A Játék Neve: Föld

„A lemúr lények a galaxis legkiválóbbjai közül jöttek, és komoly elismertség övezte őket Tejút-szerte. Nem mindenki jött ide közülük, hiszen egy csapat hátramaradt. Hogy honnan érkeztek, valódi tartózkodási helyük nem publikus azonban. A Nap már létezett, de sokkal nagyobb volt, és mai formáját hiába keresnénk. A lemúrok megkezdték munkájukat ebben a rendszerben. Isteni teremtőerejük olyan hatalmas volt, hogy létrehoztak egyfajta Naprendszert – amely akkor persze teljesen máshogy festett, mint ma. Harminc-negyven bolygó keringett a központi csillag körül, egészen más pályákon, mint a ma ismeretes bolygópályák: kettős spirál, csavar, hurok, fektetett nyolcas. Voltak olyanok, melyek mint ikerbolygók, egymással párhuzamosan és szabálytalan spirál alakban kerülték meg a Napot. A Naprendszer pályaelemei egyébként az isteni egység és az atyai tudat szimbolikái voltak. Lemúria a gyermeki ártatlanság, az atyai tudatosság és a felnőtt intellektus szintjén létezett.

HIBA: Ilyet nem szabad létrehozni, csak többes rendszerekben, de a miénk – akkor is és ma is – egy csillagból álló rendszer. Így a sötét rendszerek közé tartozik, és bár Lemúria szándéka fantasztikusan jó volt, mégis magában hordozta a végzetszerűséget...”

Kedves olvasók!

Megjelent Szemrád Nándor, okkult kutató harmadik könyve Emberek, Irányítók és a Háttérhatalom címmel – nyomtatott formátumban és e-könyvben is. Nem csak azért ajánlom, mert Nándi régi barátom és „harcostársam”, és a korábban a 2012 Blogon megosztott információk, illetve az általa képviselt nézetek részben közös gyökerekből, kutatásokból táplálkoznak, hanem mert ebből kifolyólag én végeztem a szerkesztői munkát. Egy bő évtized írásait rendeztem logikailag folyamatos gondolatmenetet átadó könyvvé és láttam el itt-ott a saját megjegyzéseimmel. Bár az írások egy jelentős része már megjelent a szerző blogján és facebook-oldalán, kisebb része pedig korábbi könyveiben, de tartalmaz teljesen új gondolatokat, közléseket is: például az első rész egy minden eddiginél teljesebb és részletesebb teremtéstörténet, amelyet a szerző eddig soha sehol nem hozott nyilvánosságra.

Egy kis „műhelytitok”, a könyv eredeti címe Emberek, Idegenek, Háttérhatalom lett volna, kis szervezési hibából adódóan változott meg végül. De így sem rossz, hiszen az Irányítók szó végül is valahol „trademark”: Szemrád Nándor használta elsőként a nyilvánosság előtt fel nem fedett hatalmi rendszerre, hálózatra, adott esetben annak tagjaira.

„Szemrád Nándor asztrológus és okkult kutató eddigi két kötete (Szabadítsuk fel a Földet! valamint Harc a Földért) felkavarta a hazai ezoterikus közeg állóvizét azzal, hogy olyan tényeket közölt a nyilvánossággal, melyeket írásba foglalni azelőtt nem sokan mertek. Ezen könyvek ma már beszerezhetetlennek számítanak, és nehéz fába vágja a fejszéjét az, aki birtokolni szeretne egy példányt.

Harmadik könyvével a szerző emeli a tétet, és a tőle megszokott nyíltsággal oszt meg újabb információkat a Föld eltitkolt történelméről és arról az irányító kasztról, mely civilizációnk sorsát a kezében tartja már évezredek óta. Ennek a kasztnak pedig nem csak emberek a tagjai...”

A „fülszöveghez” kiegészítésként annyit, hogy bár papírpéldány valóban évek óta nem elérhető a korábbi könyvekből, pdf-formátumban most újra kaphatóak!

Rendeléshez vegyétek fel a kapcsolatot a szerzővel: fenyorveny kuk@c gmail ponnt com - vagy velem.

A téma túl kényes ahhoz, hogy szájbatalpalót csináljak belőle, főleg, hogy nem akarok beállni a negyvenes szingli „párkapcsolati tanácsadók” sorába. Még ha nem is vagyok negyven, de afelé járó, elvált férfiként hiteltelen azt sugallni, hogy majd én megmondom a nagy megmondást. De szeretném azokat a felismeréseimet megosztani, amelyeket nem lehet másoktól is lépten-nyomon hallani-olvasni – főleg, mert népszerűtlen gondolatok ezek... Úgyhogy sima sorszámozott nagybejegyzés következik („műhelytitok”: 118-asnál tartok, és öt éve, 2014 júliusában írtam ilyet utoljára).

Először is tegyük félre a bosszantó és veszélyes baromságokat, amiket viszont nagyon is lehet „lépten-nyomon hallani-olvasni”:

„A házasság emberi találmány, meg egyáltalán a monogámia is.” A bátrabbak tovább mennek: „az egész a birtoklás ösztönén alapul”, sőt, „intézményesített prostitúció”.

Az igazság az, hogy az ember természettől fogva páralkotó faj. Ez nem emberi találmány, még csak nem is emberi sajátosság. Az állatvilágban rengeteg páralkotó faj él. A sas híres „hűségéről”, arról, hogy egyetlen társat választ élete során – ha az elpusztul, „özvegyként” tölti hátralévő életét, nem tud egy újabb társra bevésődni. Az ember inkább hűtlenségéről hírhedt, de ezzel sincs egyedül, a páralkotó fajoknál általános jelenség a „félrelépés”. Emögött egy sajátos kettős megtermékenyítési stratégia van, amit most ne álljunk neki részletezni, Desmond Morris: Az Emberállat című könyvében teljeskörűen kifejti. Ő materialista-evolúciós szempontból vizsgálta az emberi fajt, ennek ellenére ösztönvilágunkkal kapcsolatos meglátásainak nagy része helytálló. (Ennek belátására elég az emberi fajt megfigyelni – kezdve önmagunkkal.)

Hogy az ember kiemelt fontosságot tulajdonít a hűségnek, annak az egyik oka, hogy szélsőségesen altriciális faj vagyunk, az utódaink nagyon hosszú ideig igénylik a szülői gondoskodást, így a párkapcsolat hosszú távú stabilitása nagyon fontos. Nagyon fontos azért is, mert míg az állati lét nagyrészt az élet napról-napra, percről-percre adódó feladatainak megoldásáról szól, az embernek van egy életpályája, hosszú távú célokat követ, így aztán csak egy hosszú távú, legjobb esetben életre szóló kapcsolatban tud valóban társa lenni valaki.

A házasság szentségét sem kitalálta, hanem felfedezte az ember. Bár minden állat tud a maga szintjén gondolkodni (különben nem tudna problémákat megoldani és életben maradni), az ember képes az absztrakt, fogalmi gondolkodásra. Felismertük a saját páralkotó természetünket, fogalmat alkottunk róla, majd megneveztük a fogalmat: házasság. Ennek a szentsége egyfelől abból ered, hogy a Természet/Teremtő tett minket páralkotást igénylő fajjá, tehát egy olyan tulajdonságunkról van szó, amit egy rajtunk túlmutató erő ültetett belénk. A szentség egy működő házasságban abból is fakad, hogy a te és az én együtt MI-vé fejlődik, egy mindkettőnkön túlmutató dologgá. A házasság szentsége tehát nem azon múlik, hogy egy nagy, sötét épületben egy szoknyás férfi vagy egy kis, világos épületben egy nadrágos nő ad össze minket. Most nagyon modern és liberális leszek, de házasság az, ami akként működik. Az esküvőnek és az intézményes házasságnak elsősorban társadalmi jelentősége van: a házasság a család alapja, a társadalom pedig családokból épül fel, legalábbis nem láttunk eddig olyan működő társadalmat, ahol ez másként sikerült volna.

Következő bosszantó, sőt, dühítő baromság: „az szeret igazán, aki kinyitja a kalitka ajtaját, aki szabadon enged – éljünk nyitott házasságban”! Ez egy óriási blöff azon férfiak pasik részéről, akik nem bírnak a vérükkel és egyéb testnedveikkel, és szent narratívát gyártanak (illetve szednek össze a médiában) ahhoz, hogy nem képesek, vagy inkább nem hajlandóak a hűségre. Azért merik ezt meglépni, mert tudják (legalábbis ösztöni szinten), hogy a nőknek nincs igényük a jobbra-balra eljárogatásra, így egy hűséges nő mellé még bónusznak bele fognak férni a játékba alkalmi kapcsolatok is. A dolog semmi másról nem szól, mint hogy "tűrd el, hogy én jobbra-balra ismerkedek, cserébe megengedem, hogy te is, mert úgyse fogsz." Amikor aztán a nőnél is megjelenik a másik, aki viszont a női hűtlenség sajátos természetéből adódóan (lásd D. Morris említett könyvében) nem egyszeri alkalmas játékos lesz, hanem visszajáró ágyrajáró, akivel a nő (legalábbis kis idő után) nem csak szexuális, hanem érzelmi kapcsolatot is ki akar alakítani, a blöff lelepleződik, és a „pénteken megint Lacival vacsorázok” bejelentésre beindul a pasihiszti. (Súlyosbítható a „gyere el te is” javaslattal!) Ennyit a nyitott kapcsolatról. Az alapvető természetünkkel egy ideig szembe lehet menni, de egy idő után katasztrófa lesz belőle. (Ezért van halálra ítélve minden olyan civilizáció, amelyik úgy akar építkezni a természetes emberi lényre, hogy felül is írja azt. De ez már egy másik, teljes bejegyzés témája lehetne.)

