a gázpedált nyomjuk, az emberiség teljes kipusztulása felé utazunk, teljesen mindegy, a kormányt merre forgatjuk közben.

Hogyan vesznek rá minket az Irányítók, hogy tevőlegesen részt vegyünk a bolygó történetének legnagyobb holokausztjában, amelynek végül áldozatul esik majd minden egyes élőlény szárazföldön, vízben, levegőben és a föld alatt?

Erre a kérdésre a válasz pedig pontosan a „környezetvédelem".

Maga a környezet-védelem, mint olyan, egy félrevezető és hamis fogalom. Ha én odamegyek egy öreg nénihez, és elkezdem rugdosni, az védelemnek nevezhető, ha egy idő után már csak feleolyan erősen rúgok? A könyezetvédelem puszta fogalmának természetessége egyúttal természetessé teszi annak elválaszthatatlan antitézisét, a környezetpusztítást. A könyezetet nem kellene megtámadni, ilyen egyszerű, és akkor nincs szüksége védelemre. Kitől védjük, mégis, talán önmagunktól? Meglehetősen tudathasadásos állapot ez, amely kivetíthető emberek csoportjaira, akik egymással ellentétes érdekeket képviselnek, és tesznek is érdekeik érvényesítéséért, bármit, amit csak szükséges.

Akárcsak a háborúban.

Ez a háború a környezetpusztítás jelentős részét végző ipari konszernek ellen zajlik, keresztes lovagjai pedig azok az aktivisták, akik a '60-as évek szélsőbalos, anarchista szubkultúrájából emelkedtek ki. A polgári engedetlenség ellenállási eszköztárával próbálják megakadályozni azon ipari tevékenységek folytatását, amelyek eredményeként létrejött javakra nekik maguknak is szükségük van - ahogy mindenki másnak a társadalomban. Természetesen a válasz a termelési módszerek megváltoztatása lenne, nem pedig a termelés akadályozása, de mivel előbbire az aktivistának nincs lehetősége, hát a tétlenség helyett az utóbbit választja, odaláncolja magát az atomerőműhöz, odabilincseli magát a vasgyár kapujához, ahol az akcióhoz felhasznált bilincsét gyártották, tüntet, kiabál, követelőzik, a gazdaság pedig megy tovább a maga útján, a kutya hiába ugat, az önpusztítás dicsőséges karavánja tovább halad. Ezek az aktivisták pontosan ugyanolyan hasznosak, mint a terroristák - valaki látott már terrorszervezetet, melynek egyetlen célkitűzését vagy követelését sikerült elérnie? Minden, amire képesek, hogy visszatetszést keltenek a társadalomban (főleg megfelelő média-tálalás mellett), és elidegenítik az embereket nagyon is vállalható céljaiktól a vállalhatatlan eszközeikkel. Nem nehéz kitalálni tehát, hogy az ilyen fajta aktivista-tevékenységet is folytató „környezetvédő" szervezetek mögött az Irányítók állnak. Céljuk a környezetvédelem ügyének lejáratása, elbagatellizálása, a „tree-hugger" és egyéb kifejezések köztudatba ültetése - holdkóros bolond mindenki, aki a társadalmilag elfogadott normán túlmenően is próbálna tenni a környezet védelmében.

Hogy mi a társadalmilag elfogadott norma, azt természetesen az Irányítók diktálják a médián keresztül.

Gyűjts szelektíven hulladékot (úgyis a szeméttelepre kerül a nagyrésze), kapcsold le a lámpát egy évben egy órára, vegyél kocsit eurotízezres motorral, látszatakciókkal gyónj és rózsafüzérezz, hogy utána tiszta lelkiismerettel vágódhass be az autódba, irány a Vesz-co, és folytathatod tovább az össztársadalmi öngyilkosságban való aktív részvételt. Minden fajta szénsemlegességi, szén-dioxid-kibocsátási, szélkerekes, szelektív hulladékgyűjtéses és egyéb „környezetvédelmi" program, terv és törekvés (már amelyik valóra is válik), azon túl, hogy tényleges haszna is van, sajnos csak csepp a tengerben, és elsősorban arra szolgál, hogy az emberekkel elhitessék, a hatalom kontroll alatt tartja ezt a kérdést, meg fogják oldani, a Földet meg fogják menteni, te csak játszd tovább a szerepedet nyugodtan.

Valójában az Irányítók egyáltalán nem akarják megmenteni a Földet. Ha akarnák, egy éven belül leállítanák az összes olajkutat, és teljesen áttérnének a „tiszta energiára" - a napenergia különböző felhasználási módjairól már mindenki hallott, de a lehetőségek határtalanok.

Anélkül, hogy a 2012 blog ívének jelenlegi szakaszán ezt részletesebben ki tudnánk fejteni, valójában az Irányítók készen állnak arra, hogy feladják ezt a bolygót. Nem az emberiség, és ezen keresztül a saját vesztükbe rohannak, hanem nagyon is jól tudják, mit csinálnak, megírt forgatókönyvet játszanak le. A későbbiekben részletesebben beszélünk majd erről, egyelőre legyen elég annyi, hogy az Irányítók tisztában vannak vele, a Földön az elmúlt pár száz évben lassan kiépített és a XX. század második felében megszilárdult hatalmi rendszerük néhány évtizeden belül összeomlik, és a romokból kikelő új világrend, egy világosabb, tisztább szellemiséget képviselő hatalom számára át kell adniuk a bolygót. Amit tehetnek, hogy a megmaradt követőiket (agymosott gólemekké változtatott ex-emberek, akiket pontosan ez az átmeneti rendszer termelt ki) összegyűjtik, és máshol, más formában kezdik újra velük. Hogy pontosan hol és hogyan, azt majd a 2012-es események után fogjuk részletezni. De ha már egyszer a bolygót itt kell hagyniuk nekünk, akkor tessék, itt van, kezdhetünk vele, amit akarunk - miután romhalmazt csináltak belőle röpke 300 év alatt.

A következő téma makroökonómiai vonatkozású, viszonylag nehezen megérthető az egyén mikroszintjéről nézve.

Mi is a pénz tulajdonképpen, közgazdaságtani szempontból? A javak újraelosztásának eszköze. A társadalmi munkamegosztás specializálódásával a társadalmi összmunka össztermelésének elosztását olyan módon valósíthatjuk meg pénz segítségével, ahogy azt cserekereskedelemmel képtelenség lenne. A tudós nem tudja a gondolatait vagy az egyenleteit elcserélni a cipésszel cipőre, a pékkel pedig kenyérre, bár a munkájára szükségünk van, ezért neki is részesülnie kell az elosztott javakból.

Igen, ezt tudjuk. S a pénz mikroszinten azért tűnik értéknek, mert az összes létező pénzmennyiségnek minél nagyobb hányadát birtokolja valaki, annál nagyobb hányadára jogosult a társadalmi össztermelésnek.

Amíg valaki csak kevés pénzzel rendelkezik, addig nem érzékeli, hogy a piaci szereplők pénz utáni vágya visszahat a termelési magatartásra! A pénzből elvileg azt veszünk, amit akarunk, de csak egy határig. Ha nekem van 50 milliárd forintom a bankszámlámon, és mindet cipőre akarom költeni egy hónapon belül, akkor azzal fogok szembesülni, hogy a piacon egyszerűen nincs elég cipő! A cipő iránti túlkereslet egyrészt fel fogja emelni a cipők árát, másrészt arra fog ösztönözni embereket, akik eddig mással foglalkoztak, hogy kezdjenek otthon cipőket varrni, ami munkaerőt fog elvonni az egyéb javak előállításától - így visszajutottunk a 8. pontban írottakhoz, hogy ha a gazdasági erőnek túl nagy része, akár valós (termelőeszközök), akár fiktív (pénz), összpontosul egy kézben, az illetőnek módjában áll a piacgazdaság természetes egyensúlyát felborítani, a piaci mutatókat elállítgatni, akár válságot is okozni.

Ahogy azt már korábban leírtuk, régen az emberek a földből éltek. A föld adta azokat a javakat, melyek a megélhetéshez kellettek, illetve azokat a nyersanyagokat, amelyekből emberi munkával egyéb szükségletkielégítési cikkeket állítottak elő. Egy jobbágy adott esetben eltölthetett egy vagy két évet úgy az életéből, hogy pénz nem volt a birtokában. Ez ma már nehezen elképzelhető. Ma már pénzből élünk, mindent pénzért kapunk meg; minél komplexebb a gazdaság működése, annál nagyobb a szerepe a pénznek.

Most jön azonban a meglepetés: valójában még mindig a földből élünk! Amit elfogyasztunk, még mindig a föld javaiból előállított termék, az egyetlen különbség, hogy minden javak ősforrása, a föld, már nem a mi birtokunkban van. Kiaknázása központosítva történik, amely egyrészt jobb hatásfokot biztosítana, ha a központosított vezetés jószándékú és önzetlen lenne, másrészt, mivel nem az, ezért a föld és a fogyasztók közötti kapcsolat közvetettségével vissza is élnek - a föld most is biztosítja, amire szükségünk van, csak beékelődik közénk az Irányítók központilag szervezett pénz alapú gazdaságának zsaroló rendszere.

A pénz alapú gazdaságban a pénz mozgásának iránya ellentétes a javak mozgásának irányával. A pénz ellenérték, tehát nem érték, hanem anti-érték, vagy értékhely, ha úgy tetszik. A helyhez tartozik a szükséglet-kielégítési cikk (közgazdaságtani kifejezéssel jószág, többesszámban javak), ami maga a tényleges érték - feltéve, ha az érték-ellenérték egyensúlyban van egymással, vagyis minden értékhelyet ki lehet tölteni értékkel.

Általános tévedés, hogy a pénz akkor értékes, ha aranyfedezet van mögötte! Ez a tévhit onnan ered, hogy a pénz, a bankjegy, a Templomosok (az Irányítók elődei, erről később) által feltalált arany-multiplikátum, vagy arany-replika, ha úgy tetszik! Az arany nem jószág, birtoklását nem ezért vágyták régen az emberek, hanem pont azért, amiért ma a pénz után áhítoznak: mert ellenértéke volt a javaknak! Valójában a pénz fedezetét nem az arany adja, mivel a kettő ugyanaz, csak más formában - hanem a javak adják!

Ha így nézzük a dolgokat, a Magyarországon állandóan a köztudatban tartott „pénzhiány", „forráshiány", „költségvetési hiány", sőt maga az „államadósság", illetve az „EU-pénzek" meg az „IMF-mentőcsomag" fogalma is teljesen értelmetlen.

El akarják hitetni az emberekkel: a magyar gazdaságnak az a problémája, hogy kevés a pénz. Nem nehéz megtalálni erre a problémára a megoldást: a nyomdagépet bármikor be lehet indítani, annyi pénzt lehet nyomtatni, amennyit csak akarunk! De ettől az ország nem lesz gazdagabb, mint ahogy attól sem lesz több kajánk, ha veszünk még egy hűtőt - attól nem lesz több értékünk, hogy több értékhelyünk van. A magyar gazdaságnak nem a pénz a problémája, így a kívülről adott pénzügyi segítség csak monetáris szinten ad egy atyai pofont a gazdaságunknak, további inflációt okozva, valamint, ahogy az állam elkezdi költeni azt a pénzt, ez megintcsak további torzulást okoz a termelési szerkezetben, lásd a fent leírt visszahatási jelenséget. A magas közterheknek is részben az a célja, hogy a piacot minél kevésbé hagyják saját belső törvényszerűségeinek megfelelően működni. (A magas közterheket egyébként a költségvetési hiánnyal és az államadóssággal indokolják, pedig valójában a közterhek jelentős csökkentése pár év alatt megszüntetné a költségvetési hiányt, de erről majd talán máskor.)

Összefoglalva: a pénz csak mikroszinten tűnik értéknek, makroszinten egyáltalán nem probléma, és nem gátja a gazdaság fejlődésének. A tőkeberuházás, a termelőeszközök és az infrastruktúra mennyiségi és minőségi szintje játssza a fő szerepet annak kialakulásában, hogy mennyi munka által mennyi jószágot tudunk előállítani - feltéve, ha a gazdaságot hagyják működni, s nem felülről szervezik meg a termelést olyan módon, hogy minél célszerűtlenebb legyen, s minél több fölösleges munkát kelljen elvégeznünk csak azért, hogy figyelmünket és szellemi energiáinkat lekössék, elpazarolják.

