A Játék Neve: Föld

Vértől csöpögő kézzel írom ezt a bejegyzést, vért maszatolok szét a billentyűzeten – súlyos sebet ejtettem >az előző bejegyzésben< a szent tehénen. Legyünk kegyesek, és vágjuk el a torkát végre – ebben a kiegészítő bejegyzésben leírom, miért nem tudhatjuk a Föld és az egyes földtörténeti rétegek korát.

Mint az előző bejegyzésben már leírtam, a rétegek korát az „index fosszíliák” kora alapján állapítják meg, mindennemű fosszília korát pedig az alapján, melyik rétegből származik. A tudomány nem tudja elkerülni a körkörös hivatkozást a kormeghatározásnál, a radiometrikus kormeghatározásnak ebben vajmi kevés szerepe van, a rétegek korát már a XIX. században megállapították, Darwin olykor évszázadra pontos értékeket is bemondott, hasraütésre.

Persze felfoghatjuk Lyellt, Darwint és XIX. századi követőiket zseniális látnokoknak is, akik pusztán teória segítségével pontosan megjövendölték az egyes rétegek abszolút korát, majd a modern technika később empirikus bizonyítékot szolgáltatott mindehhez: a radiometrikus kormeghatározással.

A helyzet azonban az, hogy ezek a kormeghatározási módszerek csak elméletben működnek, gyakorlatban nem. Anomáliás, a feltételezett kortól messze eltérő értékeket adnak vissza – mindjárt meglátjuk, hogy miért.

Először is szögezzünk le valamit, mielőtt az anomáliás értékek heves letagadása megindul: az ilyen értékek hiánya, tehát az, hogy egy adott csontváz minden darabja minden laborban azonos értéket ad vissza, önmagába nem számítana bizonyítéknak a kormeghatározás működőképességét illetően – ahogy az sem, hogy minél mélyebbre ásunk, annál magasabb értékeket kapunk. A konzisztens és a korrekt között ugyanis óriási különbség van! Ha én egy olyan vonalzóval méregetek tárgyakat, amelyen 1.3 valós mm van feltüntetve „1 mm”-ként, minden egyes alkalommal, mikor megmérek egy 10 cm-es tárgyat, 7,7 cm-t fogok eredményül kapni, 20 centis tárgyakra pedig 15,4 cm-t. Konzisztensek az értékek, ez nem jelenti azt, hogy helyesek, és a vonalzóm jól működik.

Hogy működik a radiometrikus kormeghatározás?

Gyakorlatilag az összes formája azon alapul, hogy bizonyos instabil izotópok felezési ideje ismert, így az izotóp és a bomlástermék közötti arány megmutatja, hogy a folyamat mikor kezdődött el. Nagyszerű, azonban:

1. Számú probléma: az izotópok felezési idejét empirikus úton mutatták ki, vagyis méréseket végeztek, s a mérések konzisztens értékeket adtak vissza – ebből vonták le a következtetést, hogy a felezési idő állandó. Ez olyan, mintha próbálgatásos módszerrel akarnám bebizonyítani, hogy két szám összege mindig páros lesz (hm, lássuk csak, 11+5, 2+4, 8+120, 51+37, 62+2, 469+55, végtelenségig folytathatnám), figyelmen kívül hagyták azokat a környezeti tényezőket, amelyek a bomlás sebességét befolyásolhatják, s amelyek vélhetően minden mérési kísérletnél azonosak voltak – azonban nem tudhatjuk, hogy az elmúlt több százmillió évben különböztek-e, csak feltételezzük, hogy nem. Ilyen pl. a Nap által kibocsátott röntgen és ultraröntgen frekvenciájú sugárzások hatása a radioaktív folyamatokra. A >rádió 6. adásában< beszéltünk róla, hogy a Nap spektrumja emberi léptékkel mérhető időn belül is változik – mit mondjunk akkor több százmillió évről?

A valós helyzet az, hogy az instabil izotópok bomlása „véletlenszerűen” történik. Mivel nagyon-nagyon sok van belőlük egy vizsgált mintában, így a statisztikai várható érték nagyjából stabil. (Várható érték: egymillió pénzfeldobásból nagyjából félmillió írás, félmillió fej lesz.) Azonban a véletlen azt jelenti, hogy olyan jelenség, amelynek az okozója nem ismert, így aztán pláne nem tudhatjuk, milyen fizikai hatások befolyásolhatják ezt, mi késztetheti arra az instabil izotópot, hogy azt mondja: na én most hirtelen felbomlok… Ennek megfelelően már nem meglepő, hogy >felfedezték<, a felezési idő egyáltalán nem olyan megbízható geológiai óra, mint hitték…(Aki az ICR-t elfogultnak/szavahihetetlennek tartja, megnézheti a Science ott hivatkozott pénteki számát is, bár azt nem lehet csak úgy ingyen elérni a neten.)

De tegyünk úgy, mintha a felezési idő állandó lenne, és menjünk tovább.

A hosszú távú (több százmillió, milliárd évre használható) kormeghatározási technikák közül a legmegbízhatóbbak az uránium-ólom és a kálium-argon kormeghatározás.

A 238-as tömegszámű uránium radioaktív bomlással 206-os ólmot ad, felezési ideje 4470 millió év körül van. (Ezt valószínűleg nem ülte végig senki, hanem pár napig/hétig figyelték a bomlást, és feltételezték, hogy az mindig is ilyen gyors volt/lesz.) A cirkónium kőzetek (ZrSiO₄) formálódásakor az ólom kiválik, így, ha ólmot találunk benne, az csakis az urán bomlása által jöhetett létre időközben – a kőzet megszilárdulásakor az ólom mennyisége 0 volt, így tudjuk, mikor szilárdult meg a kőzet, ha összehasonlítjuk az urán és ólom arányát. Logikus, tudományos, nagyszerű.

2. Probléma: Ez a módszer automatikusan feltételezi, hogy a Föld kérge megszilárdulás útján jött létre. Ezzel kapcsolatban lehet a polonium buborékokról anyagokat keresgélni, olvasgatni – lényeg a lényeg, ez csak egy sántikáló feltételezés.

De tegyünk úgy, mintha a Föld minden kőzete folyadékból szilárdult volna, és menjünk tovább.

Nézzük a kálium-argonos kormeghatározást, egy tipikus esetét annak, amikor tudjuk, hogy egy kőzet vulkanikus tevékenység eredménye! A kálium-argon módszer lényege, hogy a 40-es kálium 1248 millió éves felezéssel átalakul 40-es argonná és 40-es kalciummá. Ebből az argon az érdekes számunkra, hiszen az gáz, méghozzá nemesgáz, tehát megkötni sem fogja tudni semmi – gáz formájában marad, egészen addig, amíg a kőzetet meg nem olvasztjuk. Ekkor a folyadékból elillan, és a 40Ar mennyisége lenullázódik. A megszilárdulást követően a folyamat így nulláról kezdődik: a 40K és 40Ar arányából kiszámolható, mióta létezik szilárd formában az adott kőzet.

3. Probléma: Ez a módszer tesztelhető azáltal, hogy ember által ismert és megbízhatóan dokumentált időpontokban (az elmúlt 2-3 ezer évben) történt vulkánkitörésekből származó kőzeteket vizsgáljuk vele. Ha így teszünk, kiderül, hogy nem működik. Ugyanis, bár az argon elvileg távozik, gyakorlatilag nem – >többlet-argont tartalmaz< rengeteg vulkanikus kőzet. Akár van rá magyarázat, akár nincs, ez tény, ami az argonos kormeghatározásokat (az első két problémát figyelmen kívül hagyva is) használhatatlanná teszi: A többletargontól a K/Ar arány csökken, és a kőzet korát nagyságrendileg túlbecsülik. Hasonlóan, a geológusok egyes lelőhelyeken többlet-ólmot találtak cirkónium kőzetekben is, tehát ez a probléma az urán-ólom módszerre is kiterjed – és „korrekciós értékek” megállapításával küszöbölték ki, vagyis gyakorlatilag olyan szorzókkal, amelyeket egyedül az a szándék határozott meg, hogy a módszer továbbra is működőképesnek lássék.

De tegyünk úgy, mintha az argon mindig nullázódna vulkánkitörésnél, és menjünk tovább.

4. Probléma: Sok esetben nem csak az argon, a kálium mennyisége sem úgy alakul, ahogy azt szeretnénk. A mérési módszert tufára is alkalmazzák, amelyből hiányzik a szilárd lávaszerkezet, „szivacsos” jellegű, gyorsan erodálódó kőzet, és a víz kimoshatja belőle a kálium egy részét. Ettől a K/Ar arány megintcsak alacsonyabb lesz, amely szintén irreálisan magas korok megállapításához vezet.

A kormeghatározás „gyengeségének” egyik tipikus és tudományos körökben meglehetősen közismert példája a KNM ER 1470 esete. 1968-ban Richard Leakey ásatásokat kezdett a KBS tufarétegen (Koobi Fora 105-ös parcella, FxJj1 lelőhely). A kőzet korát 212-230 millió év között állapították meg K-Ar kormeghatározással. Azonban 1972-ben maga Leakey fedezte fel a KBS tufa alatt a KNM ER 1470 koponyát, amelyet természetesen idővel „evolúciós láncszemnek” minősítettek, és az embertípust, amelyhez tartozott, „Homo Rudolfensisnek” nevezték el. Csakhogy van egy kis probléma: ha a KBS tufa alatt találták, 212 millió évnél idősebbnek kell lennie! Természetesen a valószínűbb magyarázat az volt, hogy a kőzet korát rosszul állapították meg, így újradatálták 1,89 millió évre, miután sikerült egy olyan mérési eredményt találni, amely összhangban volt a darwinista elképzeléssel.

A szénizotópos kormeghatározás

A szénizotópos kormeghatározás, bár csak néhány ezer (legfeljebb pár tízezer) évre pontos, különösen megbízhatónak számít, ugyanis ebbben az esetben ismert, megfigyelhető és mérhető folyamat eredményeként jön létre az instabil izotóp, amely viszonylag rövid – ezért elég pontosan mérhető – felezési idővel rendelkezik: 5730 év. A 14-es tömegszámú szénizotópról van szó, amely a stabil 14N-ből (természetes nitrogén) jön létre, külső hatásra. Ez a külső hatás elsősorban: a „kozmikus sugárzás”.