És akkor jön a következő: „oké, a házasság régen életre szólt, de akkor még rövidebb ideig éltek az emberek, negyven-ötven évet együtt tölteni irreális”. Most ezt ne kezdjük részletesen kifejteni, korábban már volt róla szó, főleg előadásokban, hogy az ötven, pláne negyven éves átlagélettartam meséjének csak annyi a valóságalapja, hogy nagyobb volt a csecsemőhalandóság, ami eléggé lehúzta a statisztikai átlagot, miközben valójában ugyanolyan hosszan éltek az emberek. Régen is volt arany-, sőt néha gyémántlakodalom is. Az élet görcsös, szorongó habzsolásának késztetése teszi elviselhetetlenné azt a gondolatot, hogy egyetlen emberre „lövöm el” az életem. De képzeljünk el egy olyan leánykérést, hogy: „lehúzunk együtt egy szép tíz-tizenöt évet, aztán mikor már nagyobbacskák lesznek a gyerekek, és „megértik”, akkor elválunk, és még lesz időnk „élni”. Fizetem a gyerektartást, becsszó”. Mit szólna ehhez egy lány? Az esküvőnél ma is mindenki azzal a szándékkal megy a nagysötét/kisvilágos épületbe, hogy: most aztán mindörökre-akármilesz-mindhalálig-csaktemegén.

De ha ilyen szépen indulnak a házasságok, akkor mi a baj? Miért van ennyi válás?

Az egyik probléma (és most jön az igazán népszerűtlen rész) éppen az, hogy a házasságok, meg úgy általában a párkapcsolatok pont túl szépen indulnak. Régen nem volt szokás szerelemből házasodni, ez egy modern találmány. Persze voltak rá példák mindig is, aztán azok közül kerültek ki a rossz házasságok perlekedős asszonnyal, részeges férjjel, amíg a nadragulya el nem választ. Szerelemből házasodni óriási szerencsejáték: a szerelmesek a másikban egy tökéletes, isteni lényt látnak, a hibáit vagy nem érzékelik, vagy ugyancsak szívlelendőnek tartják. Így aztán a felek nem tudják józanon felmérni (különösen a lány, mert elsősorban ez az ő dolga), hogy a másik alkalmas-e társnak. A szerelem ma nevetségesen túlértékelt dolog, a hollywoodi kislányromantika uralja az emberek (és ami a fő probléma, a nők) gondolkodását. A szerelmes filmekben a Happy End az esküvő, pedig a valóságban a történet pont ott kezdődik. A mai ember képes még a Rómeó és Júliát is valamiféle szerelmi ideálként beállítani – azt, hogy mindketten kinyírják magukat? Ez a színdarab eredetileg egy tragikomédia, a szerelem kigúnyolása, Shakespeare azért írta, hogy az emberek bejöjjenek a Globe színházba és röhögjenek ezen a két kis hülyén – mi meg képesek vagyunk komolyan venni...

Szorosan ide kacsolódik a másik probléma is: ha valaki háromszázezer forintot keres egy hónapban, az sok, vagy kevés? Elsősorban attól függ, hogy előtte mennyit keresett. Ha százezret, akkor dőzsölni fog, éli világát, nagyon boldog és elégedett lesz az anyagi helyzetével. Ha viszont addig havi egymillióból élt, akkor bizony szűkölködni fog, anyagi gondjai lesznek, esetleg adósságokba is keveredik. Ehhez hasonlóan a mai kapcsolatokkal az a baj, hogy érzelmileg a csúcsról indulnak. A megrendezett házasságnak nem vagyok híve (pedig nagyon általános volt a történelem során!), de másik szélsőségként felhozható: itt a nulláról kell felépítenie két embernek, két idegennek egy összetartozást, egy közös életet. Ők sok év munkájával felkapaszkodnak pontosan oda, ahova mi a csúcsról lecsúszunk. Ki lesz boldogabb? Aki azt éli meg, hogy folyamatosan építkezik – vagy aki állandó kármentésben él, mindig csak próbál visszakapaszkodni oda, ahonnan az elején indult, ahonnan lecsúszott ide, a „hétköznapok sivárságába”... Itt a magyarázata annak is, hogy miért tolják ki egyre jobban a házasodást a párok, ha egyáltalán sor kerül rá. Régen legalább megvolt a társadalmi nyomás, nem lehetett annyit gatyázni, össze „kellett” házasodni, legalábbis élettársi kapcsolat elképzelhetetlen volt.

...de ha nem élek együtt valakivel egy ideig, „próbaképpen”, akkor honnan tudjam, alkalmas-e társnak? Régen, legalábbis a faluközösségekben, ez nem volt probléma, a legények és a lányok születésüktől fogva ismerték egymást (meg egymás szüleit és főleg nagyszüleit!) a hétköznapokból, tudták, kiben mi lakozik, fel tudták mérni, ki lenne alkalmas... Ma ez nincs, idegenekkel kell ismerkedni, az ismerkedési kultúránk ráadásul katasztrófa. Kimegyünk az on-line, vagy akár fizikai húspiacra, és ott eladjuk magunkat: a marketing, tehát a vakítás lett az ismerkedés alapja. Néhány randi után persze az ember kezdi megismerni a másikat – vagy nem?

Mert miről szól a randizás? Elviszem a nőt ide-oda-amoda: persze nem a munkahelyemre, nem a NAV-hoz ügyet intézni – hanem vacsorázni, moziba, később egy közös kiruccanásra valahova... tehát szórakozni. És amikor kiderül, hogy jól tudunk együtt szórakozni, akkor megállapítjuk, hogy tetszetős a számunkra a másik, összeillünk, jó vele együtt lenni. Bárcsak mindig együtt lehetnénk. Csakhogy a házasság az életünk megosztása, az életünk pedig, csak hogy mondjuk két érzékletes számot: 10% szórakozás, 90% probléma, feladat, erőfeszítés. Tehát a házasság, a jól működő házasság is ilyen arányban fog felépülni ezekből! De egyrészt a rózsaszín felhő és az önfeledt szórakozás pillanatai nem adnak támpontot, hogy jól választunk-e, és ha még jól is választottunk, mindig elégedetlenek leszünk, ha egyszer a csúcsról indultunk.

És itt jön be a média, a tömegprogramozás, és rátesz egy nagy-nagy lapáttal, felkínálja a megoldást: találj másikat! A fogyasztói civilizációban a társ is fogyasztási cikk, a kínálat végtelen, az elromlott, kopott (tehát normális működésre beállt!), megunt kapcsolatot minek toldozzuk-foldozzuk? Keressünk másikat! A sorozatokban is mindenki minden évadban mással van együtt... és persze így is örökös konfliktusban, mert dramaturgiai szempontból nyilván az az érdekes, de ha ez adja a mintát az embereknek a valósághoz, aztán már a valóságban is ezt látjuk, mert a képernyőn látott minta megelevenedik körülöttünk, idővel ez lesz a normális. Az emberben mindig ott lesz a félsz, hogy a kapcsolat megszakad, illetve meg „kell” szakítani, hogy jaj, „elveszítjük egymást”, hogy ez így nem mehet tovább, stb. Sok kapcsolat táncol a szakítás, sok házasság a válás szélén azért, mert tartósan nem oldják meg a problémáikat, és azért nem oldják meg, mert nincsenek rákényszerítve. Csak tűrnek, kivárnak. Mert mindig ott van a vészkijárat – szakítani, elválni. De egy kapcsolatot nem lehet úgy csinálni, hogy az ember nincs benne teljesen. Hogy fél lábbal mindig a küszöbön áll, ugrásra készen. Hogy folyamatosan vesztésre játszik.

De még a szakítós programozásnál is nagyobb károkat okoz a nemek harca programozás. A nemek egymással szembeni gyűlöletének, de legalábbis lenézésének szüntelen táplálása és normalizálása, plusz annak a sugalmazása, hogy a jó párkapcsolat alapja a kompromisszum. Hogy a párkapcsolat férfi és nő egyéni önérdek-érvényesítésének csatatere, amely definíciószerűen csak egymás rovására történhet, de ahol jó esetben sikerül első vér után békét tűzszünetet kötni és valami félmegoldást találni, ami által igazából egyik fél akarata, elképzelése sem teljesült.

A jó házasság alapja nem a kompromisszum, hanem a közös célok, a közös elképzelések, a közös kép arról, hogy mit is akarunk – nem egymástól! Hanem attól a MI-től, amit életre hívunk. Engedtessék meg egy személyes emléket felhoznom. Polgári esküvőmön az anyakönyvvezető (történetesen szoknyában) elejtett egy ilyet: „most, hogy megtalálták egymást, életük célját és értelmét” – efölött akkor nagyvonalúan elsiklottam, gyorsan megjegyezve magamban, mekkora baj lenne, ha nem közösen kitűzött célok felé akarnánk haladni, hanem egymás felé, végül egymáson „pattogva”. Az ilyen házasságot meg tudja menteni egy gyerek, mint akinek életbe hívása-szeretése, felnevelése nyilvánvaló közös cél, de így belőle sajnos „funkciógyerek” lesz, létének célja a házasság jobbá tétele, tehát végül is a cél mégiscsak maga a házasság, tehát visszatértünk az egymáson pattogáshoz. (Ilyenkor sokszor a gyereket aztán összetartó erő helyett fegyverként használják egymás ellen a szülők.) A házasságot tervező fiatalok (vagy középkorúak) nemhogy a közös képalkotásig, sokszor még odáig sem jutnak el, hogy megbeszéljenek egymással alapkérdéseket, például, ha már itt tartunk, a gyerekneveléssel, vagy bármi mással kapcsolatban. Majdcsak lesz valahogy, majd megoldjuk, lényeg, hogy szeretjük egymást, a szerelem mindent legyőz – aztán jönnek a veszekedések, mert a két külön ember két különböző családból (sőt, akár két különböző nemzetből) különböző mintákat hozott. Sokszor még jelentéktelen hülyeségeken is össze lehet veszni, ha a cél a másik „megjavítása” (ha nem sikerül, vagy nem éri meg, akkor kidobom, és választok másikat a húspiacon), és fel sem merül, hogy egy közös célhoz vezető út szempontjából az adott problémára mi a közös megoldás. Ha van közös cél, még egészen komoly kérdések is maguktól megoldódnak, vagy fel sem merülnek, pl. a „közös kassza – külön kassza” a mai világban ugyancsak fontossá vált, valójában nevetséges álproblémája. A pénz eszköz. Az eszköz attól eszköz, hogy valamilyen célt szolgál. Ha nincsenek meg a közös célok, akkor az eszközök felhasználásának módján mindig vita lesz, akár külön kassza van, akár közös. Ha a cél közös, akkor is mindegy, külön van a kassza vagy egyben, úgyis ugyanabba az irányba fog folyni a pénz...