A fentiek ismerete hasznos lehet, amikor szavazni megyünk - bár egyrészt, aki elmegy szavazni, nem olvasta el vagy nem fogta fel a 12 pont kezdetén írottakat, hogy mennyire fölösleges elmenni, másrészt viszont, ha a pártok programjait összehasonlítjuk, fontos szemponttá válik, hogy mennyire tekintik a pénzt szentséges és mindent megoldó csodaszernek. Ha az életképesebb pártprogramokat megnézzük (Jobbik, Munkáspárt), azt látjuk, hogy alapvető társadalmi és gazdasági átalakításokat szorgalmaznak, a monetáris politika terén történő változtatások másodrendűek náluk, szemben mondjuk az LMP-vel, mint egy korábbi bejegyzésben említettük - no és a sort szegény Fidesz zárja, akiknek még programjuk sincsen a weboldalukon... (Természetesen hogy kinek milyen a programja, az egy kérdés, az meg egy másik, hogy mennyire gondolja komolyan! Pl. az SZDSZ akárhányszor került bele a kormányba, soha meg sem kíséreltek semmit megvalósítani a deklarált céljaik közül...)

Közeledünk a 12 pont befejezéséhez.
Ismét egy olyan egyszerűbb téma következik, amihez elég az általános iskolai fizikáig visszanyúlni.

Az „enerigaválság" témája, a gazdaság és a piac tehetetlenségéből következő borzasztóan lassú átállás az úgynevezett „alternatív energiahordozókra", meg „megújuló energiaforrásokra" szoros összefüggésben van a környezetvédelemmel, mely az utolsó pontok egyikének fő témája lesz - mégis az energia-témát külön bejegyzésben írjuk meg, mivel jelentős része a gumicsontnak, amit a médián keresztül rágatnak az emberekkel az Irányítók.

Az előző pontból már kiderült, hogy a piac tehetetlensége nem mentség arra, hogy mondjuk elpusztítsuk a bolygót vagy egyszer csak benzin nélkül itt álljunk felkészületlenül, hiszen valójában a gazdaságot felső szinten központilag irányítják, és ha az Irányítók úgy akarnák, 2010-től egy csepp olajat sem kellene kitermelni. Az ún. alternatív energiaforrásokkal az a fő probléma, hogy túlságosan decentralizáltak, mindenhol elérhetőek (pl. szélenergia, hőszivattyú vagy napelem), ezért csökkentik az embereknek az energiaszolgáltatóktól való függését. De minderről részletesebben majd a multihidraulikus diktatúráról szóló bejegyzésben, a 12 pont után.

Maga az energiaválság azért nem igaz, és a válság kezelésének módszertana azért félrevezetés, mert olyan megközelítést alkalmaz, ami nincs tekintettel az elemi fizikára. Energiahordozókról beszélnek és a környezetvédelem jegyében csökkentett energiafogyasztásról. Azt az érzetet próbálják kelteni az emberben, hogy az energia valamiféle ásvány, amelyet a környezetünk speciális elemei hordoznak magukban (akár a napsugárzás, akár a kőolaj), ezt mi elhasználjuk, és mindig újat kell keresni belőle.

A valóság természetesen az, és ezt minden embernek tudnia kéne, aki általános iskolát végzett, hogy az energia egy örökké létező, mindenhol jelenlévő dolog. (Emlékeztet ez minket „valakire"?...) Nem lehet sem megtermelni, sem elfogyasztani. Átalakul, egyik helyről vándorol a másikra, ennyi az egész. Nem kell speciális energiaforrásokat keresni, mert itt van körülöttünk, a levegőben is (pl. hőenergia formájában), kis túlzással a kezünket is alig kell kinyújtani érte. Valamivel pontosabban megfogalmazva: létezik technológia a hőenergia kivonására a levegőből vagy a vízből! A hűtőszekrény és a légkondi is ezen az elven működik...

A Föld természetes energetikai körforgásának motorja a Nap. Amíg a Nap működése meg nem szűnik (ez a tudósok szerint még legalább 4 milliárd év, bár ez csak egy - megalapozott - feltevés), ebből az energiafolyamból bármennyit „kivehetünk", hiszen valójában csak kölcsönvesszük azt, és éppen az „elfogyasztással" (helyesebben felhasználással) adjuk azt vissza a rendszernek! Ha így nézzük a dolgokat, az energiatakarékosság puszta fogalma nevetséges, mégis, ahelyett, hogy ebből a természetes körforgásból merítkeztünk volna, egyre rafináltabb módszereket találtunk ki kis hatékonyságú, ártalmas mellékhatásokkal járó „energiahordozók" föld alól való előásásával.

Ez a hazugság annyira gondosan van megfogalmazva, hogy ha jól megnézünk egy villanyszámlát, nehezen ötlik a szemünkbe. Az energiaszolgáltatók következetesen „fogyasztónak" neveznek bennünket, bár én bármikor kész vagyok kifizetni Magyarország egy évi energiafogyasztását - ám azokban a konkrét pillanatokban, amikor pénzt követelnek az embertől, a fogyasztás szót gondosan kerülik. „Forgalmi díj", „rendszerhasználati díj", „szolgáltatás díj", „teljesítménydíj", ilyen kifejezéseket használnak, meg lehet nézni egy villanyszámlát.

Hová lesz az energia, melyet „elfogyasztottunk"? Fizikai analfabéták kedvéért ezt most fejtsük ki jobban. Tudjuk, hogy egy 100W-os villanykörte jó esetben 15W-ot használ ténylegesen világításra, 85-ből hő lesz, tehát 85W teljesítménnyel fűti is a szobát. A 15W a „hasznos teljesítmény", amelyből fény lesz. Az „energiatakarékos izzónak" nevezett gázgerjesztéses fénycső jobb hatásfokkal működik, a hálózatból felvett 15W nagy részét fényenergiává konvertálja. A szobában a fényerő konstans, noha a fényforrás folyamatosan végzi a konvertálást. Miért van ez, és amikor lekapcsoljuk a villanyt, miért lesz sötét, hová „tűnik el" a fénnyé változtatott energia? Egyszerűen megfogalmazva, „elnyelik" a falak; minden felületről csak a fény adott (általában meglepően kicsi) százaléka verődik vissza, a többi „elnyelődik". Hova nyelődik el? Hőenergia lesz belőle. Ezért nem tanácsos kimenni a tűző napra fekete trikóban: minél kevesebb napsugárzást ver vissza a trikó, annál többet alakít belső hőenergiává. Összességében tehát a 100W-os villanykörte pontosan 100W teljesítménnyel fűti a szobát.

Gyakorlatilag az „elhasznált" energiáink több mint 99%-a hőenergia formájában létezik tovább a környezetünkben szétszóródva. Ha ezt az energiát ki tudjuk vonni a levegőből, újra tudjuk „sűríteni", a saját elektromos berendezéseink energiacsatornájába terelve ideiglenesen, akkor végtelenszer újra tudjuk hasznosítani, és nincsen semmiféle energiaválság, nincs szükségünk alternatív energiahordozókra, elektromos távvezetékekre, erőművekre... Utána lehet nézni a neten, a hőszivattyús házi kísérletek (érdekes módon központilag nem nagyon csinálnak ilyet) hol tartanak Stirling-motorral, Peltier-elemmel és egyéb próbálkozásokkal - jellemzően nem túlságosan előrehaladott fázisban, mert akinél igen, az általában el szokott tűnni, mint ahogy eltűnt pár éve az a román férfi is, aki mezőtechnológiás megoldással kísérletezve mutatott fel eredményt.

Hogy az Irányítók miért harcolnak ennyire egy olyan elavult és már a legelső pillanatban is szükségtelen* technológiáért, amely elpusztítja azt a bolygót minden lakosával együtt, amely felett az uralmat fáradságos munkával megszerezték, azt majd későbbi bejegyzésekből fogjuk megtudni.
(* Az első kompressziós hűtőszekrény 1857-ben készült, az első benzinkút pedig 1888-ban kezdett működni.)

És egy apró adalék a végére: nem úgy van az, hogy felállítok egy szélkereket a kert végében, és beintek az ELMŰ-nek! Amennyiben valakinek a háza a szolgáltatói hálózat lefedettségi területén van, törvény írja elő, hogy az általa „elfogyasztott" energiának legfeljebb 40%-át állíthatja elő saját berendezéssel, 60%-ot köteles a hálózatból felvenni. Ha erre törvény van, akkor ez biztosan közérdek...

"Some even believe we are part of a secret cabal working against the best interests of the United States (...), conspiring with others around the world to build a more integrated global political and economic structure. (...) If that's the charge, I stand guilty, and I'm proud of it." (John D. Rockefeller)

Hajmeresztő dolog következik, ugyanis a jelenleg működő globális gazdaságmodell puszta jellegét fogjuk megkérdőjelezni.

Az általánosan ismert (és a közgazdászok szerint is elfogadott) tényállás szerint a „szabad" nyugati világban piacgazdaság van. Ez azonban csak részben igaz.
A közgazdászok nagyon jól tudják, hogy mi a piac működésének alapfeltétele: a verseny.

Az igazi verseny az ún. tökéletes verseny, amely azt jelenti, hogy egy adott termék vagy szolgáltatás piacán sok szereplő van (ált. olyan sok, hogy a számuk ismeretlen), mind a keresleti, mind a kínálati oldalon. Ilyenkor, az elemi közgazdaságtan fogalmaira leegyszerűsítve a helyzetet, a Marshall-kereszt határozza meg az árat. Senki nem tudja önkényesen felverni vagy lenyomni azt, hiszen ha megpróbálod, csepp vagy a tengerben, ugyancsak keveset tudsz hatni a piaci viszonyokra. Persze ennek előfeltétele az, hogy a piaci szereplők nagyjából egyforma súlyúak legyenek, vagyis hiába van egy piacnak több ezer szereplője, ha a forgalom 50%-át egyetlen szereplő bonyolítja közülük - ez esetben persze ő egyedül tud hatni a piacra. Kedvezőbb helyzetben van, mintha egy másik 50%-os versenytárssal nézne farkasszemet, hiszen így egyedül ő képvisel központosított erőt a piacon.

Mindenki tudja, hogy a verseny alapú piac ellentéte a monopólium, a piaci egyeduralom. Az egyeduralomnak azonban vannak fajtái és fokozatai, lásd a fenti példát, valamint van egy speciális esete, az ún. oligopólium, amikor csak néhány nagy szereplő versenyez egymással a piacon. Az oligopólium esetében azonban a versenyhelyzet jellemzően igen hamar megszűnik, mivel a néhány résztvevőnek jobban érdekében áll egymással összefogva árkartellt létrehozni, mint versenyezni a piaci részesedésért - annál is inkább, hiszen a versenynek nincs valódi célja: ha egy 50%-ot uraló cég kiüti a másik 50%-ot uraló versenytársát, a magánmonopóliumot az állam nem hagyja érvényesülni, fellép ellene. Az oligopolisztikus piac szereplői ezért jellemzően akkor járnak jól, ha hallgatólagos, az állam által ellenőrizhetetlen, papíron nem létező árkartellt tartanak fent, s így verseny szempontjából gyakorlatilag már monopóliumot alkotnak együtt.

(Akit bővebben érdekel a kartell-téma, rengeteg anyagot talál a neten John Nash amerikai közgazdász-matematikus játékelméletéről.)