A kozmikus sugárzás neve megtévesztő, mivel itt valójában egy állandó részecskefolyamról van szó: nagyrészt protonok, kisebb részt teljes hélium atomok, valamint egyéb atommagok és elektronok jönnek a világűrből. Itt igen nagy energiájú részecskékről beszélünk, összehasonlításképpen: egy részecskegyorsító által indukált 1-10 TeV energiánál számilliószor nagyobb, 10²⁰ eV körüli értékről. Ezek tehát géppuskaként lyuggatják keresztül a szilárd anyagot – ez fontos lesz később. Forrásuk: a csillagok, tehát a Nap is. De nem kell aggódnunk a géppuskatűz miatt – bár egyesek szerint a bőr öregkori ráncosodását ez okozza –, idelent a légkör, a Föld mágneses tere és a napszél együttes védelmét élvezzük. A Nap tehát gerjeszti és csillapítja is ezt a „sugárzást”. A napszél jóval kisebb energiájú és mágnesesen töltött részecskékből van, amelyek segítenek a Föld mágneses terének ezen részecskék lelassításában. A légkörbe érve azután nekiütköznek a nitrogén- és oxigénmolekuláknak és szétbomlanak pionokra, kaonokra és egyéb szubatomi részecskékre, valamint tényleges elektromágneses sugárzásra (gamma és annál magasabb frekvenciák). A nagyobb atommagok azonban egész protonokat is „szülhetnek”, amelyek már kisebb sebességgel haladnak tovább, így nagyobb eséllyel haladnak át a légkörön, s csak egy szilárd testben fognak megállni – ez szintén fontos lesz mindjárt. És természetesen ezek az ütközések hozzák létre a stabil 14N-ből a kormeghatározáshoz használt 14C-t.

A legtöbbször, amikor a szénizotópos kormeghatározást megmagyarázzák, nem ismertetik ilyen részletesen a folyamatot, pedig fontos ilyen mélységében megérteni, hogy lássuk, miért nem működik.

A 14C tehát folyamatosan termelődik a légkörben, ugyanakkor folyamatosan bomlik is, hiszen instabil. Hogy hány darab 14C atom termelődik egy másodperc alatt, az (elvileg, az egyszerűség kedvéért) állandó, azonban minél több van belőle, annál több bomlik el egy másodperc alatt – így, amikor ez a szám eléri a termelődés számát, egy egyensúlyi helyzet áll be, és onnantól a 14C mennyisége a légkörben állandó. A 14C úgy viselkedik, mint egy „igazi” szénatom, reakcióba lép az oxigénnel, CO₂ lesz belőle, amelyet a növények belélegeznek, beépítenek saját testükbe, az állatok pedig megeszik őket és egymást – így az egyensúlyi helyzet beállta után idővel minden élőlényben a 14C koncentráció konstans lesz. Egészen addig, amíg meg nem hal, abba nem hagyja a légzést és a táplálkozást, így nem juthat a szervezetébe újabb 14C, hanem csak a meglevő fog bomlani, 5730 évente feleződni.

Így a 14C mennyisége megmutatja, milyen régen halott egy élőlény.

Problémák:

Nem tudjuk, a múltban milyen mennyiségű és összetételű volt a kozmikus sugárzás. Erre vannak becslések, amelyeket számításba vesznek – de nincsenek konkrét és tudományos precizitással használható adatok. Honnan lennének?

Nem tudjuk, a múltban a napszél milyen erős volt.

Nem tudjuk, a Föld milyen idős (lásd fentebb), sem azt, hogy létezése során mindig azonos lett volna a légkörének összetétele (sőt, tudjuk, hogy ez nem így van), így nincs valós okunk feltételezni, hogy az egyensúlyt elérte volna a Föld. Amikor a kormeghatározás ezen módját feltalálták, már réges-régen vitán felül álló, elfogadott „tény” volt, hogy a Föld több milliárd éves, ma ismert légköre sok százmillió éve állandó, így ezzel a problémával nem foglalkozott senki. Annak ellenére, hogy mérési eredmények szerint a légkör 14C koncentrációja enyhén növekedett az elmúlt évtizedekben, holott csökkenie kellene az emberi tevékenység következtében (a fosszilis energiahordozókból származó szén-dioxidban sokkal kevesebb a 14C).

Az élőlényekben konstansan jelen lévő szénatomok (nem lélegzünk ki naponta több kilónyi szenet, ugye) körében a 14C koncentráció csak csökken, és a húsevés nem növeli – vagy nem jelentősen –, hiszen valódi légköri 14C-t csak a növényeken keresztül nyerhetünk. Ezért az állatok 14C koncentrációja mindig kisebb lesz a légkörinél…

Illetve lenne, ha az élőlények testében nem zajlana nagyon kis mennyiségű átalakulás. A kozmikus háttérsugárzás protonjainak töredékrésze eljut hozzánk (lásd fentebb, az „ez fontos lesz” részeket). Ez az átalakulás pedig a természetben teljesen fedetlenül maradó holttestekben a halál után is folytatódik, mivel az élő szervezetben elég jelentős mennyiségben találhatóak nitrogénatomok.

Ráadásul azt sem tudjuk, hogy egyes, a mérhető tartományon kívül eső frekvenciák is közre játszhatnak-e az átalakulásban, azt pedig főleg nem, hogy a 14C bomlását elősegítheti vagy gátolhatja-e valamilyen nem ismert fizikai tényező. (Amint az az 1. sz. problémánál már szóba került.) Mindezek fényében megállapítható: nem csoda, hogy nem mindig működik jól ez a metódus.

Ez csak egy kis ízelítő volt, rengeteg anyagot lehet találni az Interneten, pro és kontra, azt hiszem, elég sok adatot, keresőszót írtam ebbe a bejegyzésbe, amelynek mentén el lehet indulni…

Korábban emlegettük már az evolúció-elmélet helytelen, hiányos és pontatlan, csalóka voltát, itt az ideje, hogy végre tisztázzuk: miért nem fogadjuk el a darwinizmust?

I. Az evolúció története

Az evolúcióelmélet alapjait a közhiedelemmel ellentétben nem Charlie Darwin rakta le. Már az ókorban is léteztek „szinogenetikus” elképzelések, tehát a különböző típusú élőlények közös származásáról szóló filozófiai tételek. Természetesen ezek nemigazán „genetikai” származást vagy rokonságot jelentenek, hiszen a modern genetika alapjait csak Mendel rakta le a 1865-ben. Sokkal inkább az „asztrális szimpátia” elvére épültek, amely a természet okkultista szemmel történő tanulmányozásából fakadt. (Az ókorban és a kora középkorban minden tudós okkult beavatott is volt.)

Az evolúció és a közös eredet modern megközelítése, amelyet darwinizmusnak is hívnak, – nagyon meglepő módon – egy titkos társaságtól eredeztethető, amelyet Lunáris Körnek neveztek. Ennek tagja volt Erasmus Darwin, Charlie nagypapája, aki 1796-ban elsőnek fogalmazta meg részletesen az evolúció menetének mai elképzelését, faszerkezet-jellegű hierarchiát tulajdonítva az élőlények típusainak, s egyetlen közös szó szerinti őst feltételezett. Nézeteit a korabeli (akkor még keresztény) tudósok nagy része nem fogadta el. A társaságnak mellesleg szintén tagja volt Benjamin Franklin, valamint – ami a lényeg – egy James Hutton nevű skót polihisztor, akinek a nevét nem különösebben jegyezte fel az utókor (legalábbis a tankönyvekből valahogy rendre kimarad szegény), pedig ő állt elő az ötlettel, hogy a Föld több millió éves (akkor még csak annyi volt; Kent Hovind kiszámolta, hogy a tudósok percenként 41 évet öregítenek bolygónkon). Elmélete, a „plutonizmus” felváltotta a korabeli „neptunizmust” (amely alátámasztotta a fiatal Föld elképzelést s a vízözönről szóló, minden vallásban jelen lévő történetet), megosztotta a tudomány világát, s utat nyitott Charles Lyellnek.

Charles Lyell egy skót jogász volt, tudományos végzettsége nem volt, bár végigülte William Buckland néhány ásványtan óráját 1816-ban, majd 1821-ben Robert Jameson szemináriumát (mindkét tudós Hutton lelkes híve volt), s ez „különös módon” feljogosította arra, hogy a Londoni Geológiai Társaság titkárává váljon 1823-ban. 1830-ban már geológia professzor volt a Londoni Királyi Főiskolán (lehet, hogy az intézménynevekre és könyvcímekre nem az általánosan elfogadott fordítást használom, de angol szakirodalomból dolgozok, a magyar szokás szerint sovány, pontatlan – marxista újradoktrinálás – és nehezen hozzáférhető), és megjelentette a Geológia Alapelvei című könyvét, amely mérföldkő volt mind a geológia, mind az evolúciós biológia történetében. Ebben pontosan meghatározta az egyes geológiai rétegek korát, „bebizonyítva”, hogy a Föld – immár – több százmillió éves, s az egyes rétegek egyes földtörténeti korokból származnak, ahogy azt ma a világon minden iskolában tanítják. A különböző rétegekben pedig különböző fejlettségű állati fosszíliák találhatóak, s ez geológiai bizonyíték: az evolúcióra.

Hogy mindezt Lyell honnan vette, rejtély. 98 évvel járunk azelőtt, hogy a Geiger-Müller számlálót feltalálták volna, a radiometrikus kormeghatározás módszerei pedig csak a XX. század derekán kezdtek megjelenni. Lyell egyszerűen saját korának mérhető geológiai folyamatait (elsősorban a vulkanikus tevékenységet) lineárisan visszaszámolta a múltra, abból kiindulva, hogy több millió (sőt, százmillió) évvel ezelőtt is pontosan ugyanígy zajlottak ezek a folyamatok. A modern geológia ezt az elképzelést réges-régen megdöntötte: emlékezzünk a különböző földtörténeti korok különböző folyamataira, először a röghegységek, majd a lánchegységek jöttek létre; ahogy a földköpeny egyre hidegebb lesz, a vulkanikus tevékenység csökken – minderről Lyell még semmit sem tudhatott! Azonban a geológiai rétegekről szóló meséjét a mai napig nem kérdőjelezte meg a „hivatalos tudomány” – főleg azért, mert a darwinizmus legfőbb „bizonyítékáról” beszélünk.

Lyellnek ugyanis volt egy jóbarátja, akit Charles Darwinnak hívtak. Az ő életútja és munkássága elég közismert és rengeteg anyagot lehet találni róla az Interneten is, tehát erre most ne térjünk ki. A lényeg az, hogy Lyell nézetei és könyve lassan felőrölték előbb a Biblia hitelességébe, majd Istenbe vetett hitét; bár ő maga nem így vallott a nyilvánosság előtt, de a Beagle fedélzetén írott útinaplója erről tanúskodik. Kutatásainak eredményeiben Lyell és saját nagyapja elméleteinek bizonyítékát látta, s elkezdett dolgozni a saját, „pontosított” evolúció-elméletén. Azért az ő nevéhez fűzi a populáris tudomány az evolúciós biológia kezdetét, mert tőle származik a mutáció és természetes szelekció gondolata, amelynek segítségével már pontos magyarázatot tudott adni arra, hogy az egyes fajok végül is hogyan alakultak ki…

S ahogy mindössze 6 évvel később Mendel megerősítette a mutáció létét (vagyis hogy az utódban valóban meg tudnak jelenni olyan genetikai tulajdonságok, amelyek egyik szülő genotípusában sem voltak benne) egyesek azonnal „bizonyítottnak” látták Darwin elméletét – s ez a mai napig is így van.