Persze a közös cél általában hosszútávú cél, és csak akkor működik, ha az ember képes a hosszútávú céljainak alárendelni a rövid távú igényeit, vágyait, késztetéseit. A mai emberek nagyrésze erre nem csak nem képes, de nem is hajlandó. (Akik mégis, azok közül kerülnek ki az irigyelt, sikeres emberek...)

Hosszúra nyúlt a bejegyzés, végére hagytam a legkényesebb kérdést: a bizalomét.

Egy nő, ha problémát érzékel a férje-párja viselkedésében, és itt nem egy egyszeri cselekedetről van szó, hanem ismétlődő mintákról, akkor ezzel három dolgot tud csinálni: 1. biztatni, 2. b...tatni, 3. nyelni és tűrni. A harmadik lehetőség elhidegüléshez és elidegenedéshez fog vezetni, semmiképpen nem jó. Az első és második lényegét tekintve látszólag ugyanaz: jelzem, hogy valami nincs rendben, és változást szeretnék. De míg a biztatás emelni fogja a férfit és eléri a célját (ha nem éri el, akkor bizony egyértelműen a férfiban van a hiba!), a b...tatás jellemzően ellentétes hatást ér el, rombolja a férfi önbecsülését, és menekülő, elkerülő, védekező vagy védekezve visszatámadó reakciót vált ki, a férfi vérmérséklete szerint. Erről már beszéltem a Fordított világ című előadásokon, és akkor a naaagyon naagy okosságtól vezérelve tanácsoltam is az asszonyoknak, hogy b..tatás helyett biztassák férjeiket. Igazam volt, de mégsem egészen. Mert a biztatás nem csak elhatározás kérdésre, mint arra később rá kellett jönnöm.

Egy nő akkor tud valóban biztatni egy férfit, ha ő maga is bízik benne. Ha rá meri bízni magát. Ha rá mer támaszkodni, amikor a férfi lehetőséget ad rá. Ha meg nem ad rá lehetőséget, akkor biztassa erre, fejezze ki azt a vágyát, hogy szeretne a férfira támaszkodni. Ma ez a rendkívüli, kivételes jelenség. Megint egy személyes élmény (hiánya): én még nem táncoltam olyan nővel, aki hagyta volna vezetni magát. A nők nem merik rábízni magukat a férfiakra, mert félnek, hogy alárendelt, kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek, hogy a férfi vissza fog élni a helyzetével. (Ez a bizalmatlanság sem eredendően van ott a nőkben, és nagyobbrészt nem is személyes tapasztalatokból ered, hanem a médiából!) Pedig bizalom nélkül nincs férfi. Tud férfiként működni az élet bármely területén, akár a családban apaként vagy nagyapaként is, de a házasságban nem lesz férfi a férfi, ha nem kap bizalmat. Ha a férfi nem bízik a nőben, az is elég nagy baj, és meg tudja rontani a házasságot. De ha a nő nem bízik a férfiban, akkor az nem rossz házasság, hanem semmilyen.

Úgyhogy a végére egy kis népi játék, amit huszonegy éves koromban, az első komolyabb kapcsolatom idején találtam ki (nem tudván, hogy valóban létező magyar népi játék): a legény és a lány megállnak egymás mellett, kézen fogva, majd az egyikük becsukja a szemét, a másik pedig vezeti. Az „eredmény kiértékelése” szempontjából persze az a döntő fontosságú, mikor a legény vezeti a lányt. Ha a lány képes rendes sebességgel a legény mellett haladni anélkül, hogy egyetlen pillanatra kilesne becsukott szemhéja alól (kendőt, ilyesmit használni pont ezért nem ér!), és anélkül, hogy a kezét kitenné maga elé, akkor irány a nadrágos-szoknyás hivatalos személy. Ha nem képes rá, akkor irány a húspiac mindkettőnek, csak az idejüket vesztegetik. (Persze van, amikor a bizalom csak később jön meg, de általában nem úgy szokott lenni...) Házasság előtt álló párok mindenképpen próbálják ki!

Már házasok semmiképpen! Nem is kell, hiszen két-három év után az eredményt ugyanúgy mutatja az, ahogy az asszony kommunikál a férjjel...

Kapcsolódó bejegyzés: Szájbatalpaló a feminizmusról

Ajánlott olvasmány (ilyen is régen volt már): Desmond Morris: Az emberállat

Kedves olvasók (és nézők és hallgatók)!

Ez is eljött. Most hétvégén tíz éve, hogy elindítottam a 2012 Blogot az egykori blogol.hu szerverén, aminek a folytatása lett aztán a Játék Neve: Föld blog. Sajnos a szolgáltatóváltás miatt nem tudok pontos adatokat, de nagyságrendileg kb. 300 000 látogatása volt azóta a blognak, sokezer hozzászólás érkezett (nagy cucc, van, akinek ezt egy bejegyzés alatt produkálják az olvasói), a nagybejegyzések száma 130-150 körül lehet (nyomtatásban kitenne egy könyvet), 18 rádióadást készítettünk sacc/kb. 15 000 letöltéssel, elindítottunk egy wikit, ami sajnos nem támadt igazán életre, de ez nem rajtunk múlott, 20 előadást tartottam, azt nem tudom, összesen hány megtekintéssel, mert több csatornán több darabban és példányban vannak, de százezres nagyságrend az is, és készítettünk egy filmet. Azt nem tudom, hogy hányszor mondtam hülyeséget vagy valótlanságot az egy évtized során, de gyanítom, hogy legalábbis több tucatszor.

A Játék neve: Föld blognak 110264 látogatója volt eddig. Ez a blog május 29-én lesz öt éves, arról külön megemlékezünk majd (ha el nem felejtem azt is).

Elsősorban köszönet illet mindenkit, aki munkájával, anyagiakkal vagy más segítséggel hozzájárult ehhez az erőfeszítéshez. Nehéz lenne megbecsülni, hogy nekem hány munkaórám van az egészben - csak az Autokrácia 1000 körül volt, de most az utcán menve gondolkodást is beleszámoljuk, vagy csak a gép előtt ülést? Utóbbiból is volt legalább 10000 óra, ami azt jelenti, hogy látogatásonként(!) két percet szántam rá az életemből. Ha tízes csoportokban beszélgetek veletek, jobban járunk mindannyian... :) Dehát voltak is blogtalálkozók, és talán még lesznek is.

Köszönöm mindenkinek a kitartó figyelmet, és főleg a türelmet, ami néha szükséges volt a bejegyzések közötti hosszabb szünetekben. Ahhoz képest, hogy az egész egy egy éves történetnek indult, és az Élet értelme című karácsonyi bejegyzéssel ért volna véget, egész jól teljesítettem, na...

FOLYTATJUK!

Kedves olvasók!

Ez is eljött.

2019 van. Lassan tíz éves lesz a blog – az előd 2012 Blogot is számítva, persze.

Úgyhogy lehet kezdeni tippelni, fogadni, sőt, szavazni is! Igazam lesz a 2019-es kamu idegen támadással kapcsolatban, vagy nem?

 Bár abban igazam lett, hogy 2012-ben nem lett vége a világnak, sőt, még az Ötödik Dimenzióba sem léptünk be... de az EU szétesésével és a nagyobb méretű 2013-14-es európai belháborúval kapcsolatban  tévedtem. Mentségemre szóljon, hogy utóbbit elég sokan megjósolták, többek között Baba Vanga is, a neves bolgár vak látnok, akinek a jövendölései az esetek 4/5 részében beteljesültek (többek között a „háború utáni”, tehát 2015-2016 körüli migránsinváziót is előre jelezte).

Mentségemre szóljon továbbá az is, hogy az utóbbi években kevesebbet foglalkoztam ilyen „elvont” és nehezen ellenőrizhető dolgokkal a blogon és az előadásaimban, inkább az itt-és-mostra helyeztem a hangsúlyt. Ennek szellemében tervben van egy „Ember és gép” című bejegyzéssorozat, ahol szó lesz többek között a technológiai függésről, ezen belül a virtuális függésről, a transzhumanizmusról, a mesterséges intelligenciáról és hogy kell-e félni tőle (meg hogy egyáltalán mi is az valójában, lehántva a sok Siris-Sofiás hype-ot és kamut).

Úgyhogy várjuk a zufókat a Rigel 7-ről.

Meg a bejegyzéseket.

Nem lehet tudni, melyikek jönnek előbb...

Balázs hazaért a tüntetésről. Letámasztotta a sarokba a Monumen11-zászlót. Megköszörülte a torkát.

Rekedtre kiabálták magukat. „Hogy fekszik a túlóra?! Hogy fekszik a túlóra?!” Nameg „Mocs-kos Ördesz! Mocs-kos Ördesz! Gyor-kán takarodj! Gyor-kán takarodj! Tor-kán akadódj!” Bár Balázs még soha életében nem túlórázott, hiszen diákként vett részt a túlóratörvény-elleni tüntetésen, de a demokrácia gyakorlását nem lehet elég korán kezdeni. Úgy érezte, ott a helye. Felemelő érzés volt. Olyan volt, mintha beleszólt volna a politikába.

A fal túloldalán, a szomszéd lakásban Berta néni lenyűgöző videókat nézegetett a nagyvilág csodálatos tájairól a fiától, Tamástól karácsonyra kapott új laptopon. A régi, ócska gép a sarokban. Az új csoda IPS képernyője teljes pompájukban mutatta meg a színekben fürdő HDR felvételeket. Olyan volt, mintha Berta néni világot látna! Át is küldött egy linket a Grand Canyonról készült drónos felvételről a kisunokájának.

Gézuka telefonja jelezte az új messenger-üzenetet, de a fiú most a nagy tévére kötött számítógépen játszott a Bikoollal. Olyan, mintha biciklizne, sőt! A legvadabb egykerekes ugratásokat próbálgatta.