Namármost, mindezt hozzuk össze az ipari forradalommal. A manufaktúra-rendszer megjelenése előtt sok kis céh működött egymástól függetlenül, egymással tökéletes versenyben. A gépesítés azonban elkerülhetetlenül magával hozza az ipar és a mezőgazdaság központosítását. Mi értelme van gépi erővel egyesével learatni 150 olyan apró telket, ahol fordulni is alig tud a kombájn - arról nem is beszélve, hogy a 150 gazda nyilván nem fog 150 kombájnt venni, hanem bérelni fogják a gépet, és mivel a 150 teleknyi területhez elég egy kombájn, két kombájn-bérbeadó nem tud megélni a piacon, tehát csak egy lesz, aki monopol helyzetben van, és a saját monopólium-sápja ráterhelődik a mezőgazdasági termékek árára ugyanúgy, mintha egyetlen mezőgazdasági ZRt. birtokolná a 150 teleknyi földet - vagy lehet fenni a sarlót. Nem, a gépesítés csak nagyban működik hatékonyan, 10 kis gyár helyett olcsóbb építeni egy nagyot, eme törvényszerűség miatt pedig az iparosodott piacgazdaságban kialakul egy piaci dominó (erről már valahogy nemigen lehet hallani a Közgázon, igaz?), és aki előnyös helyzetben van, az egyre előnyösebb helyzetbe kerül! A nagy hal megeszi a kis halat, s mivel elmondottuk, hogy a piac alapja a verseny, a gépesített piacgazdaság önmagában rejti saját pusztulását. (Vö. az előző bejegyzésben írottakkal a gépesítés és a munkaerőpiaci tendenciák közötti összefüggés kapcsán.)

Így tehát a gépesített piacgazdaság helyét átveszi egy olyasmi rendszer, ami erősen a Lenin-féle NEP-re emlékeztet, ahol a kis szereplők tökéletes versenye kombinálódik a nagy szereplők központosított hatalmával. Vissza a kályhához, ha a piac jelentős részét egy központosított erő uralja, a maradékot pedig sok kicsi szereplő, akkor az előbbi fog diktálni, az utóbbi pedig alkalmazkodni.

Mindeközben az Irányítók szeretik velünk elhitetni, hogy „a piac diktál", a piacnak megvannak a saját törvényszerűségei, senki nem tud rá hatni (legfeljebb a jóságosan egyensúlyt teremteni akaró állambácsi), és ha pl. válság van, arról senki nem tehet... mintha legalábbis 1509-et írnánk. Érdekes, hogy mivel a piacgazdaság az iparosodás megjelenésétől kezdve párhuzamosan működött a feudalizmussal, valójában már sokszáz éve létezik verseny és piac, de válságról először a XX. században hallottunk...

Természetesen ennek az az oka, hogy az első világháború által széthullott gazdaságú Európa mellett az Amerikában már virágzó központosított gazdaság olyan erőfölényhez jutott, amely végül az egész világgazdaság feletti egyeduralom könnyű megszerzéséhez vezetett. Elég pénzügyi ereje volt az Irányítóknak ahhoz, hogy csináljanak egy mesterséges válságot, amivel egyrészt még tovább növelték saját gazdasági hatalmukat, másrészt bevezették az intervenciós politikát, amelynek lényege, hogy a kormányzat közvetlenül beavatkozik a gazdaság működésébe - és persze innentől gazdasági és a politikai hatalom egymástól szétválaszthatatlan; ami humánus és tisztán ideológiai indíttatás még maradt a politikában, ettől a húzástól kiszorult a tőkeerős lobbik által irányított politikai bábok ámokfutásából. Aki a kis emberek tömegeiért van, amögé senki nem tesz pénzt.

Amivel ezt a nyilvánvaló igazságot az Irányítók szépíteni akarják, az az a mese, hogy az egymással szembenálló politikai irányzatok mögé szorakoznak fel gazdasági érdekcsoportok, akik egymással mind politikai, mind piaci szempontból kibékíthetetlen ellentétben vannak. Az igazság az, hogy az óriások versenyzése tulajdonképpen oligopólium, és bolondok lesznek egymást ütni-vágni, ha egyszer össze is foghatnak, közösen gyakorolva abszolutista hatalmat. (Ugyanez természetesen vonatkozik a politikában egymással szembenálló nagy pártokra is, lásd a 4. pontban írottakat.) Ha az egymással versengő óriások tulajdonosi felépítését nézzük, általában hajmeresztő dolgokat láthatunk. Egy olyan tulajdonosi hálózat terebélyesedik ezek mögött, melynek kibogozása szinte lehetetlen - és ha ezt a hálózatot gráfként nézzük, bizony közel sem faszerkezetű, vagyis van benne jó sok körbetulajdonlás. A körbetulajdonlás legdirektebb formája az, ha A cég B cég tulajdonában van, B cég C cégé, C cég részvényeit pedig A cég jegyzi. Természetesen ezt lehet ennél jóval kevésbé átlátszóan csinálni, sok szereplővel, mindegyik pár százalékot birtokolva több másikban, s létrehozva így egy gigantikus tulajdonlási mátrixot, melyben ha a természetes személyeket keressük, mindig ugyanabba a 2-300 névbe fogunk botlani, akármelyik iparágról legyen is szó. A pénz, a tömegkommunikáció és az energia világában ez a tulajdonosi mátrix uralja a piacnak közel 100%-át, mivel ezek a hatalmi rendszer „hidraulikus lábai" (erről majd egy későbbi bejegyzésben, ahogy már ígértük).

Valójában, ha jól megnézzük, a termékek nagyrészének az előállítása és elosztása ugyanúgy központosítva zajlik, mint egy tervgazdaságban. Természetesen ez sajnos nem egy kommunista tervgazdaság, ahol az emberek szellemi és anyagi jóléte az elsődleges cél, hanem éppen ellenkezőleg, szellemi hanyatlás és egy erre épülő, egyre erősödő szorítású rabiga létének fenntartása a cél.

Az emberi munkaerőre nincs kereslet, hiszen gépek végzik a munka nagy részét, tehát akár igen ráérősen is tengethetnénk mindennapjainkat. Ez persze nem lenne valami jó az Irányítóknak, hiszen akkor sok időnk és energiánk lenne gondolkodni. Hajtanunk kell magunkat, éjjel és nappal, hétköznap és hétvégén (amint azt már ezer évvel ezelőtt leírták a Talmudban...), hogy kiszolgáljuk a rendszert. Az Irányítók ezt az ellentmondást úgy oldják fel, hogy látszat-feladatokat adnak nekünk - a javak elosztásának háttérben központosított rendszerét a gyakorlati megvalósításban olyan szintre bonyolították, hogy bőven ad elfoglaltságot az embereknek. (Elvétve olvashatunk olyan „alternatív kapitalistákról", akiknek elég intelligenciájuk volt ahhoz, hogy az Irányítók körei által kifejlesztett management-elmélettel nem törődve fel tudtak építeni egy-egy iparvállalatot úgy, hogy elkerülték a bürokratikus vízfejet, de hatékonyság ide vagy oda, mivel az Irányítók birtokolják a piac nagyobbik felét, a piaci dominó elve miatt őket senki nem tudja versenyben legyőzni.) S ha egy ország feleannyit sem termel, mint amennyit fogyaszt (pl., nem is tudom, mondjuk Magyarország...), akkor sincs baj, hiszen a tényleges ipari termelés nagyrészét már úgyis kihelyeztük a csóró, kisemmizett távol-keleti országokba, a nyugati ember megkapja belőle a maga részét, miután leülte a kötelező óraszámot az irodában a számítógép és otthon a TV előtt. Emlékezhetünk a kapitalista kizsákmányolás módszertanára 100-150 évvel ezelőtt - mostanra pont azért jöhettek létre nyugaton „jóléti" társadalmak (legalábbis fizikai szinten), mert már nem a piac önműködő törvényszerűségei irányítják a javak termelését és elosztását.

Ha innen nézzük a dolgokat, valójában a globalizáció fogalma is egy szépítés, egy olyan szó, amely a kommunista internacionalizmus hamis szinonimájaként azt súgja, hogy a világ mindenkié lesz. Ami valójában a Földön jelenleg zajlik, az nem globalizáció, hanem centralizáció.
„Az Irányítók", vagyis egy önmagát meg nem nevező és önnön státuszát kifelé el nem ismerő hatalom puszta létének egyik elméleti bizonyítéka az ipari forradalom eredményeként megjelenő megfékezhetetlen hatalmi centralizációs folyamat. Ha nem lennének, a gazdasági rendszer kitermelte volna őket.

Még egy gondolat erejéig visszatérve a válságra: aki elsiklott felette, annak ismét hangsúlyozni szeretnénk, hogy a verseny alapú piacgazdaság visszacsatolt, önszabályozó természetéből adódóan nem képes válságba jutni. Egyensúlya nem tud felborulni, változik, de mindig fennmarad. A gazdasági válságokat mesterségesen generálják nekünk sorban.

Figyelem, kedves olvasók!

Különösen, akik a Budapest utcáin található matricák segítségével találtak erre az oldalra, amelyeket aktivistáink ragasztgatnak városszerte a forgalmasabb közterületeken, csodálkozhatnak, a hirdetőoszlopokon miért pont az LMP szívecskéi mellett található meg ez a link!

Átverés folyik, egy jól ismert, és a múltban jól leszerepelt politikai erő próbál új néven új nimbuszt építeni magának, álságos retorikával és látszatakciókkal!
"Lehet más a politika" néven a korrupció és a környezetpusztítás elleni fellépés a fő arculati jellegzetességük, de kicsit mögénézve a dolgoknak, megtudhatjuk, hogy ugyanaz a balliberális ideológiai és politikai erővonal van mögöttük, mint amelyiknek az SZDSZ elmúlt 20 évi tevékenységét köszönhetjük.

Olvassunk a sorok között!

http://lehetmas.hu/hirek/166 - azt hiszem, ennek a cikknek az SZDSZ-ével megegyező, álságos, kétszínű hangvétele önmagáért beszél, de megnézhetjük politikai agendájukat is:

http://lehetmas.hu/hirek/220 - nagyon szimpatikusnak tűnik, de ha jobban megnézzük, ugyanazokat a megoldási sémákat követi, amelyekkel az eddigi politikai pártok az elmúlt húsz évben sehova sem jutottak. Vagy hazug, vagy ostoba módon (inkább az előbbi) a szentséges PÉNZT tekinti a megoldásnak szinte mindenre, százalékértékekkel, életkorhatárokkal és egyéb nüanszokkal szeretne játszani, az érdemi problémákhoz nem nyúlva. (Hogyan kell az érdemi problémákhoz nyúlni? Tessék elolvasni akár a Munkáspárt, akár a Jobbik programját. Nem éppen zseniális egyik sem, de kezdetnek megteszi.)

Ne tessék felülni az olyan híradásoknak, melyek szerint őket a karhatalom ugyanolyan módon és mértékben próbálja ellehetetleníteni, mint a Jobbikot!
(Lásd mondjuk http://lehetmas.hu/hirek/328 ...)

Az LMP a 2009 novembertől 2010 tavaszáig tartó hatalomátmentési akció egyik eszköze lesz, HA HAGYJUK!

Szóval természetesen lehet az LMP-re szavazni, de aki így tesz, tudjon róla, hogy közvetve az SZDSZ-re szavaz!

Végezetül utánanézhetünk akár a hivatalosan LMP mögött álló személyek listájának is, szinte mindegyikük részt vett már a pártpolitizálásban, nagyobb részük az SZDSZ-ből "ábrándult ki" (no persze), csak éppen a lehetmas.hu domain tulajdonosáról nem találunk információt a neten, sem a szervezethez való kapcsolódásáról, sem egyéb használható dolgot.

Az LMP önmagát alulról felfele jövő kezdeményezésként tünteti fel, mintha egy kicsi párt lenne, mely mögött kevés pénz áll. Nagyon kevés felületet bérelt óriásplakátoknak, inkább a kisebb, A4-eshez hasonló formátumú plakátokkal próbálnak nyomulni - de hogyan! A főváros ismerten SZDSZ-es vezetése külön az ő kedvükért helyezett ki hirdetési felületeket, melyekről az FKF emberei az oszlopokkal ellentétben nem fogják eltávolítani a plakátjaikat! A felületeket persze a Jobbik aktivistái is használják, de az ő munkájukat majd semlegesíti a Fidesz óriási számbeli fölényben lévő aktivista-táborának módszeres tépkedő munkája - az LMP-plakáthoz viszont, kérem szépen, nem nyúlnak! Nohát, de érdekes...
Kiegészítés: A Jobbik plakátjait nem csak a Fidesz, hanem az LMP aktivistái is módszeresen rongálják, mint azt saját szememmel láttam a napokban. A Jobbikét, és csak a Jobbikét, nem nyúlnak mondjuk az MSZP vagy neadjég az SZDSZ plakátjaihoz! Ugye, ez is milyen érdekes?