II. Az evolúció bizonyítékai

Az evolúció egy munkahipotézis. Több mint egy szipla hiedelem, de semmiképpen nem tény. Az evolúció hívei az iskolai diákoknak és általában a nagyközönségnek úgy állítják be, mintha az evolúciónak rengeteg bizonyítéka lenne. Valójában egyetlen olyan bizonyíték sincs, amely például egy bíróság előtt megállná a helyét. Sok minden alátámasztja az evolúciót, ez tény. Ám a literalista kreacionizmust (a Biblia szó szerinti értelmezésére épülő tudatos teremtés elméletét) is rengeteg tudományos kutatási, mérési eredmény alátámasztja. Bizonyítani nem sikerült még egyiket sem, hiszen ha sikerült volna, a vita már eldőlt volna. A kétségbeesett bizonyítási szándék és az óriási erőfeszítések, amelyeket eme két elmélet hívei tettek – néha hamisítástól sem visszariadva – véleményünk szerint megbízható alapot adnak a feltételezésnek, hogy >egyik elmélet sem igaz<. Mindkettőben van igazság – a darwinizmusban is, mint az mindjárt meglátjuk. A darwinizmus melletti tudományos elkötelezettség egyik legfőbb logikus alapja, hogy használható, tehát működik, mint munkahipotézis, eredményeket lehet vele felmutatni. Azonban a kreacionisták is mutattak már fel eredményeket (pl. magasnyomású oxigénkamrák), persze erről nem szabad beszélni.

De lássuk az evolúció főbb bizonyítékait:

1. és legfontosabb: a geológiai bizonyíték. A Földön már 26 olyan helyet találtak, ahol a fosszíliák az egyes rétegekben darwin elméletét alátámasztandó, a kifejlődési sorrendben és Lyellnek is megfelelő korokhoz köthetően találhatóak meg.

2. Az evolúció ma is megfigyelhető, az élőlények átalakulnak, a megváltozó élettér tudományosan dokumentálható speciációt – fajkeletkezést – okoz (amely önmagában egyértelmű cáfolat arra, hogy minden fajt Isten teremtett volna).

3. Az egyes fosszíliák korát radiometrikus kormeghatározással ellenőrizhetjük, számos olyan fosszília és élettelen kőzet is van, amelyek bizonyítják, hogy Charles Lyell pontosan állapította meg a rétegek korát, Darwin elmélete az élőlények fejlődési sorrendjéről és üteméről pedig szintén helyes.

4. Kémiai, szerkezeti, funkcionális, stb. hasonlóságok vannak az egyes fajok között – ezek a rokonsági hidak gyakran még törzsek, sőt országok között is átívelnek: minden élőlény egy vagy több sejtből áll, minden sejt fehérjéi ugyanabból a 20 aminosavból épülnek fel, mindegyikük DNS szerkezete hasonló, stb. Rengeteg a hasonlóság, mely a rokonságot bizonyítja!

5. Jópár élőlényben találhatóak csökevényes szervek vagy kezdemény-szervek.

6. Az embrionális fejlődés stációi az evolúciós fejlődéssel összhangban vannak.

7. Az életnek az őstengerekben, a „prebiotikus őslevesben” való megjelenését kémiai kísérlettel szimulálta több tudós is (pl. a >Zeitgeist-bejegyzésben< emlegetett Carl Sagan), a kísérlet lényegében sikeres volt. Ammóniából, koncentrált elektromos energia felhasználásával, sikerült fehérjeszintézist megindítani.

8. Egyes fajok több kontinensen is jelen vannak, amely csak úgy képzelhető el, hogy egy helyről származnak, s a kontinensek régen egybefüggő szárazföldet alkottak.

III. Problémák az evolúcióval

Lássuk ezeket a „bizonyítékokat” néhány elhallgatott tény fényében:

1. Amiről nem beszélnek: hogy minimum 26.000 olyan hely is található a Földön, ahol NEM a megfelelő sorrendben vannak a fosszíliák, például madarakat találtak az őshüllők alatti rétegekben, trilobitákat találtak emberrel megegyező rétegekben, emberkéz alkotta használati tárgyakat találtak a legmélyebb rétegekben, még a feketekőszénben is, stb.

2. Ez a darwinisták legnagyobb csalása: megfogják az egyetlen érvényes és valós részét az elméletnek, és bizonyítékként lobogtatják. Tény: Az élőlények képesek átalakulni. Tény: A természetes kiválasztódás működik. Tény: ha egy adott faj két populációja két különböző élettérre szeparálódik, idővel az eltérő körülmények hatására külön fajjá válnak szét: speciáció. Darwin lényegében a speciációt figyelte meg a Galapagos-szigeteken, különböző madárfajok és különböző hüllőfajok között állapított meg rokonságot – madár a madárral, hüllő a hüllővel. Hogy a hüllő a madárral is rokonságban lenne, meg az árokparti sóskával is, az már csak spekuláció volt a részéről, ennek semmilyen kézzelfogható bizonyítékát nem találta meg (sem senki azóta). Egyszerűen felfedezte, hogy bizonyos fajok rokonságban vannak egymással, s ezt kiterjesztette az egész élővilág összes fajára, részletes és hihető elméletet dolgozott ki arról, hogy az egyes fajok milyen fejlődési sorrendben s milyen fejlődési útvonalon keresztül alakultak ki egymásból. Erről részletesebben a VII. pontban lesz szó.

A speciáció nem cáfolja még a literális kreacionizmust sem, nemhogy tágabb értelmezéseit. A Biblia nem „fajokról” ír (ez a modernkori tudomány kifejezése), hanem fajtákról, típusokról. A kreacionista biológusok nem tagadják a fenti tényeket, mivel azok megfigyelhetőek, mérhetőek, mesterségesen előidézhetőek. Ha mesterségesen változtatott környezetbe helyezünk egy populációt, alkalmazkodni fognak az új viszonyokhoz. Ha zöldre festjük az utcákat, a városi galambok 100 év múlva zöldek lesznek. Ez tény, ezt józan gondolkodású ember nem vitatja – de mivel a kreacionisták sem az akadémikus platformokon, sem a tömegmédiában nem juthatnak szóhoz, ellenfeleik akármit a szájukba adhatnak, s természetesen ezt szokták leggyakrabban a szájukba adni, mivel ez a legnagyobb ostobaság, amellyel legkönnyebben lejárathatóak a tudatos tervezés hívei.

3. Az egyes fosszíliák korát nem radiometrikus kormeghatározással állapítják meg! Az alapján állapítják meg, hogy melyik rétegben találták meg őket. A rétegek korát Charles Lyell adta meg 1830-ban, mindenfajta komolyabb tudományos alap nélkül, s ezeket a számértékeket használják ma is. Ámde az egyes kőzettípusok több rétegben is előfordulnak, így tehát egy adott kőzet adott réteghez és adott földtörténeti korhoz tartozó voltát hogyan állapítják meg? Hogy milyen fosszíliákat találtak bennük! Körkörös érvelés, ahogy a vöröseltolodás kapcsán is említettük a >8. rádióban<; a kormeghatározásnál a természettudomány különféle ágai előszeretettel használnak körkörös érveléseket.

Valóban létezik számtalan olyan fosszília, amelynek kora radiometrikus módszerrel ellenőrizhető, pontos és helyes. Azonban, akárcsak az 1. pont esetében, itt sem beszélnek a milliónyi olyan fosszíliáról, amelyekre hibás értéket ad vissza az adott kormeghatározási módszer. A radiometrikus kormeghatározás egyszerűen nem műdödik. Anomáliás értékeket ad vissza, amelyek közül kiválogatják a tudósok a nekik tetsző értékeket, s bizonyítékként bemutatják a nagyközönségnek. A radiometrikus kormeghatározás talán legmegbízhatóbb módszerének a szénizotópos kormeghatározást tartják, azonban ez egyrészt csak néhány ezer évre visszamenőleg működik pontosan a C₁₄ izotóp viszonylag „rövid” felezési ideje miatt, másrészt valószínűleg erről lesz majd egy külön kiegészítő bejegyzés, példaként demonstrálva, hogy eme „legmegbízhatóbb” módszer hány ponton bukik el.

4. Ezek a hasonlóságok valóban léteznek, azonban ezek nem bizonyítják a közös ős általi rokonságot, csak akként értelmezhetőek az evolúció hívei számára. Éppen ilyen könnyen értelmezhetőek ugyanis a közös tervező általi rokonság jeleként is!

Példa: a rovarok egy része tud repülni, ahogy a madarak nagyrésze is. Nemcsak a repülés képessége közös bennük, de a megvalósítás módja is: a szárnyukat vertikálisan rezegtetik, minél kisebb testűek, annál gyorsabban. Az ember által alkotott repülő szerkezetek egyike sem akalmazza ezt a módszert (héliumos és hőlégballon, sárkányrepülő, légcsavaros és sugárhajtású repülőgép, helikopter, stb.) – az „ornitopter” kizárólag Frank Herbert fantáziájában jelenik meg. Sok módszer van tehát a repülésre, a természet azonban mindkét esetben pontosan ugyanazt használja. Bizonyítja-e ez a közös őst?

Lássuk, létezett-e a darwinizmus szerint olyan „primitív” élőlény a Földön, amely tudott repülni, s mind az ízeltlábú rovarok, mind a gerinces-melegvérű madarak őse lehetett? Természetesen ilyen lény létezését még csak nem is feltételezték soha. Az ízeltlábúak és a gerincesek legközelebbi „közös őse” valahol a lapos- és szalagférgek környékén kereshető talán (majd aki nálam jobban ért hozzá, megmondja). Akkor mit bizonyít inkább ez a közös tulajdonság: közös őst vagy közös tervezőt?

5. Nem léteznek csökevényes szervek A „farokcsont” nem csökevényes szerv, a neve félrevezetés, a csalás része: a gerinces állatok farka a gerincoszlop meghosszabbítása. A „farokcsont” nem része a gerincoszlopnak, funkciója is eltérő (igen, van neki): nem a vázizomzat közvetett tartásában játszik szerepet, hanem a bélcsatorna simaizomszövete* tapad hozzá. „Evolúciósan” tehát semmi köze nincs a farokhoz, ráadásul semmi sem magyarázza, hogy a fáról lejövő s lassan felegyenesedő, emberré váló majomfajtának miért ne lett volna szüksége a farkára továbbra is. Ez propaganda-eszköz, semmi más, a biológusoknak kéne tudniuk a legjobban. A féregnyúlvány sem csökevényes szerv, nagyon fontos része az immunrendszernek, akárcsak az orr- vagy a torokmandula. Ezek nélkül is működőképes marad az immunrendszer, akkor ezek is csökevényes szervek? Fél szemmel is lát az ember, akkor a két szem csökevényes? Nem léteznek funkció nélküli, elcsökevényesedett vagy épp kezdeményszervek – s ha léteznének, az sem bizonyítaná az evolúciót, hanem inkább cáfolná (még annak tényszerű, igaz részét is), hiszen 30-40 generáció alatt eltűnnének.