Gézuka apja, Tamás eközben egy íróasztal sarkának támaszkodott, és megjátszott hanyag magabiztossággal beszélt a jövő évi terveiről. Közben felvette a kávéscsészét az asztal műanyag lapjáról, mely egy tölgyfa erezetét mutatta: olyan, mintha tölgyfából lenne. Számára az év csodálatosan zárult: előléptették! A kelet-európai regionális senior sales manageri pozíció, melyért annyit küzdött az idén, január elsejétől az övé! Bár gyerekkorában kőműves szeretett volna lenni, de ahogy nagyobb lett, megértette, hogy az vacak meló. Senior sales manager! Olyan volt, mintha sikeres lett volna. Azt tervezte, hogy vacsoránál mondja el a nagy hírt a feleségének, de nem bírta magában tartani: felhívta, és végigmesélte az egész management meetinget. Sári persze örült, vagy legalábbis olyan volt, mintha örülne; több pénzből mégis sokkal könnyebben kijönnek... ugyanakkor szorongott is, hiszen a férje most már sokkal többet fog keresni nála, pedig azonos a végzettségük. Azért hatalmas büszkeséggel mesélte el a dolgot munkatársainak, majd messengeren a barátnőjének, Évinek – akinek a férje tényleg kőműves volt.

Évi egy fitness teremben dolgozott recepciósként. Éppen az egyik visszajáró vendéget, Ágostont fogadta.

Ágoston is irodában dolgozott. Az egész napos képernyő előtt ülés mellett fontosnak érezte – vagy csak a gyógytornász kellően ráijesztett még tavaly –, hogy rendszeresen mozogjon.

A futópadon töltötte a legtöbb időt. A gyógytornász tanácsára főleg séta fokozatban. A szalag forgott-forgott egyik irányba, Ágoston pedig ment-ment a másik irányba. Olyan volt, mintha sétálna. Aztán beült az autójába, és hazament.

Útközben elhaladt a Pasteur kórház mellett.

Fent, a szülészeten Móni már órák óta vajúdott. A magzatnak estére a főorvos úr szerint mintha csúnya szívhangjai lettek volna, így végül császármetszést hajtottak végre.

...3742 g, 56 cm, fejkör 35. A baba szerencsére olyan, mintha egészséges lenne. Móni pedig természetesen boldog! Csak ne lenne mégis valamitől olyan lehangolt. Pedig egy nő életében ez a legnagyobb dolog! Olyan, mintha gyereke született volna! Ez csak a normális, szülés utáni depresszió... a hormonok...

Pár emelettel lentebb viszont valódi a szomorúság egy kórteremben. Pál haldoklik. Hasnyálmirigyrák. Már ki tudja, mennyi áttéttel. Évek óta tartott a küzdelem, a szenvedés. Az orvosok már feladták. Pál is feladta. Csak Szilvi nem adja fel, soha. Nem, az nem lehet, fogta szorosan Pál kezét, az ágy mellett ülve, képtelen lenne elveszíteni! Úgy érezte, bármit megadna, hogy Pál életben maradjon. Olyan volt, mintha szerette volna, végtelenül.

Másnap hajnalban Feri, Pál gyerekkori játszótéri pajtása, minderről mit sem tudva, fütyörészve indult a torreviejai pékségbe dolgozni. (Igazából még éjjel volt, dehát az óra keltette, a munkaidő kezdődik – olyan volt, mintha hajnal lenne.) Az általa sütött pékárut aztán Béla vette meg – Évi férje. Bár Béla Spanyolországban dolgozott a télen, és többet keresett, mint Tamás, de azért Béla mégis csak egy kőműves volt. Délben leült pihenni egy halom zsalukőre betonfoltos overalljában, vágott egy nagy karéjt a Feri által sütött pékáruból, ami olyan, mintha kenyér lenne, és evett. Még a harang is szólt éppen. Olyan volt, mintha ebédelne. Megette a gyümölcsjoghurtot is, ami olyan, mintha eperízű lenne.

Ebéd után felhívta a nagyfiát, Szilvesztert, aki évek óta egyetemre járt (legalábbis olyan volt, mintha járt volna). Kínos pillanatban csöngött a telefon: Szilveszter éppen pornót nézett, ami olyan volt, mintha egy nővel lett volna, jobb híján. De nem baj, jön a szilveszteri buli, ami az ő névnapi bulija is, majdcsak felszed valakit. Szilveszter nem szerette a Trenderen ismerkedést: túl sok a kamu csaj, aki csak olyan, mintha jó fej és aranyos lenne...

Két szobával arrébb Béla másik fia, Bulcsú magolt – tetemes bepótolnivalója volt a téli szünetben, bukásra állt történelemből. Bár nem érdekelte, amit olvasott, de igyekezett megjegyezni mindent. Olyan volt, mintha tanulna.

És felvirradt Szilveszter névünnepe.

Szilveszter már reggel héttől az esti bulizásra készült – illetve úgy érezte, mintha készült volna, pedig csak messengeren dumált a haverokkal, akikkel majd este mennek bulizni az új helyre, a Logsecbe, főleg Robival, akivel mintha ismerték volna egymást, már gimnáziumból. Robi délutánra jött hozzájuk, aztán majd együtt indulnak. Egészen Robi érkezéséig messengeren tartották a kapcsolatot – onnantól viszont a többiekkel messengereztek, egymás mellett ülve, néha megmutatva valamit a másiknak telefonjukon, jókat röhögve. Olyan volt, mintha társadalmi életet éltek volna.

A Logsecben aztán összegyűlt a társaság. Minden haver fizetett egy kört a névnaposnak, ami olyan volt, mintha megbecsülték volna őt. A csajok mintha szépek lettek volna, főleg néhány ital után.

Aztán együtt ráztak, ami olyan volt, mintha táncoltak volna valamire, ami olyan, mintha zene lenne.

És ittak sok pezsgőt, és ettől olyan volt, mintha jól érezték volna magukat. És mintha ünnepeltek volna.

És éjfélkor várni kellett, és visszaszámolni: olyan, mintha történne valami különleges abban a másodpercben...

Pedig folyt tovább az idő és a pezsgő, nomeg a Stalker koktél, az újév nagy slágere.

Hajnalban Szilveszter egyedül indult haza, legalábbis testben – de lélekben és a telefonján át együtt maradva a haverokkal meg azzal a kedves kiscsajjal, akinek rákeresett a nevére, miután a Logsecben olyan volt, mintha megismerkedtek volna.

Telefonját kopogtatva, kissé támolyogva sétált a gyalogosátkelő felé. Olyan volt, mintha emberi kapcsolatai lettek volna.

A járda széléhez közeledve felnézett a lámpára egy pillanatra: olyan volt, mintha zöldet mutatott volna. Pedig már villogott.

Dénes, a buszvezető pedig már ki tudja, hányadik túlóráját nyomta az ünnepek alatt, szeme alatt karikákkal, az utastérben egy nagyon ittas és nagyon hangos társasággal – a telefonja pedig éppen csöngeni kezdett, mert Ágoston részegen rossz számot hívott a telefonkönyvből.

Az utolsó, amit Szilveszter látott, egy emoji volt, szemek helyén szívecskékkel.

Olyan volt, mintha élt volna huszonkét évet.

Kedves olvasók!

Nem ígérek semmit, de jelenleg az elképzelés az, hogy megpróbálom a következő fél évben kicsit felpörgetni a blogot (blog! milyen elavult formátum már ez!), elvégre közeleg a 2019-es év, és ha igazunk lesz, akkor bőven lesz miről és mit írni – ameddig lehet... Egyúttal tíz éves évfordulója jön el annak, hogy írni kezdtem a 2012 Blogot, és enyhén szóval időszerű a formátumváltás: átköltözünk a „közösségi” médiára. (A blog.hu oldal is marad, ameddig csak lehet.) Előadás jelenleg nincs tervben (nincs felkérés), a vlogolásos kamerábabeszélést pedig komolytalan műfajnak érzem az élő közönség előtt tartott előadásokhoz képest.

Nem akarok hosszas kitekintésekbe bonyolódni a nacionalizmus eredetéről és modern kori alakulásáról, ennek bárki utánanézhet a wikipédián. A saját(os) meglátásaimat szeretném kifejteni a nacionalizmus kapcsán. Néhányszor előfordult már, hogy enyhe lekicsinyléssel vagy idegenkedéssel szóltam a nacionalizmusról, miközben állandóan hangsúlyozom a haza és nemzet iránti elkötelezettség, a nemzeti lét, öntudat és a nemzeti hagyományok fontosságát.

A látszólagos ellentétet valójában egyszerű feloldani. Nacionalizmus ≠ hazaszeretet vagy nemzettudat. A nacionalizmus egy újkori politikai ideológia, aminek voltak és vannak kedvező hozadékai (is), de valójában csak pótszer. A nacionalizmus megideologizált nemzettudat.

A mai kor emberére jellemző, hogy szép magyar szóval absztrahál mindent, elvont fogalmak világában mozogva dolgozza fel a tapasztalati valóságot (gyakran a tapasztalati valóságtól korlátlanul elvonatkoztatva, elrugaszkodva).

Ha egy mai tizenévest megkérnénk, hogy rajzolja le, mit jelent a magyarság: rajzolna címert, Szent Koronával, piros-fehér-zöldet és csonkaországot, esetleg Kárpát-hazát és Árpád-sávot, szóba jöhetne Szent István vagy Mátyás király... Ezeknek, mint jelképeknek mind közük van a magyarsághoz, de hol van a tapasztalati valóságban megélt magyarság? A nemzeti ünnepekben? Az iskolaudvaron, vagy akár a Kossuth-téren elhangzott beszédekben, ahol beszélnek a magyarságról, mint elvont eszményről? A gyereknek, a magyar nyelven túl, kevés tapasztalata és élménye van „a magyarnak levésről” – hiszen lényegében ugyanúgy éli mindennapjait, mint bármelyik amerikai kortársa.

Hasonlítsuk össze ezt egy tizenéves parasztlegénnyel 1848-ban! Nem is értette volna a feladatot. Nem kellett külön fogalmat alkotnia a magyarságáról, mert úgy élt benne, mint hal a Dunában. Ha megmutattuk volna neki Magyarország körvonalait, nem ismert volna rá, hogy mi az. De amikor jöttek a verbunkosok a faluba, és énekelték, hogy éljen a magyar szabadság, éljen a haza, akkor elment meghalni a hazáért. Neki a haza nem egy folt volt a térképen, hanem a falu, a mező, az erdő, a folyó – a táj és a benne élő emberek.

A nemzetet, mint közösséget, nehéz felfogni, mert a közösség személyes jellegű összetartozás-élményen alapul, a nemzet pedig túl népes ahhoz, hogy egyének ilyen közössége legyen, tehát nagy közösségként csak kisebb közösségekből tud felépülni.