Végül pedig egy figyelemreméltó apróság: egy ilyen icikepicike kis jelentéktelen "nép egyszerű fiainak" látszani akaró szervezettel a tőkeerős, nemzetközi, sokmillió embert tömörítő óriás Humanista Mozgalom magyarországi pártja szövetséget kötött, valószínűleg közös lista formájában; s a plakát nem a Humanistáké, melyen az apró LMP egy félcentis logó erejéig helyet kaphat, hanem fordítva! A farok csóválja a kutyát, ugye? S azt már remélem, említenem sem kell, hogy Humanistáék milyen egyértelműen (szépen fogalmazva, khm) balliberális társaság...

Adalék a témához:
a Zinternetet böngészve most tudatosult bennem, hogy Tomcat már tavaly novemberben tudósított ugyanerről a jelenségről, a zöld gondolattal való összefüggésben:

http://bombagyar.hu/index.php?post=1601

Olyan komplex jellegű téma lesz ennek a bejegyzésnek a tárgya, amely tartalmazni fog „aki nem hiszi", járjon utána jellegű kijelentéseket. Úgyhogy előre jeleznünk kell, nem kocsmai agyszüleményekről van szó, hanem egy komoly kutatómunka eredményeiről - ráadásul látni fogjuk, hogy a „történet" végére minden összepasszol majd úgy egymással, mint a valósággal. (A kutatási módszereinkről majd az utolsó bejegyzések egyikében fogok írni.)

Az áttekinthetőség kedvéért szedjük pontokba!

1. Kezdjük az Iron Mountain jelentéssel. Most biztos páran a fejükhöz kapnak, hogy az mekkora hoax és urban legend és {mindenféle hiteltelenítő angol kifejezés}, és ha mi erre hivatkozunk, onnantól vajon mennyire lehet minket komolyan venni... A helyzet az, hogy mindenféle közismertebb információra az Irányítókkal kapcsolatban annyi leleplezés és visszaleplezés kering a világban, különösen az Interneten és a ponyvakönyvek világában, hogy semmit sem lehet 100%-ig hitelesnek elfogadni. Ez szándékosan van így, ezt a 12. pontban fogjuk részletesen kifejteni. Az általunk már korábban hivatkozott Jim Marrs mindenesetre hitelesnek és valódinak találta a jelentést - az ő szava ugyan nem szentírás, de legalábbis nem az a fajta dokumentalista, aki légből kapott vagy épp internetes leleplező blogokon (J) olvasott információkat ír bele a könyveibe, utánajárás nélkül.

Nos, függetlenül attól, hogy az Iron Mountain jelentés mennyire köthető az amerikai kormányhoz és a mögötte álló irányítókhoz, a benne leírtak mindenképpen helytállóak, érvényes továbbgondolásai Orwell észrevételeinek a háborúval kapcsolatban.

Aki nem ismerné, röviden arról van szó, hogy az atomfegyverek kifejlesztésével a szervezett háborúzás, korábban ismert formájában, lehetetlenné vált, mert hát az alattvalókat rabszolgasorban akarjuk tartani, nem pedig kipusztítani. Ugyanakkor a háborúról Orwell megállapította, mennyire szükséges és kívánatos dolog tömegpszichológiai szempontból egy totalitárius rendszer fenntartásához. Az Iron Mountain jelentés alternatívákat kínált fel a háborúzás által létrehozott nyomasztó légkörrel szemben, úgymint környezetszennyezéstől való félelem, terrorizmustól való félelem, potenciális ellenségtől való félelem.

Rájöttek, hogy a társadalomnak nincs szükség valódi ellenségre, elég egy ellenség-kép ahhoz, hogy elfogadják a totalitárius központi hatalmat. A hatalomnak az ellenséget megnevezni, a tévében megmutatni, az embereket vele ijesztgetni olyannyira kívánatos dolog, hogy ha nincs igazi ellenség, hát csinálnia kell. Erre a tökéletes megoldás a terrorizmus, saját lakosságunk ellen elkövetett, a teljes lakosság méretéhez képes elhanyagolható mennyiséget elpusztító, de jól dramatizálható terrorcselekmények végrehajtása.

2. Aztán folytassuk ott, hogy egy hatalmi rendszernek saját stabilitásához szükséges az, hogy önmagát egyedül érvényesnek kiáltsa ki, és démonizáljon minden más lehetséges hatalmi formát - erről már volt szó. A gépesítés eredeti célja az lenne, hogy az ember kevesebb munka árán többet fogyaszthasson (lásd Terria és Lerzia meséje), ennek ellenére pontosan az emberek elszegényedését okozza. Miért? A marxizmus alapvető tévedése, hogy a munkásosztály nyomorát a tőkések gonoszsága és irigysége okozza. Valójában azonban egyszerű matematikai elvről van szó: minél több munkát tudnak elvégezni helyettünk a gépek, a piac törvényei szerint annál kisebb kereslet lesz az emberi munkaerőre, ergo elharapódzik a tömeges munkanélküliség, valamint egy munkaóra egyre kevesebb fogyasztási cikket fog érni - vagyis egyre többet kell dolgozni a megélhetésért.

Ezt a paradoxont a piacgazdaságban képtelenség feloldani.

És a fenti tényt a világ urai soha nem fogják elismerni, helyette úgy tesznek, mintha rendszerük gyerekbetegségekkel közdene, de azért alapvetően lassan haladnánk valami definiálatlan „jó" felé.

(Hogy a nyugati embereknek miért nem kopik fel az álluk, arról majd „A piac diktál" című pontban.)

A marxizmus ott már nem téved, hogy ezen probléma kiküszöbölésére működőképes alternatívát ad a tervgazdaság. Az elvégzendő munkát központilag osztják szét az emberek között, így valóban egyre kevesebbet kell dolgozni, nincs munkanélküliség, mindenki meg tud élni, a termelt javakat pedig központilag osztják el, így tökéletes létbiztonság és igazságos fogyasztási arányok vannak.

Mindennek előfeltétele a működő kommunizmus a maga „szakértői kormányzásával", hogy politikusok helyett tudósok irányítsák a társadalmat. Ha ez megvan, akkor lehet átállni tervgazdaságra, és akkor működni is fog.

Az Irányítók ezt pontosan tudták, és ezért szükséges volt a tervgazdaságot is és a kommunizmus eszméjét is démonizálni.

3. A Maslow-piramist sokan bírálják - valóban egysíkú, túlegyszerűsített leképzése az emberi szükségleteknek és igényeknek, de össztársadalmi szinten valóban kihat az emberek hétköznapi törekvéseire. Az 5. pontban már burkoltan hivatkoztunk rá: nyilvánvaló, hogy a középkori jobbágyság hatalmas művészeti-kulturális értékteremtése lehetetlen lett volna, ha a fizikai lét alapvető szükségleteinek kielégítése leköti minden energiájukat. Azonban a Maslow-piramison túl az emberi alkat sem lényegtelen. Aki pl. elhivatott művész, az akkor is verset fog írni vagy rajzolni fog, ha korog a gyomra. És az emberi alkatot nemcsak egyénenként, hanem (vigyázat, eretnekség következik!) nemzetenként is vizsgálhatjuk. Minden nemzetnek megvan a maga egyetemes lelki alkata, és ez érdekes módon összefüggést mutat az élettér fizikai elhelyezkedésével: minél nyugatabbra megyünk, annál jobban hajlamosak az emberek extrovertáltan a fizikai létezés dolgai felé fordulni, s ellenkezőleg, minél keletebbre megyünk, annál jobban hajlanak az emberek az introvertáltságra, saját belső szellemi világuk gazdagsága felé fordulva. Természetesen ez nem egy szigorúan nyílegyenes matematikai reláció, csak egy tendencia.

Az amerikai ember mit csinál, amikor eljön a jóléti „fogyasztói társadalom", már fogyaszthat eleget mindenből? Még többet akar fogyasztani.

A magyarság valahogy az elmúlt ezer év során elég nagy részben meg tudott maradni keleti típusú népnek. Emlékezzünk a történelemből és irodalomból tanultakra, hogy mi történt nálunk a kiegyezés utáni szédületes gazdasági fejlődés következményeként? Szellemi fellendülés. Beindult egyfajta szellemi élet a városokban, társasági élet - márpedig az, hogy az emberek teli hassal, elégedetten, ráérősen beülnek kávéházakba és ott beszélgetnek, eszmét cserélnek, a legutolsó dolog, amit az Irányítók látni szeretnének!

No hát ezért van a magyar nép (sok más keleti néppel együtt) örök szegénységre és nyomorra ítélve az Irányítók által. Tudják, hogy mi egy ponton azt tudjuk mondani az anyagi dolgokra: ennyi elég, és a szellemi élet felé fordulunk. A nyugati embert a gazdagság, a keleti embert a szegénység tudja rabságban tartani, s ezért is oszlott meg ilyen módon a világ a XX. században.

Azonban természetesen egy nemzetet szellemileg is lehet deformálni vagy éppen dezintegrálni - s mi lenne, ha az Irányítók gondolnának egyet, s mielőtt bevezetik a „fogyasztói társadalom" nevű szörnyűséget ezeknél a veszélyes keleti népeknél, egy picit megdolgoznák őket, tartanának egy felkészítő kurzust?

S hosszas felvezetés után elérkeztünk a gyakorlati szocializmushoz. Ez a válasz, a megoldás mindhárom pontra, ez a társadalmi forma három legyet ütött egy csapásra. (Egyébként nagyon jellegzetes ismétlődő minta az irányítók módszertanában „a több legyet egy csapásra" elv.)

A szovjet szocialista forradalmat az Irányítók támogatták a háttérből, Nyugat-európai bankárdinasztiák pénzelték Lenint és Trockijt.

Tehát az egész hidegháború egy átverés volt, a szocialista és „kapitalista" vagy „imperialista" világ szembenállása az unalomig ismert oszd meg és uralkodj-elv alapján működött, valójában mind az amerikai kormány, mind az EU vezetése, mind a szovjet és kínai vezetés mögött az Irányítók álltak.

Kína miért ad hatékony gazdasági segítséget a nyugatnak? Egy tőkés-ellenes, kommunista ország miért hagyja, hogy a lakosságának munkája által termelt javak 99%-át elvigyék a nyugati embereknek fogyasztásra, és „fizetségül" odaadják nekik a maradó 1%-ot, mikor mind a 100-at megtarthatnák?

Azért, mert Kína az Irányítók rabszolga-telepe, oda szervezték ki az ipari tevékenység nagy részét, miközben a nyugati embert olyanfajta nem termelő „szellemi" munka végzésére állították át, amely a lehető legjobban a helyén tudja tartani. Valójában a nyugati országok gazdasága és emberi munkavégzése több mint 2/3 részben arról szól, hogy hogyan osztozkodunk meg egymás között azon, amit a távol-keleten termeltek nekünk.