6. Ezt a hazugságot Ernst Haeckel professzor találta ki 1869-ben. Charlie Darwin lelkes követői ugyanis egy évtized alatt sem tudtak semmilyen bizonyítékot találni az elmélet helyességére. (Nagy dolog. 2009-ben átléptük a kerek 150 évet, és még mindig sehol semmi.) Haeckel tehát úgy döntött, hogy „kreál” egyet! Mindenki emlékszik a biológia-tankönyvből arra az ábrára, amely az egyes állatok és az ember magzati fejlődési stádiumait mutatja be. Ez a rajz minden tankönyvben azonos, mivel Haeckel saját keze munkáját használják mindenhol – ez ugyanis az egyetlen „bizonyíték” az embrionális fejlődés általi evolúciós közösségre. A rajz hamisítvány, amint az egy ultrahanggal ma már könnyedén ellenőrizhető, azonban Haeckel még saját korában is elég hamar lebukott: a Baseli Egyetem professzori kara felfedezte a csalást 1874-ben, s kirúgták az egyetemről. Rajza azonban a mai napig benne van minden tankönyvben (s mellesleg az abortusz-kampány egyik ideológiai sarokköve).

7. Ez egy újabb propaganda-hazugság. (A pontos információkat emlékezetből nyomom, mivel a fellelhető anyag ellentmondásos - mindenhol mást hazudnak.) Problémák a kísérlettel:

a) A kísérlet csak akkor sikeres, ha a rendszerben nincs jelen a bomlasztó hatású UV-sugárzás, s nincs jelen oxigén sem, mivel a szerves anyagok könnyen oxidálódnak. Emiatt találták ki, hogy az élet az óceánok mélyén indult, hiszen ha nincs oxigén, nincs ózonréteg sem, a víz viszont elég jól szűri az UV-sugárzást. A probléma csak az, hogy a víz vezeti az áramot, ezért a víz alatt nincs természetes elektrosztatikusság – mi indította be akkor a folyamatot?

(Apropó, ha az élet a tengerek mélyén indult, ez azt jelenti, hogy 3-4 milliárd évvel ezelőtt már voltak tengerek. Azonban van egy kis probléma: a tengerek folyamatosan elsósulnak, mivel az őket tápláló folyamok hordalékának egy kis része só. A hordalékban lévő por, homok, agyag, stb. leülepszik lassan, a só azonban oldódik a vízben, így addig nem kezd leülepedni, míg az oldat telítetté nem válik. (Ettől még messze vagyunk.) A víz folyamatosan körbejár a párolgás-esőzés által, azonban a só mindig csak egy irányban mozog, nem tud visszakerülni a szárazföldre, így a tengerek egyre sósabbak lesznek. Ha az óceánok több milliárd évesek lennének, már réges-régen telítődtek volna sóval, és az óceánok alatti lerakódások sótartalma is jókora vastagságban megegyezne a százazföldi rétegek sótartalmával. Azonban mivel az oldat telítettségétől még messze vagyunk, az óceáni rétegek sótartalma értelemszerűen sokkal alacsonyabb, közel 0. Vagyis: az óceánok nem lehetnek még egymillió évesek sem…)

b) A végtermék 2%-a volt aminosav. 2% benzol és 96% kátrány keletkezett még. A probléma tehát: a produktum 98%-a mérgező volt az életre, mivel az aminosavak sokkal gyorsabban kötődnek hozzájuk, mint egymáshoz. A kísérlet tehát lényegében kudarc volt.

c) A húszféle aminosavból mindösszesen néhányat, az egyszerűbbeket sikerült előállítani. A molekulák fele „balkezes”, másik fele „jobbkezes” volt, a természetben ez nem így működik, az aminosavak és ribonukleinsavak egynemű bal- és jobbkezességük révén tudnak egymáshoz kapcsolódni, egymásra oda-visssza hatni.

d) Még ha sikeres is lett volna a kísérlet, néhány aminosav nem jelenti azt, hogy „életet” csináltunk. Ha az aminosavakat úgy fogjuk fel, mint az ábécé betűit, akkor a fehérjék a mondatok. Egy sejt legalább egy könyvespolcnyi mondatból áll, s egyetlen betű rossz helyre kerülésétől működésképtelenné válhat. Ha valaki betűtésztából kiszórja nekem a Gyűrűk urát (s az még csak egyetlen kötet a polcról, mondjuk egy kis sejtszervecske), akkor elhiszem, hogy az élet így keletkezett. Ez az elképzelés még a XIX. századból származik, amikor azt hitték, egy sejt az a testnek egy „építőköve”, kis darab zselé, vékony hártyával körülvéve – a korabeli mikroszkópokkal ugyanis ennyit láttak belőle. Ma már tudjuk, hogy egy sejt bonyolultabb, mint bármely emberkéz alkotta szerkezet.

8. A fajok interkontinentális szétszórtsága megmagyarázható azzal is, hogy volt egy vízözön, és előtte nem voltak óceánok.

A kontinensek vándorlása pedig egy bugyuta mese. A kőzetlemezek valóban el tudnak mozdulni, de csak néhány métert. A Föld ugyanis nem madártej, a kontinensek nem az óceánokon lebegnek, éppen ellenkezőleg: az óceánok jelentéktelen tömegű és vastagságú pocsolyák a kontinentális lemezekhez képest. Az óceán felszíne alatt mindössze néhány kilométerrel ugyanolyan kőzetlemez található, mint amelyen most ülünk. Ha a kontinensek ezer kilométereket mozognának, sok száz kilométeres lánchegységek gyűrődnének fel. Ezek hol vannak?

A kontinensek összeilleszthetőek, ezt láthatjuk a tankönyvek ábrázolásain. Ezzel két probléma van:

a) Nem a kontinensek alakja a döntő, hanem a kontinentális lemezek alakja, az pedig nem összeilleszthető. A kontinensek alakja a vízszint függvényében változik, a vízszint pedig a sarki jég olvadása miatt folyamatosan emelkedik (az emberi tevékenység csak meggyorsította ezt a folyamatot), vagyis a kontinensek X millió évvel ezelőtt teljesen más alakúak voltak.

b) A kontinensek nem összeilleszthetőek, a tankönyvekben látható rajz hamisítvány, ez könnyen ellenőrizhető egy műholdas térkép segítségével: a rajzon a kontinensek nem méretarányosak. Afrika és Dél-Amerika arányában van a legnagyobb eltérés, erről bárki könnyen meggyőződhet.

IV. A Darwinizmus halála

Darwin szerint az evolúció receptje: véletlen mutáció + természetes szelekció. Ennek mindkét fele megdőlt mostanra.

Lássuk a természetes szelekciót! Ennek lényege, hogy az adott kontextusban – élőhely/környezet/társulások/verseny/stb – a nagyobb eséllyel túlélő és szaporodó egyed az életképesebb, s az ő génjei nagyobb arányban keverednek be a populációba. De hogy nem minden faj ezen folyamat eredménye, azt már Darwin korában is jól tudták az emberek. Nézzük a tehenet! A tej „evolúciós” szerepe, hogy az újonnan születő utódnak átmeneti, de teljes értékű táplálékot biztosítson – az anya anyagcseréjéről az utód szülés után, fokozatosan válik le. A tehenek azonban nemcsak olyankor adnak tejet, mikor borjuk van, hanem folyamatosan. Ez egy mutáció eredménye. Mitől hasznos ez a mutáció? Nekünk abban, hogy megisszuk a tejet, a tehénnek legfeljebb annyiban, hogy mi döntöttük el a múltban, melyik tehenet engedjük szaporodni, tehát ha több tejet ad, nagyobb az esélye a túlélésre és szaporodásra. Amit tehát itt látunk, az mesterséges szelekció, nem természetes!

A véletlen mutáció szintén megdőlt a ’80-as években, s itt újra, sokadszorra hivatkoznék Bruce Lipton előadására – bár aki eddig nem nézte meg, most se fogja. Az élőlények DNS-e nem egy könyvhöz, inkább egy füzethez hasonlít, amely íródik is az élettapasztalatok függvényében. Az írás módját és mikéntjét szintén erre a célra létező, „génmodósító gének” határozzák meg – persze nem maga a gén végzi a módosítást, a gének közvetlenül nem csinálnak semmit, a fent említett balkezes-jobbkezes minta alapján a ribonukleinsavak (ideértve a dezoxi-ribonukleinsavat is) az aminosavakra hatnak, s vice versa. A gének önmagukban nem „csinálnak” semmit, passzív elemek, fizikai tevékenységet csak az aminosavak, ill. a belőlük felépülő fehérjék végeznek. A „DNS redundanciája” egy baromság, amely vissza-visszatér a genetikai kutatásokról szóló cikkekben: a gének nagyrésze ugyanis olyan viselkedésformák receptjeit tartalmazza, amelyekre a fehérjéknek egy adott, monoton élettérben nincs szüksége, így ezek az információk nem hívódnak le. De amint az élettér megváltozik, le fognak hívódni!

A gének és az élőhely tehát folyamatos egymásrahatásban vannak az élőlényeken keresztül, random mutációk pedig, bár valóban történnek, de általában csak káros változásokat idéznek elő – a hasznos változások tudatos alkalmazkodási folyamatból erednek.

Egy példaként, mindez a „homoszexualitásért felelős gént” is új megvilágításba helyezi. Nyilvánvaló, hogy ez egy öngyilkos gén lenne, mivel akiben benne van, sokkal kisebb eséllyel fog szaporodni. Akkor hogy létezhet mégis? Úgy, hogy az újabb kutatások alapján lehetőség van arra is, hogy a környezeti hatások által újratermelődjön ez a gén, ha pedig a környezeti hatások nem aktiválják, oly mindegy, hogy ott van-e. A „genetikai determinizmus” tehát régen megbukott, de mindenhol ezt sulykolják: az anyák nagyobbik fele hajlamos lenne egy abortuszra csak azért, mert megállapítják, hogy a magzatban „homoszexualitásért felelős” vagy „homoszexualitást okozó” gén van. A gén nem „okoz” semmit, az indító impulzusok a környezetben vannak, a gén csak a reakció mikéntjét írja le.

V. Az evolúció mint hitrendszer

Az evolúció nem csak természettudományos munkahipotézis. Mivel a fent vázolt erőszakos és tisztességtelen terjesztési módszerek jelen vannak mind az iskolai tananyagban, mind a populáris kultúrában, az átlagember számára, aki nem szakértője az evolúciós biológiának, egy hitrendszer is: egy vezérlőideológia, tehát olyan ideológia, amely társadalmi relevanciája miatt jelentősen befolyásolja az emberek világnézetét és ezáltal hétköznapi viselkedését is.

Mit üzen nekünk a darwinizmus?