Egy egészséges társadalom (vagy bármilyen élő rendszer) egyszerre sejtes és hálózatos rendszerű, ahol a sejtesen van a hangsúly, mert egy csak-sejtes rendszer tud élni, bár a felépítése darabos, a működése nehézkes lesz; viszont egy csak-hálózatos rendszer nem tud élni, nincs benne szervező és szervesítő erő.

A mai ember ilyen hálózatos rendszerekben üzemelteti az emberi kapcsolatai nagy részét, nem él közösségben akkor sem, ha falusi, hiszen életmódja nagyrészt megegyezik a városi emberével. Lehet, hogy földművelésből és állattartásból él, mégsincs személyes kapcsolata a földdel, az állatokkal, a növényekkel, mindez csak megélhetési termelőeszköz és termék a számára, a sokhektáros kukoricaföld sorait kapáló modern „paraszt” sorsa jellegében nem sokban különbözik a városi szalagmunkásétól. Sok esetben így éltek már a szülei, nagyszülei is, gyerekének viszont jobb sorsot szán: egyetemet Pesten vagy még inkább Angliában, Franciaországban, ottani munkahellyel. Tulajdonképpen helyesen érzi a gyerek is, hogy csak nyerni fog vele, veszíteni szinte semmit, legfeljebb a nyelvét, és a mesterségessé desztillált identitást, aminek a mindennapi életben már úgysincs jelentősége.

A megélt nemzeti hovatartozás megvallott nemzetfelfogásra cserélődése a nacionalizmus. Ennek egyik veszélye, hogy „bármi belefér”. Két ijesztő példáját láttam ennek:

Az egyik az, amit tudományosan „referencianemzetnek” neveznek. A Fekete Viperában volt egy epizód, mikor enciklopédiát írtak, és Baldrick előállt a kutya definíciójával: „nem macska”. Évekkel ezelőtt láttam egy riportfilmet a moldvai csángókról, és egy fiataltól megkérdezték, mit jelent magyarnak lenni. Válasz: hát, mi nem vagyunk románok. A különbözőségben megtalált önazonosság akár elmehet a gyűlöletig is: az erdélyi oláhokkal (szláv pásztornép) nemcsak sikerült megetetni a „román” identitást, de mindjárt bevezették vele a magyargyűlöletet is, pedig évszázadokig jól megfértünk egymással Erdélyben. (És nem is ecsetelem itt az eckarti-hitleri nácizmust vagy az ószövetségi választott nép tudatot; közhelyes, olcsó húzás lenne mindkettő.)

A másik példa az általában Illyés Gyulának tulajdonított (más forrás szerint Karinthytól származó), szállóigévé lett idézet, ami így hangzik:

„Magyar az, akinek fáj Trianon.”

Atyafej.

Ugyan nekem is „fáj” (bár orvosnál még nem voltam vele) a trianoni határdúlás, és megfelelő mennyiségű magyar bor után én is szoktam volt énekelni a „Nélküled”-et, főleg határon túli magyarok társaságában, de hogy ettől lennék magyar...

Van olyan szaturnuszi nép, amelyiknek jelentős részben a szenvedéstörténetéből táplálkozik az identitása. A magyar nem ilyen, sosem volt ilyen. A nagy magyar depresszió, öngyűlölet és pesszimizmus újkori jelenség, és a nacionalista identitásba simán belefér (a radikális jobboldalon több sírás-rívás-fogcsikorgatást hallunk, mint bármelyik politikai táborban), pedig a magyar néplélektől idegen. Ennél azt is sokkal jobbnak tartom, bár ez is a nacionalizmus egy formája, amikor a lehető legkedvezőbb, fehérebb, tisztább, nemesebb képet festik magyarságról, kizárólag legjobb tulajdonságaival azonosítják, mert ez legalább építő jellegű arra nézve, hogy mit is kéne jelentenie a magyarságnak a legmagasabb eszményi szinten (lásd pl. Pap Gábor előadásait). A nemzeti létünket és az államiságunkat ugyanis már csak újrateremteni lehet, „megőrizni” nem.

És ide kívánkozik egy gondolat a „hagyományőrzőkről”. Hétvégén felöltöznek a népviseletbe, elmennek egy művelődési házba, a neonok alatt eljárják a legényest meg a forgatóst, énekelnek népdalt, aztán hazamennek, és hétfő este felveszik a kínai műanyag cipőt, beülnek a német autóba, és bemennek a „nemzetközi” (sehonnai) céghez. Nyilván jól teszik, amit tesznek (a hétvégén), csak ne felejtsük el, hogy a hagyomány nem muzeális érték, amit teremőrökkel kell vigyáztatni, nehogy elvesszen, hanem csak életben, folyamatos újrateremtésben van értelme. A hagyományőrzés veszélye az, amikor ragaszkodik a formai szilárdsághoz, azonossághoz, egyetlen vesszőt elhagyni vagy hozzátenni nem enged, mert „az már nem az”.

Vannak a hagyomány-„őrzésnek” (újrateremtésnek) olyan úttörői, akikhez képest én nagyszájú cyber-magyarkodó vagyok, például Kassai Lajos. Az ő szállóigévé lett mondása: nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek. A nemzet „önazonosságát” próbálni megtalálni és megőrizni: végzetes. Semminek, ami létezik, nincs önazonossága, de ami él, annak meg különösen, hangsúlyosan, egyáltalán nincs.

Ha így nézzük a magyarságot, mindjárt sokkal szélesebb képet látunk. Mindjárt az is kiderül, miért megtévesztő Szent István kapcsán „államalapításról” beszélni. Miért, előtte mi volt, Legyek ura, anarchia? Legfeljebb átalakult az államiság. Hogy keresztény államról és nemzetről lehet-e beszélni előtte, az megint csak attól függ, mennyire szűken értelmezzük a kereszténységet. De ha a magyarságot is kellően szűken (ideológiai alapon) értelmezzük, akkor tulajdonképpen csak a XVIII-XIX. században jött létre, ahogy azt egyes dákó román történészek szeretik megmagyarázni. A nacionalizmusnak ugyanis ahhoz, hogy fogalmat alkosson a nemzetről, meg kell fognia azt, meg kell ragadnia: ez vagyunk mi. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy nem vagyunk azonosak az elmúlt korok magyarságával – de folytonosak vagyunk vele. Így aztán a nacionalizmus sokszor csak öncélú „múltba révedéssel” jár együtt, hol siránkozva, hol büszkélkedve, de nem tud a jövőre nézve tanulságokat levonni belőle.

A politika is látja a nacionalizmus műanyag voltát: jó egy sort „magyarkodni”, a gőzt kiereszteni, aztán lehet menni vissza a világ proletárjai közé. A „hazafias nevelés” egy csomó olyan absztrakciót betöm a gyerek fejébe, amivel adott életkorban nem is tud mit kezdeni (hallottam olyat, hogy óvodai trianon megemlékezés, nem viccelek!), közben tanítjuk a 896-ban kezdődő magyar történelmet, ami a Nyugathoz való felzárkózásról szól meg Magyarország szerepéről az európai politikában (néprajz meg sehol), tanítjuk az indoeurópai logikájú nyelvtant, importáljuk a nyugati demokráciát és kapitalizmust, a sajátos magyar politikai rendszerről, gazdasági berendezkedésről és gazdálkodási formákról ne is halljon a magyar ember, ha hall is, megszüntetjük a lehetőségét, hogy aszerint éljen, de nesztek: állítunk szobrot a tereken Rákóczinak és Dózsának, meg emlékművet ’56 hőseinek. Aki viszont megpróbál példát venni róluk, annak tönkretesszük az életét.

A bejegyzés vége szándékosan kerekedett kissé demagógra, hogy kellően színesen érzékelhető legyen: milyen vígaszágon nyert zacskó keksz a nacionalizmus a valódi nemzeti léthez képest.

(A bejegyzés a Szájbatalpaló blogon ITT található. Osztani ér.)

Kedves olvasók!

Bár a 2009 és 2012 között működött "2012 Blográdió" nagyrészt aktuális témákkal foglalkozott, melyek mostanra nem túl érdekesek, mégis többen kérdeztétek mostanában, hogy hol lehetne elérni az egykori adásokat.

Ezért feltöltöttem mind a 17+1 darabot egy tárhelyre. A régi-régi rádió oldalon érhetőek el:

Katt a linkhez! (Emlékeztek még ezekre a gombokra?)

Áldott passiót és húsvétot mindenkinek!

(Igen, még Orbán Viktornak és Soros Györgynek is. Hátha az idén feltámad bennük - ha nem is az Isten fia, de legalább az ember fia!)

SZERK: Most látom csak, hogy nem túl sokan tudják naponta innen letölteni, úgyhogy inkább innen próbáljátok:

https://mega.nz/#F!4AoHkQJa!VtJ4-xevaa5GsYjbD_gcpg!8EwEUSqC

Kedves olvasók!

Tudom, hogy régen írtam, és már nem is ígérek semmit. "Lezárni" nem fogom a blogot, de aki azt reméli, hogy a korábbi irányvonalat felveszem újra, csalódni fog. Gyakorlatilag az alaptémában leírtam, elmondtam mindent, és már nem csak én, hanem sokan mások, ismert és kevésbé ismert emberek is, "elmondatott minden, ami elmondható". Érdeklődési köröm mindazonáltal sokfelé ágazó, mint az néha a blogon, de leginkább talán az előadásokon érezhető. Sok olyan téma van, ami segíthet a földi lét, emberi lét nevű játékban való eligazodásban, íme az egyik. A karakterológiai rendszerek nem csak önmagunk megismerésében és megértésében segítenek, hanem abban is, hogy tudjuk, másoktól mit várhatunk és miben, hogyan segíthetjük őket harcukban a legkeményebb és legaljasabb ellenféllel, önmagukkal szemben. Persze erre kész receptet (szerencsére!) nem kínálnak ezek a rendszerek, csak egy alapot adnak, a mélyben rejlő mozgató erőket tárják fel, és erre mindenki tovább építhet, tovább gondolhatja a rendszert saját tapasztalatai, illetve más források alapján. Észrevételek és kérdések azért továbbra is jöhetnek a bejegyzés és a YouTube-videók alatt (utóbbi jobban növeli a nézettséget, és bizony nekem ez is fontos, nem egóból, hanem mert időm, munkám, energiám van benne, és ha már így van, szeretném, ha minél több embernek tudna segíteni a mindennapi életben).