Be is állhatna a hajó a kikötőbe, és mindenki csak úgy elvehetné, amire szüksége van: azonban ez nem működik emberekkel, és ezt a szovjet vezetés nagyon jól tudta. (Ki is próbálták egy szovjet településen, katasztrófa lett a végeredmény.) A kommunizmus csak fedőideológia volt a szocialista országokban, valójában nem a kommunizmust „építette" a szocialista gyakorlat, hanem ponthogy a fogyasztói társadalmat. TV-reklámokkal éheztettek ki minket rá, az emberek csorgatták a nyálukat a csillogó-villogó nyugati létformát bámulva messziről - hiszen ami itt volt, az nem más volt, mint a nyugat paródiája, szocreálosított Amerika. Minden pont úgy nézett ki, mindkét oldalon, csak nálunk minden gagyibb volt. A KGST által gyártott autómárkákat a tévében reklámozták, ahelyett, hogy a tömegközlekedést fejlesztették volna, ahogy az a kommunista szemléletnek megfelelne. A kommunizmusban minden központosítva van, s a lakótelepeinken pl. azért vannak fél négyzetméteres konyhák, mert amikor azokat építették, (látszólag) halálosan komolyan gondolták, hogy hamarosan akkora kommunizmus lesz, hogy nem kell házimunkát sem végezni, a szakácsok fognak főzni, a takarítók takarítani, a mosónők mosni, stb. Fiatalok, tessék megkérdezni a 60 körülieket, tényleg ezzel etették őket, miközben a boltokban szépen jelentek meg a Rakéta porszívók, a Hajdú mosógépek, az Amfora étkészletek, és persze, ami a legfontosabb: az Orion és a „felrobbanós" Videoton TV-készülék, amelyben a nyugati TV-reklámok primitív utánzatait vetítették az embereknek, a 60-astól a 80-as évekig lassan, egyenletesen fokozódó mennyiségben. (S aki emlékszik, jól tudja, hogy a rendszerváltás előtt pont ugyanúgy amerikai filmekkel volt tele a TV műsora, mint utána! Az is „reklám" volt tehát, csak nem írták ki előtte.) A 80-as években aztán egyre nyíltabban és nyíltabban utánozták a nyugati világot, 1981-től megkezdték a nyugati termékek importálását, és megindult a „rendszerváltás" hosszú, fokozatos folyamata. Mindennek az alapjait már az ötvenes években lerakták. De sajnos adott kor felett sem képes senki arra, hogy nyugdíjas unalmai közepette egy kicsit kikapcsolja a tévét, hátradőljön a fotelban, folyamatában végiggondolja az életét, és észrevegye, hogyan verték át, hogyan nyomták le a torkán a százszor gyűlölt és ezerszer sóvárgott Amerikát az „építjük a kommunizmust" címszava alatt.

Végezetül, miért nem működött a „kommunizmus" és a tervgazdaság, s miért nem volt semmi köze a kommunizmushoz annak, ami itt volt?

Mint leírtuk, a tervgazdaságnak előfeltétele, hogy meglegyen a szakértői vezetés, különben nem tud működni. Ehhez képest, amikor bevezették a tervgazdaságot, egy bolsevista maffia uralkodott az összes szocialista országban, akiknek pont az volt a céljuk, hogy működésképtelen tervgazdaságot csináljanak. Nyilván ezt csak a leges-legfelső vezetők tudhatták, az alattuk, de még mindig magas pozícióban lévők pedig „a rendszer védelmében" támogatták őket, a következő gyakorlat fenntartásával:

Mint Orwell leírja, a középosztály dönti meg a felül lévők hatalmát, a köznépet maga mellé állítva, megideologizálva nekik, hogy miért rossz a jelenlegi rendszer, és mennyivel jobb lesz az, amit ők csinálnak. Ehhez a „megideologizáláshoz" azonban kell egy bizonyos fajta szellemi alap és háttér, egyfajta szélesebb látókör, műveltség - valódi „értelmiségi" gondolat.

Ha az értelmiség helyére prolikat rakunk a középszintre, akkor nem fognak ránk veszélyt jelenteni, saját pecsenyéjük sütögetésén nem fognak túllátni, nem képesek magasabb ideálokat követni és főleg az emberek számára hirdetni azokat.

Íme, ez az anti-kommunista proletárdiktatúra lényege: az ún. „proletárértelmiség" létrehozása, műveletlen munkások egyetemekre beíratása, szakmát tanítva nekik, de műveltséget nem adva - de ha a szakmai végzettség nincs meg, az sem baj. Senki nem olyan ártalmatlan a hatalomra nézve, mint egy Pelikán elvtárs, ezért az egész államigazgatást telerakták Pelikán elvtársakkal: persze, hogy összeomlott az egész tervgazdaság, a hozzá nem értő, önkényes, dilettáns vezetés miatt.

Áthidalásként az előző két pont között, most magához a sátánhoz fogunk hozzányúlni, In Sorte Diaboli Leviathanicus, a kommunizmust fogjuk kitárgyalni.

Említettük korábban, hogy mennyire szükséges a hatalomnak az esetleg szóba jöhető, alternatív civilizációs formákat démonizálni, vagy félremagyarázással, vagy akár szándékosan félrevitt kísérletekkel. Az egyik ilyen félrevitt kísérlet a sokszor helytelenül kommunistának nevezett közép-kelet európai rezsim volt a XX. században, de erről majd a következő bejegyzésben.

Jelen bejegyzésünk mindösszesen egy szájbarágó gyorstalpaló, ahol triviális példán keresztül elmagyarázzuk, mi is lenne valójában a kommunizmus, és miért nem volt semmi köze az elmúlt 40 (60?) év diktatúrájának a kommunizmushoz sem eszmeileg, sem gyakorlatilag.

Kezdjük egy meglepő kijelentéssel: a kommunizmus egy nagyon szép eszme.

A korábbi bejegyzések, a belőlük kiérezhető világnézet miatt, valószínűleg már eltántorították a baloldali érzelmű olvasókat, ezzel a kijelentéssel most a jobboldali fórumokon összehalászott olvasókat is elveszítjük. Sebaj, legfeljebb lepadlózik a Google látogatásszámláló - de azért a keresőrobotok majd olvassák tovább a 2012 blogot, bár lehet, hogy már azok is bal vagy jobboldali beállítottságúak...

Tegyük azért teljessé ezt a gondolatot, van egy nagy szépséghibája is a kommunizmusnak: hogy emberekkel megvalósíthatatlan. Legalábbis államszinten biztosan. Másik létforma talán képes lehet rá, amelyiknek az ösztönvilága másként van konfigurálva, de emberekkel nem lehet kommunista társadalmat építeni.

Mi is az a kommunizmus?

Visszanyúlhatnánk most nagy filozófusok elképzeléseihez Platóntól kezdve Morus Tamáson, Rousseau-n és Henri de Saint-Simonon át Fourierig és Marxig, hosszasan tárgyalva őket, de van egy sokkal egyszerűbb megközelítés: a kommunizmus az, amiben a törpök élnek.

A kommunizmus ismertetőjelei Aprajafalván:

- Mindenki azzal és csak azzal foglalkozik, amihez a legjobban ért. Pl. a törpök nem otthon kotyvasztják maguknak az ebédet a kis konyhájukban, hanem Hami főz az egész falura, ahogy Ügyi barkácsol, Törpingáló fest (méghozzá fotórealisztikusan), Törperős dzsukelkedik, Törpapa pedig okosan és bölcsen vezeti a falut.

- Nincs pénz, a fentieknek megfelelően, nem létezik adok-kapok jellegű gazdálkodás, hanem az egy mindenkiért, mindenki egyért elv alapján gondoskodnak egymásról a törpök.

- Nincs demokrácia, a falut érintő kérdésekben nem ülnek össze szavazást tartani a törpök, sőt arról sem szavaznak, hogy ki legyen a falu vezetője. Törpapa a vezető azért, mert személyes tulajdonságai erre kvalifikálják. Érdemes azt is megjegyezni, hogy Törpapa egyúttal az okkult tudományok és a mágia beavatottja is, ahogy voltak a régi uralkodók közül is legtöbben, az ókori birodalmak fáraói és császárai ugyanúgy, mint a középkori ariszto-krata királyok. (Az arisztokrata szó egyszer már megjelent ilyen összefüggésben, kedves olvasók, ugye nem kell mindent a szátokba rágni, hanem már utánanéztetek önállóan, hogy mi ennek a szónak az eredete? Ugye?) Törpapát tehát az teszi alkalmassá a falu vezetésére, hogy átlátja azokat a magasabb, a fizikai létben nem megpillantható összefüggéseket, amelyek ismerete szükséges ahhoz, hogy ne öncélúan kormányozzunk egy társadalmat. (Lásd az előző bejegyzés államelméleti tesztjének i pontját, ott csak a misztikus és okkult tudás beavatottjai tudnak igazán magas „pontszámot" elérni.)

Mindebből az is kiderül, hogy a kommunizmus nem az arctalan tömegemberek civilizációja, hanem pontosan az egyéni képességek, egyéni kvalitások terén való természetes különbözőségeink elismerésére és felismerésére épül. Ebből a szempontból a bolsevista rezsim leginkábbis antikommunizmus volt, de erről majd a következő bejegyzésben.

Pierre „Peyo" Culliford állítólag egyáltalán nem szándékosan hozott létre ilyenfajta társadalmat, mindenesetre realista volt olyan szempontból, hogy a kommunista aprajafalvát nem emberekkel népesítette be, hanem másfajta lényekkel, akik adott esetben másképpen működnek, és akik képesek stabil kommunizmusban élni. A Hanna-Barberánál dolgozó forgatókönyvírók is szinte cinikusan realisták voltak az emberi természetet illetően: ha jól megfigyeljük, a mesében nincs egyetlen pozitív emberi szereplő sem, de még közömbös sem nagyon, minden egyes emberi karakter kivétel nélkül gonosz, önző, ostoba és erőszakos. A törpökre főleg azért nem jelentenek veszélyt, mert túlságosan el vannak foglalva egymás becsapásával, kirablásával, legyilkolásával (a remete Hókuszpókot kivéve, ugye). Ahogy törpapa meg is jegyzi annak az epizódnak a végén, amelyikben az ő távollétében Okoska Királytörpöt csinál magából, és a renegát törpök végül törpapasávos zászlókkal megostromolják a várossá alakított falut: „Szégyelljétek magatokat! Pontosan úgy viselkedtek, mint az emberi lények!"

Különleges dolog ez, hiszen kevés olyan fiktív világ van, amely az emberről ne hízelgő képet akarna festeni, aránytalanul előtérbe nyomva pozitív lelki tulajdonságait, elhallgatva, háttérbe szorítva és mentegetve domináns sötét ösztönvilágát. Érdekes, hogy a legtöbb ilyen fiktív világban, elsősorban a sci-fi irányzaton belül, Asimovtól a Star Trek-univerzumig, mindegyik jövőbeli „idealizált" társadalmi forma kísértetiesen emlékeztet a kommunizmusra, ha bizonyos eltérések vannak is (pl. a Föderáció demokratikus volta).

Úgy tűnik, a legideálisabb társadalmi forma, amelyet emberi ésszel kiötölni lehet, tényleg valahol a kommunizmus környékén keresendő - az egyetlen probléma, hogy a kommunista-jellegű rendszer lehet bármilyen ideális, az ember viszont nem ideális, ezért a kettő nem kompatibilis egymással. A kommunizmusnak mindenesetre vannak olyan elemei és jellegzetességei, amelyek adott esetben belegyúrhatóak egy valóban működőképes társadalmi felépítmény koncepciójába. Gondoljunk például az elmúlt pár évszázad történelme során itt-ott elszórtan nagyjából működőképesnek bizonyuló kommunákra. Persze a mikroközösség, ahol mindenki ismer mindenkit, mindig másként működik, mint a társadalom, ahol a társulást nem a természetes érintkezés adja, hanem szellemi-ideológiai alapra van szükség hozzá, hogy vadidegen emberekkel (akik falka-ösztöneink szerint ellenségnek számítanak) közösséget tudjunk vállalni. Azonban nem lehetetlen elképzelni például egy olyan társadalmat, amely kis önkormányzó kommunákból épül fel, s emellett van egy közös felső vezetés is, akár monarchisztikus, egy királlyal, akár demokratikus, egy országgyűlésbe kommunánként delegált képviselőkkel, a felső vezetés pedig csinálhat egy gazdasági tervet, vagy akár a kommunák folytathatnak egymással piacgazdaság-jellegű érintkezést - a lehetőségek határtalanok, és akármerre indulunk, felfedezetlen területre tévedünk.

Úgyhogy aki elhiszi, hogy az az ideológiai és államszervezeti frankenstein, amelyet a szovjetek és gyarmatországaik kommunizmusnak csúfoltak, bebizonyította, hogy kommunizmus = sátán, az gondolja végig újra. Ennek az elmúlt rendszernek a gyakorlatát mindenesetre a következő bejegyzésben részletesen tárgyalni fogjuk, összevetve a valódi kommunizmusról itt leírtakkal.