1. Az élet „véletlenül” jött létre, senki sem teremtette, nincs semmi oka, sem célja annak, hogy itt vagyunk, csak éppen így történt, s ha már így történt, valamit ki kéne találni, hogy mit kezdjünk magunkkal – vagy sem, végülis tök mindegy.

2. Az élet egyedüli objektív célja: az életben maradás, a túlélés. Ennek érdekében fő prioritásunk mindenkor a túlélési esélyünk növelése kell legyen. A biztonságra való törekvés fontosabb, mint pl. a boldogság keresése vagy a szabadság, stb. A biztonságra törekvés eszközei: a monotonitásra való törekvés, a nem várt események lehetőségének minimálisra csökkentése, szabályozással (erről lehet, hogy lesz egy külön bejegyzés), valamint a megfelelő stabil anyagi egzisztencia kiépítése, tartalékok felhalmozása, stb.

3. Az ember egy evolúciósan felkapaszkodott majom.

4. Az ember áll az evolúció csúcsán, s mivel az ember felett szellemi hatalom nincsen, ezért az ember írja a szabályokat önmagának

5. Az ember, mint egyedüli értelmes lény, képes szabályokat írni az „alatta lévő”, uralma alatt álló természetnek is.

Lehet összeesküvés-elméletet kiáltani, azonban nekem úgy tűnik, nagyszerű rabszolga lesz abból, aki az első 3 pontot elhiszi. A 4. pont adja a „tudományos” megalapozottságot a humanista ideológiának, s a ráépülő különböző ideológiai rendszereknek, különös tekintettel a liberalizmusra, amelyet az 1. pont is megtámogat (itt látható a liberalizmus és a nihilizmus közeli rokonsága is), valamint a szocializmus különböző fajtáira, amelyeket a 4. és 5. pont is megtámogat. Ezek nyitották meg az utat Marx „forradalmista” eszméihez, az Ausradieren gondolatához, stb. (Marx lelkes híve volt Darwinnak.) De gondoljunk csak bele: ha az ember egy majomból fejlődött ki Afrikában (3. pont), bizonyos embertípusok fejlettebbek másoknál, ergo egyes embertípusok közelebb állnak az állathoz! Nem véletlenül kezdték a nemzetiszocialista Németország iskoláiban ugyanolyan lelkesen tanítani az evolúciót, mint a Szovjetunióban a szocialista forradalom után. A fajelmélet teljes egészében a darwinizmusra épül. És ha vetünk egy pillantást az 5. pontra, hát elég szép ideológiai alapot ad a környezetpusztításra, a természet rendjének felforgatására, az embernek a természeten kívül-fölött való elhelyezésére, holott a 3. pont épp azt mondja, hogy az ember csak egy majom – de hát az ellentmondás ne zavarjon senkit. (Mindenesetre láthatjuk, hogy amikor a humanisták tűzik a környezetvédelmet a zászlajukra, a konfliktus feloldhatatlan.) Mint ahogy az 1. pont ellentmondása se zavarjon senkit: ha nincs se ok, se cél, akkor értelmetlené válik a „fejlődés” (evolúció) fogalma is.

Mindezeket figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy a darwinizmus, legyen bármilyen ragyogó munkahipotézise a biológiának, egyúttal az egyik legkárosabb ideológia, amelyet valaha ember kitalált, s nagyobb szerepe volt a világ természetes rendjének szétverésében, mint bármely másik emberi gondolatnak a „felvilágosodás” történetében.

VI. Az emergencia

Az élet kezdetének, valamint a vertikális evolúciónak (lásd a VII. pontban) a problémájára válaszul felvetették az „emergencia”, mint új matematikai evolúciós csodaszer lehetőségét: az anyagban eleve benne foglaltatik az arra való hajlam, hogy fraktális formákat vegyen fel. Mint ahogy Darwin megfigyelte, hogy az egyik pinty rokonságban lehet a másikkal, s ebből kikövetkeztette, hogy a kenguruk is rokonságban vannak a pintyekkel, ez is hasonló mintát követ: látható, hogy hópehely létrejön magától, tehát csalán is fog. Ha el is fogadjuk, hogy az emergencia lehetősége jelentősen megnöveli az élet spontán létrejöttének esélyét, az ezzel kapcsolatos problémák:

1. Az emergencia elfogadása megdönti a bizonyosságot, hogy az élet egyetlen forrásból indult el, s így minden faj rokonságban van egymással.

2. Ha az emergencia igaz, az élet keletkezése laboratóriumban megismételhető. Hát, lássuk…

VII. Az evolúció matematikai cáfolatának lehetősége

A fajok közötti átalakulást általában két csoportra szokták osztani: „horizontális” és „vertikális” evolúció, vagy más kifejezéssel: mikro- és makroevolúció. Az előbbi mindössze ugyanazon élőlény-típusnak a kisebb átalakulásait jelenti, nagyrészben a meglevő genetikai információ torzításával, kisebb részben hasznos új géninformációk megjelenésével. Ez mérhető, megfigyelhető, bizonyítható tudományos tény, amely mellesleg nem cáfolja egyetlen történelmi vallásnak egyetlen tanítását sem. Az utóbbi viszont az egyes élőlény-típusok átalakulása, minőségi növekedés, új karakter és a hozzá tartozó, vaduonatúj leíró génszekvenciák megjelenése a semmiből – ez már csak spekuláció, nem kimutatható a gyakorlatban, s bár a tudósok szerint ez azért van, mert ez a folyamat csak évmilliók alatt történhet meg, valós paleontológiai bizonyíték sincs rá. Valószínűleg azért, mert soha nem történt meg.

A fajok átalakulása ugyanis fokozatosan történik, efelől nincs kétség: egyetlen csimpánz sem tud embergyereket szülni. A vertikális evolúcióban azonban olyan „evolúciós ugrások” vannak, amelyek fokozatos átalakulással nem valósíthatóak meg. Például:

1. a többsejtű élőlények úgy jöttek létre, hogy az egysejtűek kölcsönös előnyökért társultak egymással (ez eddig logikus), telepes élőlényeket létrehozva, majd a telepen belül az egyes sejtek specializálódni kezdtek a hatékonyabb kooperáció érdekében (ez szintén logikus), pl. a kívül lévő sejtek egy része megkeményedett, hogy kültakarót hozzon létre, mások magukra kellett, hogy vállalják a teljes telep „etetését”, hiszen a középen lévők legfeljebb a szomszédaikat ehették volna, az meg nem valami jó, stb. Van az elméletnek egy szépséghibája: a többsejtű organizmusokban a sejtek DNS-e az egész organizmust írja le, nem csak az adott sejtet. Tessék mondani, ez hogy történt fokozatosan?

2. A kígyóknak állítólag kezdetleges lábacskáik vannak, amelyek évmilliók után járásra is alkalmasak lesznek majd. Egyrészt ezek a „kezdetleges lábacskák” már most is használatban vannak szaporodáskor, másrészt ha nőni kezdenek, egyre inkább csak útban lesznek majd a kígyóknak, s csak sok-sok generáció után tud elkezdeni mászni velük – addig csak akadályozzák a siklásban.

3. Az őshüllő elülső végtagjai állítólag szárnyakká alakultak. A probléma ugyanaz: lesz sok-sok ezer olyan generáció, amelyek járni már nem tudnak vele, repülni még nem.

Végtelenségig lehetne példákat sorolni ugyanerre a kaptafára. A vertikális (vagy makro-) evolúciót nem azért nem rekonstruálják laboratóriumi állatokkal, mert „túl sokáig tartana”. Egyrészt elkezdeni azért el lehetne, nem? Másrészt ha már tudjuk, mi a kívánt végeredmény (lábakon mászó kígyó, azaz immár gyíkféle), irányított szelekcióval a folyamat rendkívül felgyorsítható lenne. Lenne, ha egyáltalán lehetséges lenne. Valószínűleg voltak ilyen irányú kísérletek, csak a fenti probléma miatt kudarcba fulladtak.

A probléma matematikai megközelítése:

A fokozatos átalakulás problémája, hogy ha az átalakulási folyamat elején „bemenő” élőlény túlélési esélyénél magasabb eséllyel bír a folyamat végén „kijövő” élőlény, a köztes fázisok túlélési esélye általában nem lineárisan növekszik, sőt sokszor egyáltalán nem monoton növekvő. Ehelyett létrejön az általam „hasznossági szakadéknak” nevezett képződmény:

A vízszintes tengelyen az idő múlása és a generációk egymásra következése kap helyet, a függőlegesen pedig a „hasznosság”, szigorúan túlélési és utódnemzési esélyként kifejezve. Ez természetesen egy véletlenszerű görbe a probléma nagyjábóli érzékeltetésére, nem egzakt számértékeket mutat, és minden esetben más a görbe, a minimumhelyig sem feltétlenül monoton csökkenő, azután sem feltétlenül monoton növekvő, stb.

Egy „rosszabb” mutáció, mint látható is, egy határig életben maradhat. Egy rövidebb lábú antilopnak kisebb az esélye, hogy elmeneküljön a gepárd elől, de ez nem jelenti azt, hogy szükségszerűen kudarcra van ítélve. A kék vonal mutatja azt a szintet, ahol az adott mutációs szekvencia kihalásra, illetve a saját elődje általi kiszorításra van ítélve. Az átalakulás ezen a ponton megszakad – a makroevolúció matematikai képtelenség.

A hernyó sem versenyképes a természetben a lepkévé változás ideje alatt, elrejtőzik és begubózik, a viszonylag rövid átalakulási folyamatot így vészeli át. Azonban egy évmilliókig tartó átalakulás idejére a bálnává változó tehén, miközben éppen úszóleckéket vesz, nem írhatja ki egy táblára: „evolúció alatt – légyszi ne egyél meg”. Nem kerülheti el az élet színpadán való megmérettetést több generáción át, s így nem kerülheti el a kihalást sem. A darwinizmus feltételezi, hogy az összes átalakulási fázis elégséges versenyképességgel rendelkezik.

Ez egyúttal megmagyarázza azt is, hogy a kisebb átalakulások miért lehetségesek: a hasznossági függvényük akár teljesen lineáris is lehet, de mindenesetre szigorúan monoton növekvő, lásd a zsiráf nyakának esetét, ahol a hosszabb nyak előnyösebb, nincs hátrányos köztes fázis.