Első rész (a PAS és az Enneagram 1-4-ig):

YouTube-on: https://youtu.be/6NP0tBl6ZuM

Második rész (Enneagram 5-9-ig):

YouTube-on: https://youtu.be/RiM32S6RiNY

Aki küldene adományt, az alábbi számlaszámra teheti:

Tóth Bálint
MagNet Bank
16200120-18541595

paypal: blog2012 kukac freemail ponnt hu

Ha valaki küldött pénzt, kérem jelezze e-mailben, hogy tudjak róla. Ilyenkor tél vége felé különösen jól jön.

Köszönöm!

Kedves olvasók! Régen írtam már bejegyzést, ennek több oka is van – anélkül, hogy ezeket részleteznénk, örömmel jelenthetem, hogy ezek legalábbis egy része elhárulni látszik, így a jövőben remélhetőleg több írás várható. Téma van dögivel, bár jobban szeretem megvárni, amíg aktualitást nyer valamelyik, és nem csak úgy kilőni az éterbe – több emberhez jut el így.

A bevándorlásról és terrorizmusról szólóhoz hasonlóan ez is olyan írás lesz, amire a bal és jobb oldali szemöldökök egyaránt „jó okkal” ráncolódhatnak – nem baj, legalább szimmetrikus marad az arcunk!

Na hát először is:

Minek kell egyáltalán foglalkozni ezzel az úgynevezett Trianon-kérdéssel, és miért mindig csak a jobberek síránkoznak? A progresszív balliberális értelmiség miért tud túllépni a régi sérelmeken és előre nézni? A világ úgyis globalizálódik, lassan elhalványulnak a határok... Akinek nem tetszenek a jelenlegi határok, inkább az egységes Európáért, sőt, az egységes világért küzdjön velünk, ahelyett, hogy folyton háttal ülne a lovon és a múltban élne!

Nos, az ehhez hasonló okfejtésekben van valamennyi méltányolhatóság és igazság, pont ezért tudnak olyan makacsul terjedni és fennmaradni – a színtiszta hazugságon az ember könnyebben átlát. A válaszok közhellyé, panellé változtak, de inkább csak azért, mert újra meg újra el kell mondani őket, hiszen a fenti „érvek” is újra meg újra elhangzanak. A „vita” itt meg is áll. Nem az számít, kinek van igaza, hanem hogy ki hangosabb.

A következő példa sántít, mint minden hasonlat: ha valaki megtalálja az autódat, és elfelejti visszaadni, az mikortól lesz az övé? Ha minden nap ott furikázik az orrod előtt vele, és még rád is dudál, ha annyit szólsz, hogy „hé”, akkor mennyire reális, ha a szomszédod vagy akár a rendőr régi sérelmet emleget? Mennyi idő után lesz hirtelen igazuk, és miért pont akkortól? Magyarország másfél évszázadot töltött három részre szakítva, az „anyaország” pedig oszmán uralom alatt állt.

 „Nem tudom, mit kell hőzöngeni a törökökre. Teljesen joggal várják el, hogy beszéljük itt Budinban az államnyelvet is. Különben is, aki nem tud törökül, úgyse jut előbbre, szóval saját maga és a gyerekei esélyeit rontja. Én már eleve török iskolába adtam a kis Évikét is, hadd tanulja meg rendesen a nyelvet. Hülyeség ez a magyar névátíratás is, most nem mindegy, hogy hivatalosan Éva vagy Evben?! Így könnyebben boldogul majd, és akkor sem kell magát összehúznia, ha törökökkel vitázik, mint nekem anno. Tanulja csak meg szépen az oszmán kultúrát is, hiszen nekünk most már a Török Birodalom a hazánk! Realistán kell nézni a dolgokat, és nem mindenféle felszabadításról meg autonómiáról halandzsázni, mint az az idióta Zrínyi. Az A török áfium ellen való orvosság, meg az ilyen fasiszta irományok csak rontanak a helyzeten, aztán csodálkozunk, hogy a törökök utálnak minket. Igazuk is van!” (modoros blog)

Régi sérelmekről esetleg akkor lehet majd beszélni, ha a talált autó a roncstelepre kerül; ha a határ túloldalán már nagyítóval kell majd keresni a magyarokat, de ettől szerencsére még messze vagyunk. Amíg az „anyaország” magyar lakosságának feléhez mérhető (sőt, annál több) magyar él az elcsatolt országrészeken, addig ez nem régi sérelem, hanem mindennapos.

Arról nem is beszélve, hogy a zsidók két évezred után kaptak vissza egy országot (legalábbis a felét) úgy, hogy Palesztinában rég nem élt zsidó kisebbség, legalábbis a II. Világháborúig.

Hogy a trianon-kérdés miért csak „jobboldali” szólam? Mert így lettek leosztva a lapok. Nincs olyan nemzeti és nemzetstratégiai kérdés, amit ne züllesztettek volna tudatosan politikai kérdéssé az elmúlt negyedszázadban (meg még azelőtt, bár akkor még csak egy hivatalos narratíva volt, azzal szemben csak a kocsmák népének dörmögése hallatszhatott).

De! Nyavalyogni „Trianonon” valóban nincs értelme. Már csak azért sem, mert a trianoni békeszerződésnek akár volt ilyenolyan záradéka, ami miatt nem is lépett érvénybe soha, akár nem, már hetven éve nincs hatályban,  az 1947-es párizsi békeszerződés váltotta fel. (A 99 év után lejárós hoaxot ne is emlegessük, nyilvánvaló hülyeség.) Ha a trianoni békét szóba hozzuk, rajtunk kívül már valószínűleg senki a világon (a történészeket leszámítva) nem tudja, miről beszélünk, legfeljebb a szomszédaink – ők is csak azért, mert mi folyton emlegetjük, mindhiába.

Ellentmondásba kerültem önmagammal?

Elsőre úgy tűnhet, de csak azért, mert az ember elsősorban érzelemvezérelt lény. Az autós példára visszatérve, a szomszédomnak nincs igaza, mikor azt mondja, törődjek bele, de attól még én is fölöslegesen panaszkodok neki minden nap, attól a helyzet nem fog változni. A trianon-kérdéshez való nacionalista hozzáállás valóban inkább csak erősíti azokat a határokat, főleg akkor, ha az a szomszédok szidalmazásával is együtt jár. (Tudom, a nacionalizmusról tartozok egy bejegyzéssel, türelem. A kérdés bonyolultabb, mint hinnénk.)

Mit akarunk mi határrevízió ügyében, mikor még egy olyan népszavazás is megosztottságot okozott, ahol ad absurdum magyar embereknek kellett volna magyar állampolgárságot adni? És még mielőtt a jobbikosok és egyéb nemzeti radikálisok feje leszakad a nagy bólogatásban, nekik most jön a székestől hanyattesés:

Készek vagyunk arra, hogy a Kárpát-medence összes lakójának megadjuk a magyar állampolgárságot, nemzetiségtől függetlenül?

Hülye vagy? A szőröstalpú oláhoknak? Engedd be a tótot, kiver a házadból!

Ez esetben  viszont sajnos a karmos kezes térképek mehetnek a szekrény aljába vasútvonalastul, hajózható folyamostul, furcsán beszélő gyimesi falustól. A Magyar Királyság ugyanis soknemzetiségű állam volt. Trianonnal szétszakították hét részre, viszont a maradék Magyarországgal „cserébe” kaptunk egy nagyjából nemzetállamot. Ha a Kárpát-hazát újra akarjuk egyesíteni, hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy a nemzetállami lét a múlté. Vagy toloncoljuk „vissza” a románokat a Havasokon túlra? Azokat, akiknek az őseit a mi nemeseink hívták be ide? És a szlovákokat hova toloncoljuk, akik végig itt éltek, a magyarságból váltak le és szlávosodtak el? Mi legyen ezzel a sok millió emberrel, akiknek már az ükapáik ükapái is azt a vidéket nevezték hazájuknak, ahol ők most is élnek, méghozzá gond nélkül, harag, sértettség és feszültségek nélkül, anélkül, hogy „tolvajnak”, bitorlónak kellett volna érezniük magukat? Ennyit köszönhetnek a szomszédaink a trianoni békének, semmi többet – de ezt hogy magyarázzuk el nekik, amíg bennük száz év nacionalista agymosás dolgozik, bennünk meg a harag és a sértettség; amíg nem tudunk velük szót érteni úgy, mint akik egy sorsközösségbe hivatottak tartozni, ha másért nem – ha félreteszünk minden ember által kreált „ősi jogot” és fölösleges szkíta-dákóromán kivoltittelőbb-versengést és idősebb vagyok Szlovákiánál pólót – hát a természet vastörvényei által: a Kárpát-medence egy egységes tájrendszer, és csak egységesen működtethető hatékonyan és ésszerűen, ehhez pedig egységes államszervezet, politika és gazdasági stratégia kell.

Persze az eredeti határok visszaállítása helyett lehetséges elképzelés a nemzetiségi határok meghúzása is, csak akkor gondoljuk végig, mi lesz azokkal, akik már most is kisebbségben élnek a saját térségükben (akár magyarok, akár nem), és sehol nem jegyzett, törpe kisebbséggé válnak az új határok által, akivel a kutya nem törődik? (Nyújtsa fel az ujját, akit mostanában foglalkoztatott a magyarországi ruszinok helyzete!)