Ám végezetül, hogy teljes képet kapjunk, az ígéret szerint menjünk végig az előző bejegyzés tesztjén:

a) Magát az államformát a népakarat határozta-e meg? - A kommunizmusnál ez nem adott, a kialakulás módjától függ. Ha a válasz igen, az nyilván valamivel működőképesebb lesz, hiszen lehet egy rezsim bármilyen szuper, ha nem élvez társadalmi támogatottságot, nem sok mindenre lesz képes!

b) Van-e központi vezető/vezetés? - Ez szintén a pontos megvalósulási mód függvénye, jellemzően van, különösen akkor, ha nem csak kommunáról, hanem makro-társadalomról van szó.

c) Mekkora hatalommal bír a központi vezetés? - Értelemszerűen 100%, hiszen a kommunizmus célszerűségre próbál törekedni, a központi vezetés hatalmának alkotmányos korlátozását pedig az újkori forradalmak idején az az igény teremtette meg, hogy a hatalommal többé ne lehessen visszaélni; célszerűségi szempontból nyilván a teljhatalom a nyerő.

d) A nép választotta-e a központi vezetőt? - Nem, ha úgy lenne, az csak pre-kommunista szociáldemokrata társadalom lenne. Az ideális kommunizmus feltétele, hogy a központi vezető a legalkalmasabb személy legyen, és nem az, akit az emberek a legalkalmasabbnak hisznek!

e) A nép közvetlenül milyen mértékben vesz részt az állam irányításában? - Meghatározhatatlan, bár szigorú közvetlenséggel jellemzően 0%.

f) A népakarat milyen mértékben játszott szerepet a hatalmi struktúra többi szereplőjének kiválasztásában? - 0%, lásd d pont.

g) A nép tartja-e hatalmon (visszahívhatja-e) a hatalmon levőket? - Jellemzően nem, ez egy gyenge pontja a kommunizmusnak. Ha a dolgok mégis rosszra fordulnak és a rendszer korrupttá válik, a népakarat nagyon nehezen tud közbeavatkozni.

És most jönnek az izgalmas pontok!

h) Az államforma működési rendszere milyen hatásfokkal garantálja, hogy a megfelelő személy(ek) kerül(nek) vezető pozícióba? - A kommunizmust csak beindítani nehéz (emberekkel kvázi lehetetlen), ha egyszer működik, a rátermett vezetés rátermettségénél fogva megtalálja a rátermett utódlást. (Erről részetesen majd a Mátyás királyos bejegyzésben, a 12 pont befejezése után.)

i) Milyen mértékben van tisztában a vezetés a közjó mibenlétével és a hozzá vezető úttal? - Ez az érték megintcsak a megvalósulás módjától függ, de jellemzően viszonylag magas, ha egyszer a h értéke is magas. (Ha egyszer megvan a megfelelő központi vezető, aki teljesen önzetlen és kellően rátermett, akkor gyakorlatilag ezen a ponton áll vagy bukik a kommunizmus!)

j) Milyen mértékben hatja át a vezetés szándékait a közjóra való törekvés? - A kommunizmusnak előfeltétele, hogy ez az érték 100% legyen. Ha túl alacsony, összeomlik az egész. Itt lép be az emberi önzés, ezért (is) nem lehet emberekkel kommunizmust csinálni.

k) Milyen mértékben rátermett és hozzáértő a vezetés? - Ez az érték jellemzően nagyon magas a kommunizmus alaptermészetéből adódóan (mindenki azzal foglalkozik, amihez a legjobban ért).

Meglehetősen egyszerű téma következik, aminek a kifejtéséhez javarészt elegendő lesz a hivatalos történelemtudomány igazságaira támaszkodni.

A mai kor társadalma egyrészben arra a (szándékolt) tévedésre épül, hogy a választott vezetővel rendelkező társadalom és a demokratikus társadalom egy és ugyanaz: nem elképzelhető demokratikus társadalom választott vezető nélkül, a választott vezető megléte pedig automatikusan demokratikus berendezkedést jelent; és ilyenre, a jelenlegi „modern, szabad" világon kívül legfeljebb az ókorban volt elvétve néhány példa.

Kezdjük a legegyszerűbb ponton: Mátyás király hogyan lett Magyarország teljhatalmú vezetője? Csinált egy puccsot, és aztán akinek ez nem tetszett, arra ráküldte a rohamhajdúkat, nyeregtáskában a teleszkópos kopjával?

Nem, őt megválasztotta az országgyűlés.

A magyar történelem során különösen gyakori volt (s valójában ez volt a történelmi gyengülés és hanyatlás egyik oda, de erről máskor), hogy a korona nem apáról fiúra szállt, hanem egy király halála után az új uralkodót a nemesség választotta. Mondhatnánk, hogy ez nem fedi le a teljes népességet, a jobbágyokat nem kérdezte senki, azonban jelen korban sem közvetlenül választjuk az ország vezetőit (a kormány tagjait), hanem delegált „képviselőkön" keresztül, akiket nem is ismerünk, s akik jóval kisebb eséllyel képviselik az érdekeinket, mint a jobbágyokét a velük napi kapcsolatot tartó és nekik részben kiszolgáltatott nemesek (lásd az előző pontot).

A másik megközelítés az, hogy egy választott vezető még nem feltétlenül hoz magával demokráciát.

Egyrészt azért nem hoz, mert a demokrácia népuralmat jelent, vagyis azt, hogy a nép rendelkezik a saját sorsa felett, s ennek csak közvetett formája az, hogy a nép rendelkezik arról, hogy ki rendelkezhet az ő sorsa felett, s többszörösen közvetett formája a jelenlegi gyakorlatunk: hogy a nép rendelkezik arról, hogy ki rendelkezzen arról, hogy ki rendelkezzen az ő sorsa felett. Elképzelhetünk akár egy olyan szélsőbalos-fajta anarcho-kommunizmust is, ahol tényleges központi „vezető" nincsen, hanem a rátermettség alapján speciális szabályok szerint meghatározódó vagy egy automatikus társadalmi egyensúlykeresés eredményeként létrejövő spontán döntési jogkörhöz jutnak egyes emberek, hasonlóan ahhoz, ami akkor alakulna ki, ha pár tucat és pár száz közötti embert bedobnánk egy lakatlan szigetre. Vagy elképzelhetünk egy olyan közösséget, ahol minden egyes közérdekű kérdést szavazással döntenek el.

Másrészt azért nem hoz, mert a tágabb értelemben vett demokrácia Rousseau-i feltétele a „társadalmi szerződés" megléte, vagyis hogy a kormányzást gyakorló személy(ek) hatalma a kormányzottak folyamatos beleegyezésével áll fenn, és ez a beleegyezés bármikor megvonható, a szerződés bármikor felbontható. Hiába választott az a vezető, ha a szerződést nem lehet felbontani (lásd ugye a választott királyokat). Részint erre hivatkoztunk az 1. pont kiegészítésében, annak kifejtésekor, hogy miért nem nevezhető a legnagyobb jóindulattal sem demokráciának az, ami jelenleg Magyarországon van.

A jelenlegi hivatalos állásfoglalás szerint minden olyan társadalmi rendszer, ami nem demokrácia, önkényuralom. Következésképp rossz.

Ez persze megintcsak nem igaz.

Szeretnénk kísérletet tenni arra, hogy a diktatúra és az önkényuralom fogalma között egyértelmű megkülönböztetést tegyünk.

A diktatúra azt jelenti, hogy a társadalom vezetőjének-vezetőinek olyan teljhatalma van, amelynek folytonossága nem függvénye a társadalmi beleegyezés folytonosságának. Magyarán nem visszahívható teljhatalmú vezetőnk van (mint pl. a Bajnai Gordon által reprezentált hatalom jelenleg).

Az önkényuralom ezzel szemben azt jelenti, hogy olyan (jellemzően teljhatalmú) vezetője van a társadalomnak, akinek a célja nem az, hogy egy koordinációs munkát végezzen, saját - lehetőleg magasabb rendű - szellemi képességeit a közjó szolgálatába állítva, hanem önös érdek vezérli hatalmi intézkedéseiben. Ez az érdek tipikusan lehet saját hatalmának megtartása, saját társadalom fölötti kontrolljának maximálása (akár a hatalommegtartás céljából, akár öncélú perverzióból kifolyólag), a társadalom egésze számára egy ésszerű indok nélkül kitűzött cél elérése (pl. „vas és acél országa"), vagy bármi más. Ez az ÖN-KÉNY -uralom.

Különbség van tehát aközött, ha valakivel az ő érdekében de beleegyezése nélkül teszünk valamit (pl. az állatorvos az állattal), illetve ha valakivel az ő érdekével ellentétesen de - akár - beleegyezésével teszünk valamint (pl. az állatot életveszélyes túlsúlyig etető gazda).

A diktatúra és az önkényuralom között csak annyi összefüggés van, hogy az előbbi megléte megkönnyítheti az utóbbi kialakulását.

Összefoglalva: egy társadalom demokratikus volta, jellege egy sokdimenziós, összetett kérdés, több külön szemponttal, tehát nem lehet VAN/NINCS formára egyszerűsíteni. Valamint az sem igaz, hogy demokrácia=jó, minden más=rossz. Az államforma minőségének megállapításakor még az egyes szempontok is árnyaltak. Ezen szempontok, hevenyészetten összeállítva, a következők lehetnek:

a) Magát az államformát a népakarat határozta-e meg?

b) Van-e központi vezető?

c) Mekkora hatalommal bír a központi vezető?

d) A nép választotta-e a központi vezetőt?

e) A nép közvetlenül milyen mértékben vesz részt az állam irányításában? (direkt demokrácia)

f) A népakarat milyen mértékben játszott szerepet a hatalmi struktúra többi szereplőjének kiválasztásában?

g) A nép tartja-e hatalmon (visszahívhatja-e) a hatalmon levőket? (társadalmi szerződés megléte)

h) Az államforma működési rendszere milyen hatásfokkal garantálja, hogy a megfelelő személy(ek) kerül(nek) vezető pozícióba?

i) Milyen mértékben van tisztában a vezetés a közjó mibenlétével és a hozzá vezető úttal?

j) Milyen mértékben hatja át a vezetés szándékait a közjóra való törekvés?

k) Milyen mértékben rátermett és hozzáértő a vezetés?

Csak a vicc kedvéért kitölthetjük ezt a jelenlegi magyarországi viszonyokra becsült adatokkal:

a) NEM (lásd az alkotmányunk jogállását)

b) igen

c) 100% (teljhatalom)

d) nem

e) 0,5% (lásd a - kizárólag részletkérdésekben megengedett - népszavazási kezdeményezéseket)

f) 3-4% (visszahívhatatlan képviselők megválasztása - a döntéshozás elégtelenül informált!)

g) nem

h) 0% (remélhetőleg nem kell részletezni - lásd az f pontban hivatkozott elégtelenül informált döntéshozást, hazugságokat, tömegmédián keresztüli manipulációt, valamint a 4. pontban írottakat)

i) 2-3% (A legalapvetőbb tudás sincs meg arról a kormányzásban, hogy honnan is jövünk, hová is tartunk, hol is kereshetnénk a boldogságot, ha a hatalmon levőket ez egyáltalán érdekelné)

j) 0% (olyan célkitűzéseket követnek, melyeket a kormányzottak nem is ismernek)

k) 50% (Ez talán most meglepő, de a saját céljaik eléréséhez vezető utakat-módokat viszonylag jól ismerik. Itt bukik meg a „szakértői kormány" unalomig ismételt - és soha komolyan nem gondolt - szlogenje: nem a képesség hiányzik, hanem a szándék, lásd i és j pontok.)

A következtetéseket mindenki vonja le maga. Más országok ugyan kicsit jobban teljesítenek ezen a teszten, de lényeges pontokon (pl. h, i, j) ugyanúgy elbuknak, mint mi.

Érdemes észrevételezni, hogy az a-g pontok pusztán az államforma technikai felépítését írják le, míg valójában a h-k pontok azok, melyek megadják az adott államforma minőségét! Egy h-k szempontból gyenge demokráciánál sokkal többet ér egy h-k szempontból erős abszolutista hatalom. Persze a legrosszabb államforma egy, a h-k minden pontjában megbukó diktatúra, a legszebb pedig egy h-tól k-ig jeleskedő demokrácia lenne - azonban a demokrácia legfőbb buktatója pontosan a h pontban van, de erről is később. Ráadásul, ha a h pontban bukik egy államszervezet, onnantól csak szerencse kérdése, hogy az i-j-k pontokban bukik-e vagy sem.