Természetesen egy evolúciós folyamat kezdete és vége között több különböző lehetséges átmeneti útvonal van, s mindegyiknek más a hasznossági függvénye. Így meg kell találnunk azt az útvonalat, ahol egyetlen érték sem megy a kék vonal alá (amit persze szintén meg kellene határoznunk, hogy hol van!), s megoldottuk a problémát! Ha így nézzük, tulajdonképpen az egyes lehetséges átalakulási fázisokat, az átalakulóban lévő tulajdonság pillanatnyi lehetséges állapotait egy multidimenzionális gráf pontjaiként ábrázolhatjuk, ahol természetesen minden gráfpontnak sok közvetlen szomszédja van, mint mutációs lehetőségek. Az egyszerűség kedvéért ezt képzeljük el egy kétdimenziós gráfként, ahol egyik pontból a másikba szeretnénk eljutni, s erre rengeteg különöböző bejárási útvonalunk van. A 3. dimenziót pedig használjuk fel arra, hogy adjunk minden gráfpontnak egy „magasságot”, Z koordinátát, amely a túlélési esélyét mutatja. Így hasznossági hegyeket-völgyeket fogunk kapni. A kék vonal kiszámolása – valószínűleg Nash-egyensúly által – a legnagyobb problémánk, de ha sikerült, az egydimenziós vonalból egy kétdimenziós síkfelület lesz, így ezt felfoghatjuk „vízszintnek is”, mintha a völgyeink víz alá kerülnének, s mivel a kék vonal mutatta az életképesség határát, csak azok az állapotok életképesek, amelyek a vízszint felett vannak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a hasznossági hegyekből hasznossági szigetek lesznek, s az összes ma élő fajt ezen szigeteken fogjuk megtalálni, túlnyomó részüket a középen levő csúcsok táján. Az egyes szigeteket vékony, kacskaringós „hidacskák” kötik össze, amelyek az átalakulás lehetőségét bizonyítják. DE! Amennyiben nincs az összes sziget között átjárhatóság – s meggyőződésem, hogy nincs – hanem szigetcsoportokat alkotnak, s az egyes szigetcsoportok között NEM LÉTEZIK átjárási útvonal, minden lehetséges útvonal víz alatti pontokon keresztül vezet, akkor matematikailag bizonyítottuk, hogy a Földön élő összes létformának NEM LEHET közös őse, az egyes szigetcsoportok között nincs evolúciós átjárhatóság, még irányított mutációval sem, így szeparált tudatos teremtés eredményei – amennyiben egy adott szigetcsoporton található legegyszerűbb formula már annyira komplex, hogy emergenciával sem, sem semmilyen egyéb módon nem magyarázható meg a spontán létrejötte. Ez valószínűleg így lesz, hiszen a fenti példa alapján az egysejtűek eleve külön szigetcsoporton eveznek, így bizonyíthatóan nem ősei a multicelluláris lényeknek.

Ezért kerestem én matematikust a rádióban, nem pedig azért, hogy mindezekre rájöjjön helyettem. Nekem egy olyan matematikus kellene, aki mindezt a számok szintén le tudja írni, s így együtt be tudjuk bizonyítani, hogy a Földön létező egyes élőlény-típusok: tudatos tervezés eredményei.

Adalék: a vertikális evolúció további problémája

Az evolúció állítólagos hajtóereje, hogy az élőlények az átalakulás által növelik a túlélési esélyeiket. A probléma az, hogy a vertikális evolúció általában hosszú távon is csökkenti a túlélési esélyeket. Szemben a fenti görbével, a végpont általában alacsonyabban lesz, mint a kezdőpont. Ha Budapestre ma este atombombát dobnak, miből mennyi marad ezek közül: moha, légy, patkány, ember? Látható, hogy egy élőlény minél bonyolultabb, annál „kényesebb”, annál könnyebben tönkremegy. Akkor mi hajtja a makro-evolúciót?

*Helyesbítés: Az nem simaizomszövet, valóban a bélcsatornával van összekötve (székletürítéskor használatos), de mivel szomatikusan vezérelhető és nagy erőkifejtésre képes izomzat, ez alapján harántcsíkolt kell hogy legyen, és félig-meddig a vázizomzathoz sorolható, gyakorlatilag határeset. („Hivatalosan” biztos, hogy ide vagy oda van sorolva, nem tudom.) Ettől függetlenül a farokcsont használatban van, tehát a leírtak lényege nem változik. A 2012 Blog írásához kurva sok féle szakterületbe kell belefolynom, nincs ember, aki ezekhez mind értene olyan szinten, hogy ne vétene néha a tényszerűség ellen.

A 2012 Blográdió nyolcadik adása jelentkezik!

Vendégek:

Szemrád Nándor

A fenti képre kattintva egy letöltőoldalra jutsz, itt az összes adást megtalálod.

A két link, amelyeket az adásban ígértem:

A fény megállítása

A fény felgyorsítása

Mi az élet értelme? – jönnek hozzám és teszik fel a kérdést emberek, akik azt hiszik, én mindenre tudom a választ. Azonban hülye kérdésre csak hülye választ lehet adni; most mégis megpróbáljuk a lehető legértelmesebb, „legvégső” választ megtalálni erre a kérdésre.

Mindannyiunknak speciális, egyéni helyünk van a világban. Mindenki pótolható, ugyanakkor senki sem pótolható. Az „élet értelmének” kutatásához először is ezen az ellentmondáson érdemes elgondolkodni, mely ellentmondásnak valójában mindkét fele igaz és értelmes, bár önmagában egyik sem teljesen igaz, csak együtt a kettő – ne is taglaljuk tovább, ezen mindenkinek magában kell gondolkodnia. Amikor valaki az „élet értelmét” keresi, általában nem kollektívan a létezés indokát vagy célját kutatja – legtöbb ember meg van győződve róla, hogy a Teljes Egész öncélúan létezik, ami félig-meddig igaz is, ebből viszont adja magát a kérdés, hogy egy öncélú egésznek a része milyen célt szolgálhat? Nos, bár egy egész valami lehet öncélú, vagy inkább túlságosan általános, meghatározhatatlan céllal bíró, annak részei mégis meghatározott, specifikus célokkal és funkciókkal lesznek ellátva, mindegyik rész más és más funkcióval. Tehát a kérdés általában így hangzana: „mi az én életem értelme”?

Ehhez először is nem ártana tisztázni az „én” fogalmát. A szkandha-tanon keresztül Buddha nemcsak kifejtette, hanem gyakorlatilag be is bizonyította, hogy az én egy paradox fogalom, minden lehetséges definíciós kísérlete önellentmondáshoz fog vezetni, az „én” >szintjén< az „én” mégis létezni látszik. Javaslom egyébként, újabb gyakorlatként mindenkinek, hogy próbálja meg saját létét szabatosan definiálni. Nem fog sikerülni.

Mondjuk mi lenne, ha olyan lény(ek) jönne(-ének) a Földre, aki(k) nem ismeri(k) az én fogalmát, hogy magyaráznánk el nekik? Aki ismeri a Star Trek világából az alakváltók faját, valami ilyesmire gondolhatunk, csak még kevesebb individuális létre való hajlammal. Az alakváltók teste folyékony, így bármilyen formában tudnak létezni, azonban természetes állapotuk alaktalan folyadékként egy nagy tengerben egymással összekeveredve léteznek, egyetlen hatalmas lényként, aki bármikor tud alakváltó individuumokat ideiglenesen elkülöníteni önmagából. Bár a mi testünk szilárd, de szellemi szempontból éppen ilyen körülhatárolhatatlanok vagyunk. Az énünk határaként definiálhatjuk a bőrünk legkülső hámrétegét, azonban nem tartozik-e hozzá létünkhöz, személyes identitásunkhoz a környezetünk, lakhelyünk, családunk, munkánk, stb.? Az az információ, amelyet most én kibocsátok „saját” létem illúzió-határain át, több száz ember létébe fog beáramlani, és a határ szellemi létünk között végérvényesen és visszacsinálhatatlanul elmosódik.

Nézzünk egy egyszerűbb példát, ahol az individuális létet látszólag nagyon könnyen definiálhatjuk! Tegyük fel, hogy létezik a Földön valahol egy kő, egy erdőben, egy tengerparton, akárhol. Mit „csinál” ez a kő? Semmit, csak van. Jól körülhatárolhatóan létezik: alakja van, anyaga van, sűrűsége van, hőmérséklete van, színe van, elektromos töltése van, helyzeti energiája van, stb. Egy teljesen passzív létező. Így érzékeljük mi. Azonban valójában mit jelent az, hogy érzékeljük? Az érzékelés passzív vagy aktív folyamatként értelmezhető inkább? Érzékelésre nyilván képesek vagyunk teljes passzivitásban is. Ha a kő is passzív és mi is passzívak vagyunk, akkor melyikünk létéhez köthető az az átviteli folyamat, tevékenység, amelynek eredménye, hogy a kőről tudomást szerzünk?

A kőről azért tudunk, mert, például, látjuk. Azért látjuk, mert fény éri, amelyet visszaver, és ennek a visszavert fénynek a töredéke eljut a szemünkbe, az agyunk pedig értelmezi a képet. A kő mellett például a homok ugyanazt a fényt kapja, azonban máshogyan fogja módosítani pályáját, spektrumát, poláris és diffúz karakterisztikáját, stb – ezáltal pedig a látvány befogadójaként meg tudjuk különböztetni a követ a homoktól. Módosítás, befogadás: ezek voltak a kulcsszavak az előző mondatban; az ember a passzív befogadó, a kő és a homok pedig az aktív módosító, a fény adattartalmát átalakító entitás.

Ha így nézzük, a kő nem csak úgy van, hanem folyamatosan sugározza ki saját létét az Univerzumba! Ha nem tenné, akkor nem is lenne benne az Univerzumban. Az Univerzumot tekinthetjük úgy, mint egy óriási információs hálózatot, ahol közvetve minden össze van kapcsolva mindennel. A buddhisták ezt nevezik kontinuumnak, mégpedig azért, mert ha ezt a hálózatot gráfként próbáljuk ábrázolni, azonnal szembesülünk a problémával, hogy a gráf egyes pontjai definiálhatatlanok, vagyis a kontinuum nem osztható individuumokra paradoxon nélkül – ezt jelenti a buddhizmus azon axiómája, hogy a dolgoknak nincs „önlétük”, csak az Univerzum egészéhez, a kontinuumhoz viszonyítva léteznek, amennyiben a kontinuumon belül önkényesen elhatárolunk egy területet.

Ha az Univerzumot adathálóként nézzük, akkor világossá válik, hogy a kő egy adatfolyam, amelyben ismétlődő minta van – ha ezt az ismétlődő mintát elkülönítjük, ez adja a dolgok perzisztens létének az illúzióját, az állapot és a folyamat közötti különbséget, amennyiben a ciklikusságot állapotként, a ciklus finom, de szüntelen változását folyamatként definiáljuk. Természetesen Fourier törvényének megfelelően a moduláció is felírható spektrumként, úgyhogy az állapot és a folyamat közötti különbség csak a megfigyelési lépték kérdése, de ennyire már nem akarok elveszni a dolog matematikájában. Lényeg az, hogy ha az asztalt veszem példának, ami előttem áll, információsan hordozza és folyamatosan tobábbítja nekem a fát, amelyből készült, a fa a környezetét az erdőben, a magban lévő genetikai információt és azon keresztül a fa őseinek millióit ért környezeti hatásokat, stb. Nem fogok olyan „elemet” találni az Univerzumban, amely ne lenne információs kapcsolatban az asztallal, ne lenne ott a „lenyomata” az asztal által továbbított adatfolyamban.