Mit lehet tehát tenni jelenleg, 2017-ben a határrendezés ügyében? A Jobbik addig-addig trianonozott az elmúlt tíz évben, hogy Vona Gábornak előbb-utóbb nekiszegezték ezt a kérdést, ő pedig mellébeszélés nélkül megadta a választ: semmit, „annak nincs realitása, sem aktualitása, hogy Magyarország visszacsatolja Erdélyt”. Realitása szerintem van, aktualitása viszont valóban nincs. Viszont ha az elmúlt 97 évben volt kétszer is aktualitása a kérdésnek, a jövőben miért ne lehetne? Elsőre csak a félsikernek is alig minősíthető bécsi döntéseket sikerült kicsiholni, melyeket sok mindennek nevezhetünk, de a kérdés rendezésének nem... na és mi a helyzet a második eséllyel, mely felett teljesen elsiklott a rendszerváltásba belerészegedett ország és a pórázon tartott Antall-kormány? Ki látta azt előre? A ’60-as, ’70-es évek globális politikai-gazdasági berendezkedése olyan stabilnak látszott akkor, valószínűleg az emberek jó része azzal számolt, hogy ez már az ő életében nem fog változni, hacsak ki nem tör a III. Világháború a két nagy blokk között. Nem tört, de valahogy aztán mégiscsak borult az egész, a piros ég találkozott a kék éggel (és lett belőle fekete), Ausztria felé a vasfüggöny hevítés nélkül elérte a 2862 fokot és elpárolgott, Jugoszlávia szétesett, Csehszlovákia szétesett, hihetetlen, de még a Nagy Szovjetunió is szétesett, mi meg átaludtuk az egészet, pedig ha valamikor, akkor lehetett volna tárgyalni a szomszédainkkal, hogy hogyan tovább. A cseh uralom alól felszabadult szlovákoktól megkérdezhettük volna, nem akarnak-e esetleg újra egy ország lenni, ahogy a horvátoktól is. A Kárpátalja ügyében maguk az ukránok jelentkeztek be, hogy tárgyalnának.

Semmi nem történt.

Mint amikor az ember az autópályán elbambul egy lehajtót: három kilométer után felocsúdva sajnos a satufék-tolatás már nem megoldás, meg kell várni, míg jön a következő – és csak azt ne mondja senki, hogy száz év, de még ötszáz év múlva is ott lesznek a határok (nem a jelenlegi magyar határok, hanem az összes), ahol most, mert nem tudom komolyan venni. Persze, jön az idealista baller (nesztek, új kifejezés a szlengszótárba), és jól kifejti két spangli között, hogy nem lesznek sehol a határok, testvér lészen minden ember, és jó lesz, végre nem lesznek háborúk, stb. Amíg a jobber a tizedik üveg csíki sör után el nem magyarázza neki, hogy a szlovák vagy a román kisebbségi politika mennyit változott az Európai Unióba való behatártalanodásunk után – rövid magyarázat lesz, semennyit, pedig már az EU-csatlakozás előtt is ezzel hitegettetek minket a Heti Hetesben, ___átok meg! Ami pedig a háborúmentességet illeti, nehéz megmondani, hogy a történelem során országok-államok-népek közötti háborúkban vagy pedig belharcokban és belső népirtásokban haltak meg többen, de nagyságrendileg egyforma lehet a két szám. Ma is láthatjuk, mi történik, ha egy kvázi-határmentes, tágas, toleráns társadalmi és államközegben próbálunk összekeverni egymásban nem oldódó kultúrákat. A szomszédainkkal legalább ilyen problémánk nincs, legalábbis „Trianon” előtt nem volt, ahogy azt a megelőző évszázadok bizonyítják.

Magát a trianoni békét sem annak köszönhettük, hogy a csehek vagy románok „legyőztek” volna minket, mert „erősebbek” voltak, hanem annak, hogy magyar részről jött egy belső ellenség, egy hazaáruló kormány (elcsépelt szó, tudom, de itt a szó legszorosabb értelmében használjuk), amelyik leszerelte a hadseregünket, hogy az ellenség akadálytalanul benyomulhasson. Károlyi meséje az volt, hogy „jó kapcsolatai” vannak az Antantnál, és majd ő vérontás nélkül, diplomáciai úton rendezi a helyzetet, persze ebből semmi nem volt igaz. Hogy Linder Béla mit tudott minderről és mi járt a fejében, mikor azt kiabálta a tömeg előtt, hogy nem akar katonát látni többé, azt nem tudom (olyan részeg volt,  hogy valószínűleg ő sem tudta utólag).

Mindez jól példázza, hogy mennyivel veszélyesebb tud lenni a belső ellenség, mint a külső.

Amíg nincs rendben a szellemi immunrendszerünk, nem állunk készen egy trianon-revízióra.

Amíg nem áll kellően szilárd alapokon a nemzeti önazonosságunk, addig könnyen káosz lenne a trianoni határok eltörléséből.

Amíg határon innen egy 8%-os, magyarul (is) beszélő kisebbséggel sem tudunk mit kezdeni, és pont a legerősebb nemzeti öntudattal rendelkezők köreiből lehet olyanokat hallani, hogy zárjuk ki, gettósítsuk ki őket egy fél megyényi területre, addig mit kezdenénk tízmillió idegen ajkú honfitárssal? Nyissuk össze a határokat, aztán lesz, ami lesz? Lehet, hogy jól sülne el, de valószínűbb, hogy nem. Az nyilvánvaló, hogy ez úgy működhetne a leginkább, ha minél pontosabban megpróbáljuk meghatározni, milyen közös jövőt is képzelünk el az egyesült Kárpát-haza népeinek. Ehhez pedig két dolog kell: egyrészt, hogy legyen egy olyan történelmi (társadalmi, politikai, gazdasági, katonai, stb) helyzet, amiből ki lehet indulni. Ez jelenleg nincs. Másrészt, hogy tudjunk értelmes képet alkotni a jövőről. Ez pedig aztán végképp nincs, főleg nem a fűszer-politika szintjén. Úgyhogy addig is az egyetlen irány, amivel egyáltalán érdemes lehet foglalkozni, a határon túli összmagyar területek autonómia-törekvései. Kérdés, hogy az „anyaország” mit tehet ez ügyben. Sajnos úgy tűnik, nem sokat, főleg nem addig, amíg „balos” és „jobbos” kormányok váltogatják egymást – az egyik leszarja, a másik pedig szavazatszerzésre használja (és azt követően szarja le) a határon túli magyarok ügyét.

Ez a szép gesztus természetesen lehetne kölcsönös is. Nem nehéz kitalálni, hogy a jelenlegi kormánypártok azért és csak azért adták meg minden magyarnak az állampolgárságot, hogy aztán hálából rájuk szavazzanak, és pont ez az, amit nem kéne megtenni. Nem „megadták” ugyanis, hanem visszaadták! Azért pedig nem jár hála, köszönet és főleg nem hűség, politikai elköteleződés. A hűséget és az elkötelezettséget inkább tartsuk meg egymásnak, a határ két oldalán, a Fidesszel (meg az RMDSZ-szel és a többi „magyar párttal”) meg törődjünk csak pont annyit, amennyit ők törődnek velünk...

Aki érzi, hogy jön a vihar, ne sírjon „trianonon”, hanem készülődjön. Sokkal többet fog elsöpörni, mint ezeket a nyamvadt határokat. Aki meg nem érzi, várjon, amíg odaérünk. Csak ne bambuljuk el azt a lehajtót! „A következő lehetőségnél forduljon az ég felé”...

„Ne csüggedjetek!

Kocsmaasztal körül bús, gőzős fejjel nagyokat ne hallgassatok!

Ezer évből ötven, hetven, száz, vagy akárhány, csak mellen ülő, nehéz boszorkányálom. A varázslók, kik titeket ködbirodalmak szolgáivá tettek, már agganak. Varázsvesszős kezük már reszket.

Trianon palotáiban ítélet többé nem születik. Koszos, büdös lázadók pösölik körbe.

Themze partján az angol bajra bajt tetéz.

A Nagy Bulldog kivert, rühös eb. Csak nyüszít, nyöszörög, nem harap már.

A ködöt nap szívja föl, a fölleget szél fújja el. A gyarlón tákolt hajó hullámok étke.

Akinek mások adtak hatalmat, mások tákoltak birodalmat, attól mások is veszik el.

A csinált országok unatkozó urak dominóvárai. A vetett magot learatják, kiássák a vetett gyökeret.

Minket nem palántáltak gondos kezek. Vér öntözött, tűz melengetett. Mély vízerekből isznak gyökereink.

Hiába nyűnek, tépnek, újra hajtunk!”

(Máté Imre: Üzenet az elszakítottaknak)

A következő bejegyzés valószínűleg senkinek nem fog tetszeni. Akármilyen „oldalhoz”, nézetrendszerhez sorolódik is valaki, valamelyik szakaszban eretnekséget fog találni.

Először is le kell szögezni, hogy a kényszerbetelepítés elutasításával egyetértek több okból is. Így is túlságosan beleszól, beleavatkozik Magyarország (látszólagos) belpolitikájába a brüsszeli adminisztráció. A bevándorlási problémának pedig legalábbis a közvetlen előidézője pont ők voltak, illetve az EU idegenrendészeti politikájának gyengesége – inkábbis hiánya. Nomeg Merkel hívó szava, ami a szír menekültek áramlására rányitotta a mindenünnen érkező emberözönt. Létrehoztak egy problémát, és nem hogy nem szólhatunk bele, de még ők ugatnak le minket, a magyar kormányt szidják, az idegenrendészeti eljárásunkat a „Holokauszthoz” hasonlítgatják, mikor valahogy próbáljuk kezelni azt a problémát, amit létrehoztak, és valami szabályozott mederbe terelni az emberáradatot. Mi, egyedül, saját erőből. Ez már így is éppen elég mulatság volt Magyarország számlájára. Azután, mikor már a spejzban vannak az arabok, hirtelen „egész Európa közös problémájává” varázsolódik át a helyzet, aminek  a megoldásából mi is ki kell, hogy vegyük a részünket! Mikor tavaly még leginkábbis csak mi vettük komolyan a helyzetet, miközben mindenki fújolt ránk, kívülről, és jó szokás szerint belülről is. A kampány minden szokásos eszköze bevetésre került. Megindult a gyártáselőkészítése a Jupiter holdja című filmnek is – idén forog –, amiben a magyar rendőr lelövi a migráns fiút.

A film egyik díszlete - a háttérben MERKEL PLEASE LET US TO GERMANY "transzparens"

Aztán majd mehet külföldi forgalmazásra is, hadd lássák, hogy az a magyar (rendőr) ilyen. Lelövöldözi a migréneseket.

Ebből, köszönjük, nem kérünk. Aki idehívta és beengedte őket, az oldja meg, hogy mi lesz velük most már.

DE!

És itt jön a nagy de. Az a gyűlöletkampány, amit a kormány az egész bevándorlási hercehurca köré kerekített, annyira alpári és szégyentelen, hogy egészséges ember nem meri érinteni a szavazólapot, mert fél, hogy megfertőződik, és ő is gyűlölködni fog. Mit tehetnek ezek az emberek a világpolitika látható és láthatatlan hatalmasainak felelőtlen játszadozásairól? Ajánlottak nekik egy lehetőséget egy jobb életre, és ők éltek vele! Ki a fene akar otthon aljamunkát végezni és nyomorogni, mikor Németországban a sozialhilfe magasabb életszínvonalat és főleg gondtalanabb jövőt biztosít?

Természetesen magának a népszavazásnak a gyökere és a tétje sem kül-, hanem belpolitikai. Hiszen az ellenplakátokat sem Brüsszelből állíttatják, hanem a helyi politikai ellenfelek. Az egész a szavazatszerzésről szól 2018-ra, arról, hogy az emberek lássák és tapsoljanak, hajrá Orbán, állj ki értünk! Hajrá, Gyurcsány, ments meg a fasizálódástól! A népszavazás lényegtelen. Ürügy a kampányra, közpénzből. A baj az, hogy a jelenlegi politikai gyakorlat úgy működik, hogy ha a politikus lát egy problémát, nem az az első gondolata, hogy hogyan lehetne megoldani, hanem hogy hogyan lehetne szavazatszerzésre felhasználni! Az sem baj, ha fennmarad a probléma, sőt, még jó is, ha ez hosszútávon még további szavazatot hoz. Ez a hozzáállás, ez a valóságra rá sem hederítő demagógia és populizmus indította el eleve a bevándorlási hullámot is. Aki elmegy szavazni, az ezt a politikai „kultúrát” támogatja, helyesli, élteti. Mindegy mi van, csak szavazz! Mert amíg te szavazol, addig mi maradunk ott, ahol vagyunk: bársonyszék, húsosfazék. Ugyanarról szól az egész, mint a „nemzeti konzultációs” bedobált kérdőívek – látszólagos helyettesítése az államhatalom és a nép közötti párbeszédnek. Rendszeresen panaszkodnak szakmák képviselői még a tömegmédiában is, hogy már megint az ő bevonásuk nélkül talált ki a jogalkotó valami szakmailag teljesen életszerűtlen hülyeséget a fejük felett! A kormányzat és a nép között ugyanis nemhogy párbeszéd nem folyik, annak még valós tere, fóruma, módszertana sincsen létrehozva, színleg sem. Ezek után nem kérünk semmilyen olyan szimbolikus gesztusból, ami hatalmas cécóval övezve, rengeteg közpénzből azt próbálja elhitetni velünk, hogy számít, hogy mi a véleményünk! Ha számít, kérdezzék meg, és elmondom. De az nem vélemény, hogy „X”. Ráadásul a legtöbbször olyan kérdésben szavazhatunk csak, ahol az eredmény borítékolható és/vagy előre beprogramozták a számítógépbe, mint az EU-csatlakozás esetében, ahol már a Dunapartra előre odakészítették a tűzijátékot (és élő emberrel alig találkoztam, aki ne ellenezte volna erősen a csatlakozást, akármilyen „oldali” volt).

Még egy fontos dolgot le kell szögezni: a népszavazásnak nem tétje az, hogy idetelepül-e egy városnyi bevándorló, és a cigányokkal kapcsolatos együttélési problémáink (elég polkorrekt voltam?) mellé most még velük is meg kell-e birkózni, vagy sem. Amíg ugyanis a schengeni övezeten belül szabad mozgás van, addig úgyis vissza fognak menni Németországba!

egy potenciális terrorista :) 

Mert ők ott akarnak élni! Meg lett nekik mondva világosan, hogy mindenkinek joga van eldönteni, melyik országban szeretne élni! Ha nem mehetnek, a vonatsínre fekszenek!

Ha pedig a schengeni egyezményt felszámoljuk, az még egy testes koporsószeg az EU-nak. Magyarország pedig nagyon rosszul jár vele, mert akkor népszavazással vagy anélkül is itt fog feltorlódni minden további bevándorló. A számuk és számarányuk pedig minél magasabb egy adott területen, annál kisebb a hajlandóságuk az alkalmazkodásra, beilleszkedésre, annál jobban felerősödik a white flight jelenség...

Az európai ember szorul ki az életteréből. Onnan is menekül, ahol nagy többségben van, menekül a kisebbség elől, ami összességében az ő ízlésének túl koszos, hangos, intoleráns, erőszakos. Mindez pedig elsősorban nem a rossz politika miatt van, már az is csak következmény. Azért van, mert az európai ember gyenge. Olyan eszméket vetett el vagy tett szimbolikus közhellyé, amelyek erőssé tették és tartást adtak neki, és olyan eszmékkel fertőződött meg, amelyek gyávává, gyengévé és lustává tették, leszedálták a társadalom szellemi és fizikai immunrendszerét, leszoktatták az önérdek-érvényesítésről. Elvetette vallását, kultúráját, hagyományait. Kulturális vákuumot hozott létre, és ez szív be egy saját jogán és saját belső logikája szerint nagyon is létjogosult és életrevaló másik kultúrát.

Amíg a közel-keleti ember azt látja, hogy az európai embernek nincs kultúrája, nincs ízlése, nincs értékrendje, világnézetét nihilizmusra cserélte, viseletét rongyokra, zenéjét és szórakozását zajra, táncát idegrángásra, ételét moslékra, évszázadok alatt berögzült szokásait magatartászavarokra, addig nem érti, mi az, amit féltünk tőle? Mit veszélyeztet ő az Iszlám importjával? Miféle európai kultúrát? Ha Ahmed barátunk a facebookról eljön hozzánk látogatóba, és mi dagadó keblekkel meg akarjuk mutatni neki, mit jelent magyarnak lenni és mit jelent európainak, legjobban tesszük, ha elvisszük egy múzeumba. Ott aztán büszkén körbevezethetjük:

- Nézd ezt a rengeteg értéket! Ez Európa!

- Nem. Ez volt Európa. Miért baj, ha a romjaira rá akarom építeni a mecsetemet, a vahabita iskolámat? Még te is járathatnád oda a gyerekeidet! Legalább végre megint szólni fog valamiről Európa – ha nem is arról, amiről szeretnétek...

A Brexit csak egy újabb kondulása volt egy félrevert harangnak, ami szól már egy ideje (legalább a ’60-as évek óta). Üzeni, hogy az európai embernek nagyon betyárosan fel kell kötnie a gatyáját, ha nem akarja magát hamarosan Eurábiában találni. Nem az európai politikusnak, az európai embernek! A bevándorlási hullám közepette tapasztalható kommunikáció világosan megmutatta, hogy az európai politikusokban semmi összeurópai szolidaritás vagy közösségérzet nincsen. A Brexit pedig megmutatta, hogy az európai emberben sem sok van. Ahogy nem is volt soha az elmúlt 3-4000 évben, hiába próbálták újra meg újra birodalommá kovácsolni. (Most bezzeg szól az európéerség hárfazengetése egyre több irányból. Milyen sajátos emberi vonás, hogy a legnagyobb közösségszervező erő a közös „ellenség”!) Nem Európa bürokratikus úton való mesterséges szorosabbra vonása a megoldás, nem az Európai Egyesült Államok létrehozása, hanem a „Nemzetek Európája”, az európai ember cinikus, komolytalan hozzáállásának megváltoztatása saját nemzeti és összeurópai öröksége felé. Ha kell, meg is szüntethetjük a szólásszabadságot és visszaállíthatjuk a Szent Inkvizíciót is... de jobb lenne, ha menne szépszerével, az elmúlt évszádok eszmei és kulturális forradalmaiból megtartva azt, ami érték, és sajnálattal kivetni magunkból azt, ami látványra szép, de mérget hordoz, mint a gyöngyvirág.

Végezetül pár szót a potenciális terroristákról. Az iszlám és a terrorizmus összemosása már nem új jelenség, 2001. óta folyamatosan hallgatjuk. Valóban nem mentes az erőszaktól ez a vallás, de azért ugye még nagy európaiságunkban lapozgatjuk néha a Szent Biblia ezeroldalas vérfürdőjét? Vagy elég csak belekezdeni a Bhagavad-gítába, a hinduk legszentebb könyvébe, mindjárt az elején maga Krisna arra szólítja fel Ardzsunát, hogy harcoljon és öljön. Az iszlámnak ráadásul többféle irányzata van, és meglehetősen különböző vérmérsékletűek. A kereszténységnek is vannak szélsőségesei (például akik tagadják az evolúciót, ami nagyobb bűn az emberiség ellen, mint holmi öngyilkos bombamerénylet)...

Alex Jones már 2009 környékén megjósolta, hogy néhány éven belül katonák fognak a Nyugat városainak utcáin járőrözni, tökig gépfegyverben, de kevesen hittek neki. „Fear mongering”, riogatás a feltűnésért, ugyan már. Pedig azt is megmondta, hogy az „ok” a terrorizmus lesz. Nem lát ő a jövőbe, csak érti a jelent, érti a hatalom működését, és sokat tud céljairól és eszközeiről, ezért lett igaza: most megjöttek azok a katonák. Nem baj, legalább vigyáznak ránk. Mi félnivalónk lenne? Féljenek a terrorista migrénesek...

Korábban ugyan már kifejtettük, hogy a terrorcselekményeket a hatalom követi el önmaga ellen, de most ettől tekintsünk el, és tegyük fel, hogy Ahmed saját jogon robbantja fel a múzeumot, mert elege van az álszent, nosztalgikus baromságunkból. Ha ez elég sokáig zajlik, egy idő után az ellenoldali szélsőségből választ fog provokálni. Előbb-utóbb repülni fog a molotov-koktél a mecsetre, le lesz döfve az imám, meg lesz verve a muszlim kisfiú az iskola előtt... Akkor pedig, kedves őshonos európai fehér ember, te magad is potenciális terroristává fogsz válni. Főleg, ha kereszt lóg a nyakadból. Akkor te is szemlesütve somfordálhatsz el a katonák mellett, mint a muszlim (ímmár) sorstársad. Akkor már a saját fajtád ellen is meg kell küzdened az önérdek-érvényesítésért.

(A bejegyzés a Szájbatalpaló blogon ITT található. Osztani ér.)