A következő bejegyzésben a kommunizmusra fogjuk ugyanezt a tesztet kitölteni, miután első szájbarágó gyorstalpalónk formájában ismertetjük, mi is (lett volna) az a kommunizmus valójában...

Rekord hosszúságú, de nagyon-nagyon fontos pont következik most, amelyet megismerni elengedhetetlen (lenne!) minden olyan embernek, aki a jelenlegi világrend támogatója, követője, aki feltétlenül bízik és hisz a fejlődésben, nameg abban, hogy „majd jobb lesz”, egyszer…

Amire építkezünk, az a 2. pont a tudomány objektív voltáról. Mint tudjuk, a tudomány egyszerű művelőinek hitvak elfogultsága mellett tele van szándékos elferdítésekkel és hazugságokkal, melyek a tudományos elitben működő Irányítóktól származnak. Az egyik legjobban telehazudozott tudomány pedig: a történelem.

Ha jól körülnézünk az Interneten – és tényleg jól körül kell néznünk, mert a látszólag független és kontrollálhatatlan és „mindenkiszótkaphat” Internetet is bizony a központosított tömegmédia uralja, amelynek linkhálójából igen nehéz olyan irányba kiverekedni magunkat, ahol nem csak jelentéktelen személyes információkkal találkozunk –, megláthatjuk, hogy az úgynevezett „kőkorszaktól” át az ókori rabszolgaságon keresztül a magyarság finnugor-eredetén vagy a reneszánsz előtti európai középkoron át akár a modern holokauszt-dogmáig nincs olyan korszak, mellyel szemben ne léteznének revizionista igények, méghozzá sokszor egymástól független, egymáshoz ideológiailag sem kapcsolódó tudományos tekitélyek (vagyis sokszor inkább ex-tekintélyek) kutatásaiból kiindulva.

A történelmi mesevilág bábeltornya részben azon közhelyes igazság miatt recseg-ropog, hogy a történelmet a győztesek írják. Nem nagyon ismerünk olyan háborút ugyebár, amelyben a rossz győzte volna le a jót, s micsoda véletlen lehet ez, biztosan az isteni közbeavatkozás eredménye…

Az európai forradalmak és az amerikai függetlenségi háború legnagyobb győztese pedig a szabadkőművesség volt. Nem csak, sőt nem elsősorban a szabadkőműves páholyok tagjaira gondolunk (Robespierretől és Benjaim Franklintől kezdve Kossuth Lajoson és az Esterházyakon át Antall Józsefig és Barack Obamáig), hanem a szabadkőműves eszmerendszer híveire, éltetőire és persze mindenekfelett ezt az eszmerendszert csak fedőideológiaként meglovagolva a hatalom csúcsára felkapaszkodó Irányítókra.

Nem csak nekik, de minden hatalmi rendszernek a múltban és a jövőben, amelyik csak egy kicsit is önző és számító, az az érdeke, hogy elhitesse az emberekkel, hogy az a világrend, amiben jelenleg élnek, a lehető legjobb.

Nyilván, ha ezt elhiszik, akkor nem akarnak majd változtatni.

Ennek egyik pontja annak az elhitetése, hogy a történelemben minden korábbi kor rosszabb volt a mostaninál – és természetesen itt lép be a szándékos történelemhamisítás és -félremagyarázás szükségessége.

A másik pont az, hogy elhitetjük az emberekkel azt az abszurdumot, hogy a jelenlegi rendszernél jobbat nem is lehetséges kitalálni, s ilyen hangokat is lehet hallani manapság, azt hiszem az első, aki ezt be merte dobni a köztudatba, (a szabadkőműves) Churchill volt. Ami meglepő, hogy azóta is kevesen vannak, akik halálra röhögik magukat ezen. Bár annyira talán nem is meglepő, hiszen az iskolában kora gyermekkortól kezdve a rendszer dicshimnuszát zengik nekünk és rágalmakkal, féligazságokkal és hazugságokkal járatják le a korábbi és az esetleges párhuzamos hatalmi rendszerek mindegyikét, ráadásul az önálló gondolkodásról is módszeresen lenevelnek minket, és így már nem is kezdünk alternatívákat keresni (meg hát a legtöbb embernek eleve nem is lenne meg a szellemi kapacitása, hogy bármilyen életképes kis ötlettel előálljon), hanem készségesen elhisszük azt az állítást, melynek egyetlen célja a rendszer stabilizálása, az uralkodó osztály érdekében. Az esetleges, még számbavehető, teszteletlen társadalmi rendszerek szándékos, gyakorlati lejáratásáról a szocializmusos-hidegháborús pontban írok majd, nemsokára.

Haladjunk visszafele a történelemben, s nézzük meg a forradalmak előtti sötét középkort, a szörnyűséges módon sanyargatott és agyondolgoztatott, röghözkötött, kizsákmányolt, éhező jobbágyokkal, brutális földesurakkal, inkvizícióval, megállás nélküli kegyetlen, pusztító háborúkkal, rettenetes mértékű általános tudatlansággal.

Természetesen ahhoz, hogy hiteles képet kapjunk, ezt a rendszert nem végnapjaiban, a forradalom előestéjén kell megvizsgálnunk, hanem mondjuk fénykorában, a XIII.-XIV. században. Menjünk sorban!

1. éhező jobbágyok: Hogy a jobbágyság helyzete korántsem volt annyira szörnyű, mint állítják, arra közvetett tárgyi bizonyíték létezik: a népművészeti alkotások. Tessék megnézni jól, milyen módon voltak díszítve a házak, a szobák, az ágyak, ágyneműk, terítők, ládák, tányérok! Vajon az, akinek alig akad betevő falata, arra fordít enerigát, hogy virágmintákkal gazdagon díszítse a tányért, melyből megeszi a három penészes kenyérmorzsáját? Vajon az agyondolgoztatott jobbágyoknak honnan volt idejük és energiájuk ezt a népművészeti gazdagságot létrehozni: kézműves tárgyak, dalok, táncok és mesék nem csak szimplán jelen voltak az életükben, hanem teljesen átjárták azt, minden napjuk minden percében, a fizikai test szüntelen zsarolásának való engedelmeskedés közben: minden állati, önfenntartó tevékenységet átjárt a magasabb, emberi szellemiséggel átitatott művészet. Ezt hívják (hívták) kultúrának, s erről valószínűleg lesz egy külön bejegyzés. Honnan volt erre energia? Ha a mai embert megnézzük, dísztelen kockaházakban lakik és dolgozik, dísztelen, funkcionális tárgyakat használ mindennapjaiban – s van-e ma valaki, akinek, ha mindez nem tetszik, lehetősége van a mindennapokban teljesen körülvenni magát kultúrával, esztétikummal, s ilyen módon védekezni a hétköznapok sivársága ellen? Van: a kifejezetten gazdag emberek. Ők azok, akik megengedhetik maguknak azt, amit a középkorban minden egyes jobbágycsalád megengedhetett magának.

2. agyondolgoztatott jobbágyok: Azt hiszem, ez a mese elsősorban a városi gyerekeknek szól, de a falusiak is elhiszik, talán azért, mert ma már a földműveléshez gépi erőt használnak, ami régen, szegény jobbágyoknak nem állt rendelkezésre – viszont ma minden egyes (azaz 1 db) mezőgazdasági termeléssel foglalkozó embernek az ún. „civilizált” világban a CIA statisztikája szerint kb. 50 db másik embert kell jóllakatnia, akikből max. 12 foglalkozik az ipari termeléssel, a többi csak fogyaszt, nem termel semmit (ha dolgozik, akkor természetesen az ő munkájára is szükség van a javak megtermeléséhez és hasznosításához, de legtöbbször csak azért, mert páratlan célszerűtlenséggel működik a jelenlegi gazdaságmodell).

A feudális középkorban a jobbágycsaládok önfenntartóak voltak, ezenkívül pár tucat és pár száz közötti családnak kellett magas színvonalon ugyan, de közös erővel eltartania egyetlen úri családot. S azoknak, akik elhiszik, hogy a jobbágyok reggeltől estig a földeken robotoltak, „nehéz fizikai munkát” végezve, javaslom, hogy szálljanak fel egy vonatra, menjenek le egy kis faluba, és nézzenek meg jó közelről egy paradicsomot – meg is kérhetik a paradicsom termelésével foglalkozó embert, hogy ugyan a kőkemény munka közepette, ha bírja szusszal, magyarázza el, hogy is működik ez a növény, és hogyan kell azt növeszteni, napi 10 órás kemény munkával. A tanulság egyszerűen hihetetlen lesz: nem kell növeszteni, mert nő magától – s aki ezt most elhitte, annak jön a legdurvább rész: még a konnektorba se kell bedugni, mert napenergiával működik.

Aki már látott önellátó gazdaságot, az pontosan tudja, milyen rengeteg munka van vele…

Nem csoda, hogy annak idején – amint azt a hivatalos történelemírás is elismeri – vasárnap az emberek a kisujjukat se mozdították munkavégzés céljából, de bizony a földeken való dolgozásból volt még két szabadnap, legtöbb országban a szombat s mellette a péntek is. És aki már látott akár búzamezőt, akár körtefát vagy éppen krumpliföldet télen, az nagyjából el tudja képzelni, mennyi munka van ezekkel őszközéptől tavaszközépig – a jobbágyok az év nagyjából felében szinte lógathatták a lábukat, csak a jószágról kellett gondoskodniuk. Ha egy picit beleképzeljük magunkat ebbe a világba, már kezdhetjük látni, hogy hogyan termelte ki azt a művészeti gazdagságot, melynek mára már csak töredéke maradt fent: a mai ember számára elképzelhetetlen jólét és sorskönnyűség egyszerű, nyugodt békéjének védelme alatt.

Apró adaléknak teszem csak hozzá, azok kedvéért, akik éppen a fizetésük létminimum feletti részét a banknak adják oda minden hónapban lakástörlesztésre: régen, ha az ember nem örökölhetett házat és földet, az úrtól kapott egy plusz parcellát a falu szélén (igen, ingyen!), és a házakat kalákában építették, tehát a jobbágyok közössége együtt, közös erővel (igen, ingyen).

3. földesúri kegyetlenség: A fenti lakáshiteles példával már bukik a röghözkötöttség meséje is, hiszen kötve volt vagy sem a törvény által, kinek jutott volna eszébe elhagyni egy közösséget, ahol mindenkit ismer, mindenki ismeri és elválaszthatatlanul része a közösségnek, s elindulni máshova, ahol idegen, s nem biztos, hogy befogadják?

Ha abból indulunk ki, hogy a járási közösségek belterjes világában senki sem maradhatott magára, s ezen belül a falusi közösség úgy működött, mint egy nagy család, nem nehéz belátni, hogy ebből a földesúr sem maradhatott ki. Főleg, ha hozzávesszük, amit a Irányítókról szóló legelső bejegyzésben írtam a hatalom nyilvános működéséről, és az urak napi szintű kapcsolatáról jobbágyaikkal. Ráadásul a jobbágyok tartották el a földesurakat, méghozzá szó szerint: egy jobbágyot nem lehetett kirúgni, mint ma egy vállalati alkalmazottat, és helyette újat felvenni, mert nem volt honnan. A földesúr jóléte éppen úgy függött jobbágyai jólététől, mint egy eltartott gyerek sorsa függ szülei sorsától.

Ha már földesúri brutalitás, a karóba húzásról és a kerékbe törésről is szólhatunk: felnégyelni és/vagy karóra tűzni embereket a haláluk után volt szokás. Esetileg előfordulhatott, hogy ettől a szokástól eltértek, de azt valószínűleg valamivel nagyon ki kellett érdemelni. A karóra tűzés azt jelentette, hogy a járás határában, az útfélen felállítottak egy hosszú karót, amelynek tetejére volt tűzve a holttest, messziről hirdetve mindenkinek, aki arra jár, hogy itt milyen sors vár azokra, akik megszegik a törvényt. Tehát demonstrációs és nem kivégzési célja volt (hasonlóan a Római Birodalomban alkalmazott keresztre feszítéshez!). A kerékbe törésnek nevezett dolog leginkábbis fikció; valóban volt ilyen eszköz, de az ellenirányban forgó kerekeknek nem az volt a célja, hogy a gerincet eltörve halált okozzanak (ölésre volt egyszerűbb módszer is), hanem ez egy kínzóeszköz volt – a célja pedig szabályozható erősségű fájdalom okozása volt! Tehát nem csak arra kellett, hogy az eljárásnak alávetett személy minél jobban szenvedjen, és akkor annak örüljünk, hanem valamiféle praktikus célja volt: mégpedig hallgatag vagy igazmondásra kevéssé hajlamos emberek szóra bírása. A fájdalom nulláról lassan, egyenletesen növelhető erőssége (akárcsak a spanyolcsizma esetében) pontosan arról tanúskodik, hogy az eszköz használóinak az volt a célja, hogy minél kevesebb fájdalom és fizikai sérülés árán bírják szóra az illetőt! Magyarán ha az elfogott tolvaj hajlamos volt elárulni, hova rejtette a zsákmányt, nem kellett attól tartania, hogy „kerékbe törték”… s különösen nem kellett ilyesmitől tartania a hétköznapok becsületes jobbágyának.

4. Megállás nélküli háborúzás: A feudalizmus természetéből ugyan adódik, hogy viszonylag sokat kell háborúzni, de korántsem annyit, mint amennyi a történelemkönyvekből kitűnik. Egyszerű pszichológiai cselről van itt szó: a történelem s főleg a középkori történelem valójában az emberi háborúk történelme, szinte másról sem szól a történelemkönyv, mint hogy ki mikor kivel háborúzott, miközben elég gyatra képet kapunk arról (nem véletlenül), hogy hogyan is élték az emberek mindennapjaikat. Ha jól megnézünk egy történelemkönyvet, azt látjuk, hogy ha van pár hónap háború, az 20 oldalon van leírva, de ha utána 20 év béke követi, az két bekezdés – innen származik ez a téves benyomás. Ezen felül, a háborúk megítélésénél számba kell venni azt is, hogy a korabeli fegyverzet és főleg a hadseregek létszáma milyen fokú pusztítást jelentethetett, s mindebből természetesen a jobbágyok elleni atrocitások érdekelnek minket igazából, hiszen a nemesembernek hivatásos kötelessége volt a háborúzás, s temérdek előjogot kapott érte cserébe, a győzelem pedig személyes érdeke volt, hiszen vagyonát, hatalmát, birtokait és jobbágyainak, hűbéreseinek számát növelte. Itt figyelembe kell vennünk azt is, hogy régen a háborúzásnak is létezett egyfajta „kultúrája”, szabályrendszere, etikai kódexe – csak egy triviális példaként, még a XX. században is(!) szokásban volt az ellenségnek hadat üzenni, és nem csak úgy lerohanni váratlanul, felkészületlenül, noha nyilván ebben az esetben könnyebben és kevesebb áldozat árán arathattunk volna győzelmet.

Elsősorban a végeken állt fenn a veszélye, hogy a jobbágyokat kár éri – elsősorban anyagi kár, hiszen ott erős várak voltak, ahova behúzódhattak támadás esetén – de ugyanakkor a király a végeket gazdaságilag nem hagyta magukra, esetleges „háborús csapás” után központilag segített talpra állniuk, hiszen a végek gazdasági és ebből következően katonai ereje az ország közérdeke volt.

5. Inkvizíció: Az inkvizíció által valóban elkövetett* brutális dolgok reakciót képeztek a reformáció jelenségére és az ebből következő egyházszakadás veszélyére. A reformáció a korabeli kettős hatalmi szerkezetet (királyi-egyházi hatalom) fenyegette s ezáltal az egész akkori világrendet összeomlással – nem csoda, hogy drasztikus eszközökhöz nyúlt az egyház azokkal szemben, akik ez alól a hatalmi rendszer alól ki akarták vonni magukat, s így gyakorlatilag a társadalom ráksejtjeivé váltak a hatalom nézőpontjából.

Hogy korábban az inkvizíció tüzes vassal sütögetett volna akárkit, akiről azt mondta három rosszindulatú öregasszony a faluban, hogy boszorkány, az nevetséges, ha a korabeli egyházi alapelveket jól megvizsgáljuk. Az egyik ilyen alapelv, s egyúttal az egyház létjogosultságának egyik magyarázata (így aztán hülye lett volna bármivel meggyengíteni) a bűnbocsánat volt. A krisztusi elveknek megfelelően mindenki számára feltétlen bűnbocsánat járt, aki bűnbánatot gyakorolt. Természetesen a világi hatalom nem működhetett ilyen alapon, mert akkor senkit sem tudtak volna megbüntetni, és mindenki azt csinál, amit akar, az egyháznak viszont már csak saját jól felfogott érdekéből is sértetlenül kellett tartania ezt az alapelvet, így ha az inkvizíció bárkit bármivel vádolt, az illetőnek elég volt beismerő vallomást tenni, bűnbánatot tanúsítani s kérni az eljáró papot az isteni feloldozás megadására, a papnak azt vallásos (tehát megszeghetetlen) kötelessége volt megadni s innentől vallásos alap nem volt arra, hogy bármiféle tüzes vas, máglya, vízbefojtás vagy egyéb extra szolgáltatás járjon az illetőnek. (Történelmi tény is, hogy a boszorkánypereket az úriszék, tehát világi hatalom folytatta. Valóban volt ilyen, nem szándékozom tökéletesnek beállítani a középkort, mint az mindjárt látható lesz.)

6. szellemi sötétség: Ami tény, hogy a középkori európában általános volt az írástudatlanság.* Ami viszont hazugság, hogy a „felvilágosodással” jött el az a kor, amikor végre az egyszerű ember is megtanulhatott olvasni. Kizárólag a középkori európa viszonylatában igaz ez, minden más világrendben természetes volt, hogy minden egyes ember tudott írni-olvasni. Az írásbeliség egyidős az emberiséggel, s a középkori európai analfabetizmus sajátos jelenség.

Hogy csak ebből, illetve abból, hogy a középkori ember nem rendelkezett analitikus jellegű ismeretekkel a fizikai természet működésének technikai részleteiről, még elhamarkodott lenne kijelenteni, hogy tudatlanok voltak. Az a fajta tudás, amellyel rendelkeztek, a mai ember számára már ismeretlen, a tudás és tudomány mai művelői nem ismerik el, s így „semminek”, sötétségnek számít. Nem kell a XIII. századig mennünk, még 150-200 éve is minden egyes jobbágy értette a magyar népmeséket és a népdalok szövegeit – s kérjük csak meg a mai világ akármilyen nagy tudósát, hogy magyarázza el nekünk, miről szól, hát igencsak gondban lesz; letagadhatja, hogy minden, ami meséinkben megjelenik, szimbólum, s mögöttes, elvont, hovatovább transzcendens értelme van, de a néprajzkutatásban és a valláselméletben igazán járatos tudósok közül azért sokan szagot fogtak már, rejtett összefüggéseket találtak különböző korok és különböző földrészek kultúrái között, s keresik a kapcsot, hogyan jutott át a gondolat, a szimbólum, a motívum egyik világból a másikba, fel sem tételezve, hogy nem egyikből jutott a másikba, hanem mindannyiba egyazon helyről került, s az a „hely” nem itt van a Földön, de nem is egy másik bolygón. A fentebb említett népművészeti gazdagság sem együgyű, sötét, ostoba, babonás elmék kölcsönhatásairól tesz tanúbizonyságot az utókornak…

S mindezek után még kijelenthetem: a középkor tényleg sötét volt. Meglepő ez az eddig elmondottak után, de hát minden viszonylagos – a középkor pedig az ókorhoz képest volt sötét.

Az ókori nagy civilizációk egytől-egyig őriztek egy olyan tudást, ami a középkorra majdnem mindenhol, mára pedig ténylegesen az egész Földön elveszett. Még a hazugságokkal tömött mai embernek is feltűnik, hogy adott esetben a középkor sötétebb volt, mint az ókor – a történelem hamisítói azért nem igyekeztek még sötétebb képet festeni az ókorról, mivel nem volt erre igazából szükség: elsősorban a felvilágosodás és az abból következő, mai napig tartó társadalmi „forradalom” üdvösségéről akarják meggyőzni az embereket, ehhez pedig főleg a forradalmat közvetlenül megelőző korszak lejáratására van szükség.

Azért az ókorra is kitaláltak ezt-azt: pl. a rabszolgaság intézményét, amely inkábbis a középkorban fordult elő, hogy háborúban az ellenséges területről jobbágyokat hajtottak el rabnak, dolgoztatni, de ezek királyi „tulajdonban” voltak, mintegy haszonállatként funkcionáltak, bizonyos mennyiségű munkával pedig megválthatták magukat, és a királynak nem volt érdeke, hogy ostorral üssék vagy éheztessék őket minden nap, s hogy ilyet tegyen más (pl. aki a rabokat felügyelte), azt törvényileg tiltották, mivel a királynak okozott volna kárt.

Nagyobb ókori birodalmak (rómaiak, perzsák) valóban hajlamosak voltak ilyesmire, bár „rabszolgáik” nagyobb részét – bármilyen meglepő – törvényszegés miatt büntetett személyek tették ki, az egyes gazdag polgárok háztartásaiban dolgozó „rabszolgák” viszont egyáltalán nem voltak sem rabosított, sem elnyomott vagy kiszolgáltatott helyzetben: a háztartás és a háznép részét képezték. Tekinthetnénk rájuk „alkalmazottként” is, bár annyiban különbözött a helyzetük, hogy nem lehetett utcára tenni őket, mint a mai bérrabszolgákat, hanem sorsukért, jólétükért uruk felelősséggel tartozott.

Ha nagy távlatban nézünk rá tehát a történelemre, képet kaphatunk arról, hogyan fejlődik az emberiség: visszafelé. Egyre sötétebb, élhetetlenebb és elviselhetetlenebb világrendek követik egymást, s különösen meredeken az Irányítók XVII. századtól kezdődő, fokozatos színrelépése óta zuhanunk. Egyébként van egy irodalmi alkotás, amely ezt sokkal jobban bemutatja, mint én valaha képes lennék, méghozzá a magyar irodalom része: Az Ember tragédiája ez a mű, amely egyrészt sajnos már a Madách korában is jelenlevő hazugságokra is építkezik, másrészt viszont ennek ellenére hűen és hitelesen tudja bemutatni magát azt a folyamatot, ahogyan az egyes korok vezérlőideológiája egyre messzebb kerül az abszolút Igazságtól, egyre toldozottabbá-foldozottabbá válik, egyre több a hamis fogalom és a téves történelmi konzekvencia, míg végül az álom annyira elviselhetetlenné válik, hogy Ádám felébred.

Természetesen a mű, mivel az Irányítók rendjét veszélyezteti – s ezen a ponton kicsit képet kapunk az Irányítók módszertanából! –, ezért aztán nem betiltott könyv, hanem kötelező olvasmány… Minden gyereknek meg kell ismernie abban a korban, amikor élettapasztalata kevés, a világnézete fejletlen, a dolgokra való rálátáshoz még nem sűrűsödött műveltséggé a fejében az iskolai könyvtanyag: s ekkor még bármit rámagyarázhatunk. A hegeli dialektikának nevezett alapelv pontosan az Irányítók egyik történelmi fészkének, a Rhodistáknak nevezett dél-Afrikai titkos társaságnak a módszertana, hitvallása, ők importálták az irányítók nagy eszmei olvasztótégelyébe ezt az elvet, s a hatás-ellenhatás elvére épülő kormányzás alapjait – s ennek pont az egyik példája az, hogy ha egy könyv igazi értelmét el akarjuk rejteni, hát kötelezővé tesszük az iskolában! Így aztán a kutya sem akarja elolvasni, s aki meg is teszi, csak kényszerből teszi, s igen kicsi az esélye, hogy felnőttként később majd önszántából újra előveszi, csak annyi marad meg a fejében a mű értelmezéséből, hogy tézis-antitézis-szintézis, melynek valójában Madách igazi mondanivalójához a világon semmi köze…

(* Hülyeségeket is írok néha, azért szorgalmazom folyton, hogy ne higgyetek nekem feltétel nélkül, hanem nézzetek utána mindennek: > itt< egy helyreigazítás a fenti cikkhez.)