Hogy is kapcsolódik mindez „az élet értelméhez”? A kő létének nemhogy az értelmét, de magát a puszta létét is az adja, hogy folyamatosan közli önmagát az Univerzummal. Hogy az információ szüntelenül áramlik, ennek legfontosabb alapja az energiaminimumra való törekvés elve. Minden anyag arra törekszik, hogy minél több energiát kisugározzon magából. Ha fényen keresztül nem is, de hősugárzáson, gravitonsugárzáson, stb. keresztül a kő folyamatosan továbbítani fogja önmagát a környezetének. Ha a dolgok energiamaximumra törekednének, akkor fekete lyukakká válnának, és nem lenne közöttük aktív, pozitív, sugárzó, továbbító közeg (hiszen azt valakinek ki is kell bocsátania), tehát nem lehetnének ugyanannak az Univerzumnak az elemei.

Adni és venni. Végső soron erre redukálható le minden. Önkéntelen, „passzív” vevők vagyunk mindannyian, és aktív adók – a kővel ellentétben mi tudatos tetteken keresztül vagyunk képesek közölni önmagunkat, hatni a világegyetemre.

És most nézzük meg, milyen társadalomban élünk, és az mit tanít nekünk. Elvenni – ez a legfontosabb. Minél többet magadba szívsz, annál több vagy, minél többet kiadsz magadból, annál kevesebb leszel – így aztán próbáld maximalizálni az elvevést, és minimalizálni az adást, s akkor majd, ahogy egyre gyarapodik egzisztenciád, úgy fogod egyre jobban érezni magad – érezni önmagad, érezni saját létedet.

Csak az a baj, hogy az Univerzum nem így működik. Egy mindent magába szippantó fekete lyuk létezéséről senki nem tud, és főleg senkit sem érdekel. Én legalábbis még csak olyan vallást láttam, ahol a csillagokat, bolygókat, Napot, Holdat tisztelték, szimbolikusan megszemélyesítették – olyat még nem, ahol az ezen fénylő égitestek közötti sötét űrnek bármilyen jelentőséget tulajdonítottak volna. Pedig az űr még csak nem is szív el semmit, csak teljes passzivitással, módosítás nélkül (saját létének hozzáadása nélkül) továbbítja az adatokat, mint a rézhuzal. És akkor odajönnek hozzám az emberek, és megkérdezik, mi az élet értelme. Semmi, ez a válaszom; ahogy te csinálod, úgy semmi.

Mi a különbség, általában, a hétköznapi ember számára, a valóság és az illúzió között? Ha én egy majmot látok a csilláron hintázni, te pedig nem, akkor az a majom nem valóságos, hanem én képzelem vagy hallucinálom. Ha mindketten látjuk a majmot, ugyanazt a majmot, akkor tekintjük valóságnak. A valóság tehát a „kollektív illúzió” – egy információ minél szélesebb körben terjed tova, annál „valóságosabbá” válik (ezzel élnek vissza az Irányítók, ugye).

Amit kisajátítasz, amit önmagad részévé teszel, számodra megszokott, sajátod, önmagad része, de mások számára idegen, ismeretlen, akár tiltott – az nem ugyanaz a „majom” neked, mint a többi embernek, ergo az emberi felfogás keretein belül nézve nem is létezik, csak képzeled.

Amit kiadsz magadból, amit hozzáteszel a világhoz, amit hatsz, változtatsz, láthatóvá teszel, az a valóságod része, az vagy te, a saját kis adatfolyamod, ami beleszivárog a kontinuum hatalmas forgatagába. Amikor adsz, amikor hozzáteszel, akkor érzed, hogy létezel. Ha tennivalód van, akkor érzed, hogy miért kell felkelned reggel, ha elvennivalód van, az soha nem fog elégséges választ adni. Ha egyáltalán megkérdezed, hogy mi az élet értelme, az azt jelenti, hogy már fordítva látod a világot, hogy megfeledkeztél az energiaminimumra való törekvés egyetemes törvényéről.

Karácsonykor nem azért adunk egymásnak ajándékot, hogy nagyon örüljön a másik a szerzett illúziónak, hanem hogy emlékeztessük egymást és önmagunkat, hogy mi az élet értelme.

Melyeket követni és végrehajtani kötelessége minden mystagogosnak, akár mester, akár tanítvány.

1. Előkelő és magas állású személyek, úgymint fejedelmek, főpapok és országnagyok belső házi titkait kifürkészni és gyöngeségeiket haszonra fordítani.

2. Szemfényvesztések, lélekidézések, kémiai csodák által a közönség fölött praestigiumot gyakorolni.

3. Csodatevő képeket, kutakat felfedezni, s a köznépet azok által fanatizálni.

4. Felekezeteket, pártokat, nemzetiségeket egymás elleni háborúskodásra ingerelni.

5. A főpapokról erkölcstelen életmódot híresztelni. Barátokról és apácákról csiklandós anekdotákat közrebocsátani.

6. A fentebbi cél előmozdítására ifjakat apácaöltönyben, leányokat barátcsuhában a kolostorokba becsempészni.

7. A lutheránusokat Krisztustagadással vádolni.

8. A zsidókra rituális gyilkosságokat kikiáltani: a húsvéti pászkához használt keresztény vér felőli mesét felújítani.

9. Ahol az asphaleiának egy tagja bűnvád alá jut, azt a bíróság kezéből hamis tanúk által kiszabadítani.

10. Pasquillokat a hatalmasok ellen megíratni s a paloták kapuira felragasztani.

11. Fejedelmeket kísértetlátások, asztrológiai jövendölések által befolyásolni.

12. Hamis hercegnőket és álőrgrófokat a magas társaságokba becsempészni.

13. Senki a mystagogosok közül hazát, nemzetet, vallásfelekezetet ne ismerjen; hanem az mind idegen legyen rá nézve.

14. Családot senki ne szeressen, akár fölfelé, akár lefelé. Testvér, húg, leány mindenkire nézve közönyös legyen.

15. Papokat hamis gyónások által el kell ámítani.

16. A parasztok számára misztériumokat, a polgárok számára komédiákat, a főrendűek számára karusszeleket rendezni; melyekben cselszövények végrehajthatók.

17. Fényes ünnepélyeket adni, s azokat hamis alarmok által megzavarni, s a zűrzavarban a szép polgárleányokat tőrbe ejteni.

18. Szeretőknek gazdag öreg férjeket szerezni, s gyors özveggyé tételükről gondoskodni.

19. Ezzel egybefüggőleg a farmakopeiának azon részét tökéletesíteni, mely útban levő férjek- és örököseiket nagyon várakoztató szülőknek és nagybátyáknak az emberi élet végcéljához eljuttatásával foglalkozik.

20. A filtrák főzéséhez titkos gyárakat tartani, melyek az erény jegét megtörik s a szerelmet felforralják.

21. A kártyajáték rációját és fogásait betanítani az avatottaknak s ezzel kapcsolatban titkos játéktermeket tartani, melyekbe tapasztalatlan emberek, különösen akik nagy örökséghez jutottak, becsalogattassanak.

22. Gazdag családok ifjait az adósságcsinálás tudományára megtanítani: bódétáncosnékkal, utcai énekesnőkkel összeházasítani.

23. Vakbuzgó, gazdag öregasszonyokat körülhálózni, s ha kell, hamis végrendeletek segélyével is a szövetség számára az örökséget elragadni.

24. Kitüntetéseket, rendeket, címeket pénzért osztogatni. S ezáltal az emberi hiúságot megadóztatni.

25. Férjeket, akiknek szép feleségeik vannak, messze országokba való kiküldésekkel eltávolítani, s azoknak visszatértét akadályozni.

26. Szép asszonytul, aki törhetlen erényű, elébb a férjét csábíttatni el; hogy visszatorlásbul maga is elcsábuljon.

27. Könnyelmű örökösöktül nagy földbirtokokat uzsorások által potom áron elszereztetni.

28. Könyveket és képeket nyomatni és terjeszteni, melyek a testi vágyakat fölébresztik s a képzeletet táplálják. Ugyanezt dalokkal és táncokkal is hevíteni.

29. Erényes nőket addig rágalmazni, amíg azzá lesznek, aminek híreszteltetnek.

30. Az alkalomcsinálókat magas hivatalokba juttatni: doktori diplomával ellátni, csodaorvosoknak kihíresztelni.

31. A borivás mesterségét virtuozitásra fokozni.

32. Szükség esetén angyalokat csinálni.

33. És azt, aki az asphaleiának ellensége, akár karddal, akár méreggel, megölni, az árulót megbénítani, megvakítani, minden módon láb alul eltenni.

(Jókai Mór: Rákóczy Fia, 1891)

Jó blogger holtig tanul. Hét hónap telt el azóta, hogy „az Irányítók 12 legnagyobb hazugsága” – sorozat >5. pontját< megírtam, melyben a középkori világ félremagyarázásáról rántottam le a leplet. Apróbb tévedések azonban belekerültek ebbe a cikkbe is, ezeket most korrigálnám.

1: „Ami tény, hogy a középkori európában általános volt az írástudatlanság.” – Ez is egy csúsztatás, mint az a középkori társadalom működésének további tanulmányozásából kiderült. Egy középkori magyar ember valóban nem tudta volna elolvasni ezt a bejegyzést, de csak azért, mert nem tudott latin betűkkel írni-olvasni. A latin betűket ugyanis a latin nyelv leírásához használták, s ami viszont tény (amíg ki nem derül, hogy még ez sem igaz…), hogy latinul, egészen a reneszánszig, csak az arisztokraták és a papok tudtak, még a köznemesek sem, nemhogy a jobbágyok. A városi polgárságnak azonban mindig is kedvelt szokása volt majmolni az arisztokráciát. Így amikor a reneszánsz idején a művelt arisztokrata (és papi) réteg érdeklődése fokozottabban fordult a klasszikus műveltség felé (mert az sem igaz, hogy a reneszánsz előtt a klasszikus művészet és filozófia teljesen ismeretlen lett volna, a nyugati történészek ezt a „Nyugat-Római Birodalom bukása” nevű fiktív történelmi eseményből deriválják, amint azt – mármint fiktív voltát – Pozsonyi Ádám említette a >2. rádióadásban<), a városi polgárság is hasonló kulturális fordulatot produkált, őket pedig kénytelen volt követni a köznemes, ha nem akarta, hogy egy parasztból lett átlagpolgár bármiben is kiválóbbnak mutatkozzon nála – s többek között megnyílt az út a Biblia szélesebb közönség általi közvetlen tanulmányozásához is; részben ez is vezethetett az egyházszakadáshoz, minthogy kiderült, a Bibliában olvasható dolgok néhol nem egyeznek (vagy akár ellenkeznek) az egyházi kinyilatkoztatásokkal.

(Egyébként érdemes megnézni a XVI. század környéki angol és francia drámát, azokat a műveket nem néhány előkelőség kedvtelésére írták, hanem üzleti céllal, hogy a városi színházakat megtömjék közönséggel. Tehát abban az időben egy Hamlet vagy egy Szentivánéji álom volt a „Barátok közt”, a populáris kultúra, a késő középkori átlagpolgár érdeklődési szintjének megfelelő szórakozás. Ennyit a „sötétségről”.)

Lényeg, hogy ez idő előtt is írtak és olvastak az emberek a középkorban, azonban a saját nyelvükön, amelyet akkor még saját betűkkel is írtak le. Nyugatabbra innen rúnák különböző verzióit használták, nálunk pedig természetesen a „rovásírásnak” nevezett magyar írást. A „rovásírás” kifejezés önmagában megtévesztő, mivel a mai magyar nyelvben pálcára való vésés képét idézi fel az emberben. Valójában a „rovásírást” papírra is használták a középkor folyamán, mivel a régi magyar „róni” ige mai szóval azt is jelenti: írni, és a régi „írni” azt jelenti: rajzolni. Az emberek „írták” a képet és „rótták” a szöveget, korabeli szóval. Az írást „írásnak” nevezni, ez pont a latin betűk használatából ered, mivel a latin írást általában vallásos és hivatalos szövegekhez használták (a közigazgatás hivatalos nyelve a latin volt), és szépen, gondosan, kalligrafáltan kerekítették a betűket, vagyis „írták” (rajzolták) a betűket. Ezért nevezzük a latin betűs írást írásnak, míg a saját magyar írásunkra megmaradt a régi „rovás” szó.

Logikusan végiggondolva, ha a középkorban csak a kiváltságos felső réteg tudott volna írni-olvasni, akkor hogyan dobolta volna ki a törvényt a kisbíró a járásegyházi vásártéren? Emlékezetből? Nem, a törvényt latinul megszövegezte a király, és küldetett belőle egy másolatot minden megyésispánnak. Az ispán lefordította a törvényt magyarra, lemásoltatta annyi példányba, ahány járás a vármegyében volt, és szétküldte a törvényt a járási uraknak és bíróknak, hogy olvassák el, tanulják meg és a nép számára is kidoboltassák vásárnapon.

2: „Az inkvizíció által valóban elkövetett brutális dolgok reakciót képeztek a reformáció jelenségére” – ez egész egyszerűen nem igaz, az inkvizíció semmilyen brutális dolgot nem követett el, nem volt jogosult embereket megégetni vagy bármilyen világi büntetésben részesíteni bárkit – mint azt már a bejegyzésben is írtam, a boszorkánypereket világi hatóságok folytatták le. Az inkvizíció feladata az egyházi törvényeket is érintő ügyekben, különösen az eretnekségek kérdésében vizsgálódni, eljárást folytatni. Ha az inkvizíciós eljárás nyomán valakit elmarasztalt az egyházi bíróság, még mindig ott volt a bejegyzésben említett bűnbánat lehetősége, de ennek hiánya esetén is csak kiátkozni volt joga az egyháznak a bűnös személyt, világi büntetést legfeljebb az inkvizíciós eljárás nyomán saját eljárását is megindító világi hatóság szabhatott ki. Az inkvizícióról szóló különböző rémtörténeteket a vallási reformerek találták ki, hogy híveket nyerjenek meg maguknak. Az átlagembernek ugyanis valójában fogalma sem volt arról, hogy a „rettegett” inkvizíció egyáltalán létezik (mellesleg tudtommal ma is létezik), soha életében nem találkozott vele, s ha találkozott is, hát az inkvizítorok közönséges papoknak tűntek fel, nem volt csuhájuk hátára odaszitázva, hogy INQUISITIO – így az egyszeri ember bármit elhitt róluk, amit a protestáns papok meséltek.

Ajánlott:

Az inkvizíció témájában ajánljuk Főnix színvonalasan kidolgozott, temérdek forrással alátámasztott >cikkjét itten<.

Aki pedig elhiszi, hogy régen az emberek azt hitték, a Föld lapos, >olvassa ezt<.

Rendkívüli bejegyzés következik, többször emlegettem a Mars-projectet, s hogy ennek az emberek számára látható folyományairól majd 2012 után fogok beszélni. Tekintettel az ezzel kapcsolatban keringő információkra (melyek nyilvánosság által elérhető volta megdöbbentett engem), most változnak a dolgok, és a történet egy részét – nagy részét – leírom még 2010. előtt.

Említettük >a rádió 2. adásában<, hogy a különböző unióktól, nemzetközi gittegyletektől nem kell félni, hiszen nem ezekből fog létrejönni a világállam. Akkor viszont hogyan fog létrejönni, és hogyan fogják elfogadtatni az emberekkel?

Korábbi bejegyzésekben (pl. >itt<) és >korábbi rádiókban< emlegettük, hogy a Marson folyamatos jelenlétet tartanak fent az >Irányítók<, és nagyszabású mezőgazdasági és ipari termelést folytatnak. Ennek egyik céljaként a pár évtizeden belül, az Armageddon idején várható >globális exodusra< való készülődést neveztük meg, azonban van közelebbi cél is, mely a világkormány felállításával függ össze.

Az >1. rádióadásban< említettük az államkudarc fogalmának tisztázása kapcsán, hogy az állam meghatározott feladatokra, meghatározott szolgáltatások elvégzésére jött létre. Ebből következően ahhoz, hogy a világállam létének jogalapja legyen, fel kell vonultatni olyan célokat, melyeket csak globális szinten lehet elérni, olyan problémákat, melyeket csak globális szinten lehet igazán hatékonyan megoldani, hiszen a teljes emberiséget egyformán érintik, az egész világra kiterjednek: ilyen a >„környezetvédelem”<, a >globális gazdasági válságok<, az >energiaválság<, az egyes térségek megoldhatatlan belső konfliktusai – mindezeket mesterségesen generálják, hogy okot adjanak a világállam létrehozására. Izrael nem azért lövöldözi folyton a palesztinokat, mert annyira kellene neki az a föld, illetve nem igaz, hogy az izraeli hadsereg ne tudná 3 nap alatt elsöpörni az ellenállás minden formáját, és birtokba venni a teljes Palesztina területét. Az évtizedek óta elhúzódó konfliktust a közvélemény szeretné megoldódni látni, és ha létrejönne egy olyan felsőbb hatalom, amelyik szigorúan seggbe rúgja Izraelt, máris elnyerné a világ lakosságának rokonszenvét. Az izraeli vezetés mögött működő Irányítók úgyis tudják, hogy a Tigristől a Nílusig elterülő Nagy-Izrael, mint elérendő cél, csak a cionisták alsóbb rétegeinek beadott mese, a középszinten álló emberek már tudják, hogy kell a fenének a sivatag, az „igazi” zsidó haza majd a Kárpát-medencében lesz – akik pedig még ennél is feljebb vannak, azok tudják, hogy ez is >csak egy látszólagos cél< (és aktuális szavazásunk állásából, valamint a kinti hőmérsékletből ítélve az orosz-izraeli harcban az oroszok biza nyerésre állnak), az igazi cél a globális Izrael létrehozása.

A világkormánnyal egyelőre csak ijesztgetnek, valódi potenciál nélküli, igazából csak a káoszt fokozó nemzetközi szervezetek és szerződések létrehozásával; az igazi adu ász a teljes emberiséget kipusztulással vagy leigázással fenyegető földönkívüli támadás lesz majd. Az emberek >atlantiszi programozásának< része, hogy összefogni, egymással teljes szolidaritást, közösséget, testvériséget vállalni igazán csak egy külső ellenséggel szemben képesek. Az teljes emberiség egyesítésének így a tökéletes módja egy idegen faj képében megkreált ellenség köztudatba ültetése.

"In our obsession with antagonisms of the moment, we often forget how much unites all the members of humanity. Perhaps we need some outside, universal threat to make us recognize this common bond. I occasionally think how quickly our differences worldwide would vanish if we were facing an alien threat from outside this world" (Ronald Reagan)

Ha valaki már hallott a Project Blue Beam nevű jelenségről, nos, az valószínűleg az Irányítók kiszivárogtatása, és az a célja, hogy elhitesse az emberekkel, az idegen invázió egy égre vetített fényműsor lesz, nem lesznek valódi űrhajók, stb. Így amikor majd az igazi űrhajók bejönnek a légkörbe, életnagyságban láthatóvá válnak és valóban rombolni kezdenek, annál nagyobb lesz majd az ijedelem. Ugyanis a hajók és az „idegen” lények kézzelfoghatóak lesznek. Ennek a hamisítási mesterműnek a megalkotása zajlik a Marson már hosszú évek óta. Ott gyártják az idegen űrhajókat, ott klónozzák „az idegen lényeket” – és most jön a csavar, amiről valószínűleg tényleg sehol sem írnak a világon: hogy az idegen lények kinézete nem az Irányítók által fizetett látványtervezők fantáziájának szüleménye lesz, hanem egy valóban létező idegen fajt fognnak lemásolni, fizikai küllemében, technológiájában, használati tárgyaiban, űrhajóiban, stb. S amikor az újonnan megalkotott világállam vezetői felderítik majd, hogy honnan jönnek ezek a lények, melyik világból, hát adott lesz az indok, hogy azt a világot megtámadjuk. Olyan ez, mint a 2001-es önmerényletek, csak sokkal magasabb szinten kivitelezve. Mindenki számára elfogadható és hihető bizonyítékot hoznak létre arra, hogy egy olyan faj támadott meg bennünket, akik valójában lehet, hogy a Föld létezéséről sem tudnak!

A világkormány létrehozásán, egy másik rendszer lerohanásának megindoklásán kívül még egyéb hasznai is lesznek a hamisított idegen-inváziónak: ezek közül talán legfontosabb az emberi fajban létrehozandó óriási idegen-gyűlölet – a >2012-es bejegyzésben< írtunk róla, hogy az emberiség teljes szellemi sötétségbe süllyedésének egyetlen gátja a magasabb hatalmak által ideküldött Fénylények seregeinek jelenléte. Ők pedig, ugyebár, csak fizikailag emberek, szellemileg másképpen működnek, általában aurájuk, energiáik is különböznek – és a támadó idegenek elleni gyűlölet, általános idegengyűlölet-sémává leredukálva a globális médiában, a Fénylények iránti általános bizalmatlanságot, félelmet, elutasítást, gyűlöletet, agressziót, üldöztetést fog eredményezni. Ezért (is) nem reklámozzák a Fénylények azt, hogy kik is ők, és honnan jöttek, ezért (is) igyekeznek emberként feltüntetni önmagukat – az emberben eleve van hajlam idegengyűlöletre (vissza az atlantiszi programhoz), erre csak rá kell játszaniuk majd az Irányítóknak…

A 2012 Blográdió hetedik adása jelentkezik!

Rekord rövidségű adás, másfél óránál is kevesebb...

Vendégek:

Szemrád Nándor

Dreia

Admiral

A fenti képre kattintva egy letöltőoldalra jutsz, itt az összes adást megtalálod.

Ízelítő: