Régóta tartozom ezzel a bejegyzéssel a 2012 Blog olvasóinak, mivel gyakran megfeledkeztem róla, lévén hogy nagyrészt már leírt dolgokra reflektál, illetve már közölt információkat szervez új rendszerbe. >Személyes blogomon< egyszer már elkezdtem írni a >proletár-kérdésről<, akkor igény mutatkozott a téma teljesebb kifejtésére. Hát legyen.
Korábban már szó volt róla, hogy ember embernek farkasa – úgy teremtették, úgy tervezték meg. Harcolni akar, s mivel más méltó ellenfelet nem talál magának (legalábbis egyelőre, a földi lét keretein belül), hát a másik ember ellen harcol; illetve közösségekbe szerveződik, s mindenki, aki nem a közösség tagja, idegen, s megbízhatatlan.
(„Ez a program máig is fut az emberekben, ezért adnak maguknak csapat-identitásokat, akár nemzetiség, akár vallás, akár politikai vagy szexuális beállítottság alapján, de még olyan értelmetlen alapokon is, hogy ki milyen zenét szeret hallgatni vagy melyik a kedvenc focicsapata.”)
Ebből adódóan az emberek a történelem kezdetétől fogva egyéni és közösségi önellátásra törekedtek. A telepes civilizációban aztán elkerülhetetlenül megjelenik a nagyfokú specializáció; innentől legfeljebb a közösségi önellátás lehet nagyjából teljes, az egyéni legfeljebb részleges, s az is elsősorban a földművelésből megélő embereknél. Az iparosok ugyanis egyetlen terméktípus előállításával vagy egyetlen szolgáltatási fajta elvégzésével foglalkoznak (ebből a szempontból, tágabb értelemben, nevezhetjük „iparosnak” nem csak a patikust, de az orvost is, nem csak a kovácsot, de még a fuvarost is). Munkájukért ellenértéket (pénzt) kapnak, melyet aztán visszafordíthatnak a saját szükségletkielégítési potenciáljukon kívül eső javakra. Ezzel létrejön egy részben kereskedő társadalom, ahol a piaci szereplők mindegyikénél túl sok van a javak egy adott típusából, s túl kevés minden másból. A javak pedig a sok felől a kevés felé fognak áramlani, a pénz pedig velük ellentétes irányban, mint ahogy arról már >szó volt<. Addig nincsen probléma mindezzel, amíg a közösségi önellátás nagyrészt működik, s a közösség belső létszámbeli és munkavégzési egyensúlya fennmarad.
A gazdaság alapképlete egyszerű. Természeti javak (föld, élő természet, bányakincsek, vizek, levegő, napenergia) + emberi munkavégzés = gazdasági javak. A modern közgazdaságtanban ez föld-tőke-munkaerő-vállalkozó felbontásban jelenik meg. Ez egyrészt az alapelemek közé hamis módon behozza a tőke fiktív fogalmát, ami lényegében csak pénz; a pénz pedig ellenérték, a már megtermelt javak ellenértéke, a javaknak a munkavégzési specializációból eredően szükséges újraelosztási eszköze, nem pedig termelési eszköz. Másrészt, ami jelen írás szempontjából lényeges, hogy különválasztja egymástól a munkaerőt és a vállalkozót. A munkaerő (L) a munkát végző ember állati létszintje, a fizikai cselekvés szintje, míg a vállalkozó (E) tisztán szellemi létező, tudás és gondolat összessége, aki a munkaerő fizikai cselekvési potenciálját irányítja.
Nem nehéz ez alapján kitalálni, hogy alapvetően mindannyian egyszerre munkaerőnek és vállalkozónak teremttettünk, hiszen az embernek eredendően van mind fizikai munkavégző potenciálja, mind intelligenciája, azaz a tudás megszerzésére, feldolgozására és hasznosítására irányuló potenciálja, ebből eredően pedig idővel hasznosítható tudása is. Azonban ezen a ponton megjegyeznénk, hogy amint a fizikai földi lét és ezáltal az arra épülő emberi gazdálkodás hagyományos* motorja egy földönkívüli energiaforrás: a Nap, ugyanúgy a gazdaság szellemi rétegének hagyományos* motorja is „földönkívüli” tudás volt, vagyis olyan ismeretanyag, amely a földi érzékelési, tapasztalási skálán sem közvetlenül észlelve, sem közvetve, észlelések feldolgozásának útján meg nem szerezhető. Ez tulajdonképpen maga az emberi hagyomány, amire bár többlettudást építeni lehet, de magán a hagyományon javítani, fejleszteni nem lehet, csak továbbadni: ugyanúgy, ahogy az előző generációtól megkaptuk, vagy rosszabbul. Jobban semmiképpen.
(*A hagyományos fogalma a fentiekkel értelmet nyert: olyan, ami az újratermelhetetlen szellemi hagyományra épül. Pl. aki ezzel a hagyománnyal rendelkezik, az tudni fogja, hogy ha energiára van szüksége, az ég felé tekintsen és ne a föld alatt kotorásszon.)
Ez az önerőből megszerezhetetlen szellemi alaptőke az, amely a nagymértékben önellátó közösségben a fentebb említett létszámbeli és munkavégzési egyensúlyt fenntartja. Ha ezt elkezdjük „javítani”, vagyis valójában rontani, új, intellektuálisan az ember számára jól hangzó, ám magasabb értelemmel vizsgálva hibás ötletekkel megtűzdelni, mint pl. a profit fogalma, amely a kamattal együtt a pénzt önjáróvá teszi, megszünteti a jószágfedezetet mögötte, mindeközben karhatalmi úton elkezdjük a termelés fizikai viszonyait manipulálni (hogy ez Magyarországon, történetileg hogyan zajlott, arról a következő tervezett bejegyzésben lesz szó), akkor elég könnyen szétbomlik az érzékeny egyensúly; mint a harisnya, amelyben ha egy szemet elszakítunk, idővel cérnafoszlányokká redukálódik az egész szövet.
Hogyan sikerült rést ütni a gyakran „zárt, szakrális paraszti társadalom” néven emlegetett szöveten? Ehhez vissza kell térnünk a >városi létforma< vizsgálatához.
A város a telepes civilizáció csúcspontja. A vertikális civilizációépítés, a halmozás szinte korlátlan lehetőségét kínáló élettér. Nagy munkaerő-potenciált sűrít kis helyre, változatos tevékenységi ágak szoros együttműködési lehetőségét kínálja. A felhalmozásra törekvő telepes civilizáció anyagi és szellemi raktárközpontja; hadászati szempontból sokkal előnyösebb itt felhalmozni a készleteket, mint szertehagyni vidéken, ahol az ellenség apránként felprédálhatja. A távközlés kora előtt az államigazgatást is fizikailag egy helyre kellett sűríteni, célszerűen ez ugyanott volt, ahol a gazda(g)sági központ.** Természetéből adódóan a városi lét sokkal alkalmasabb tér a specializációs jellegű tevékenységek számára, tehát mind az iparos, mind a kereskedelmi tevékenység nagyrészt ide fog csoportosulni.
(**Érdekes megjegyezni, hogy a zsidó államokban – USA, Izrael – módszeresen különválasztják a politikai és üzleti központot – Washington-New York, Jeruzsálem-Tel-Aviv – noha a lobbirendszeren keresztül a politikai és gazdasági hatalom éppúgy összefonódik, mint más országokban, tehát ezen gyakorlatnak az okára eddig nem sikerült rájönnöm.)
Így végül létrejött kétféle embertípus: paraszt és polgár. Az egyik földműves, a másik iparos, az egyik vidéken lakik, a másik jellemzően városba tömörül – más világban élnek tehát, s így másképp is fogják szemlélni a dolgokat idővel. A paraszt egy lépéssel közelebb maradt a természethez, a nomád civilizációhoz, tehát a vízszintes létrendhez, ő jobban fog ragaszkodni a hagyományhoz; míg a polgár elsősorban a paraszt által értéknek tartott dolgokra, mint – normális alapesetben általa is tisztelt (ha nem is értett, de legalább tisztelt) – talapzatra ráépített, hozzáadott többletértéket fogja előnyben részesíteni. Fontos ehhez hozzátenni azt is, hogy térben beszorított, függőleges létrendjéből adódóan a tudást is hajlamos lesz felhalmozható, mennyiségi értékként kezelni, ami idővel azt jelenti, hogy idegenkedni fog az ún. „szerves tudástól”, ami két ismeretből egy ismeretet kovácsol, hiszen az neki rossz üzlet.
A parasztban és a polgárban posztmodern szemmel mégis van valami alapvetően közös. Ma úgy hívnánk őket: vállalkozó.
A maga ura mindkettő. Anyagilag és szellemileg önjáró gazdálkodó. A maga szerencséjének kovácsa. Annyija van, amennyit termel, közvetlenül (paraszt), vagy közvetve (polgár). Nincs rászorulva senkire, nem kér nyugdíjat, betegbiztosítást, közoktatást, táppénzt, munkanélküli járadékot – de még fizetést sem. Fizetséget, azt igen, ha elad valamit, amit termelt. Önmaga nem eladó, sem mint munkaerő, sem mint vállalkozó.
A városi létforma azonban nem tudja abbahagyni a burjánzást. Emlékezzünk, a létezés alapjait a földön a paraszt termeli meg, a városi polgár csak értéknöveléssel foglalkozik. Márpedig az ember szaporodási ütemének korlátját elsősorban az alapvető létezést biztosító javak szűkössége fogja meghatározni. Márpedig ha ezeket a vidék bőséggel biztosítja, akkor a város túlszaporodik, olyan értelemben, hogy a vagyon elaprózódik a sok örökös között, több ember lesz, mint lakás és főleg műhely, ahol a mesterség űzhető. Ha a vagyont elkezdik aprózni, az a polgári lét alapjait fenyegeti: egyrészt, hogy egy végletesen leegyszerűsített példával éljünk, ha a szabó két fia közül az egyik az ollót örökli, a másik meg a tűt, egyikük sem fog tudni ruhát készíteni. Másrészt, minél kisebb lyukakban, minél nehezebb körülmények között élnek az emberek, annál több energiát kell fordítaniuk az elemi fizikai igények kielégítéséhez szükséges javak megszerzéséhez és azokkal való takarékos gazdálkodásra, annál kevesebb energiájuk marad a szellemi dolgokkal foglalkozni – emlékezzünk, a városlakónak már nem létalapja a tudás, mint a vidéki embernek a hagyomány, mely nélkül életben maradni sem tudna; ő már csak a talapzatra ráépített, hozzáadott többlettel foglalkozik, ha teheti, ám ennek praktikus célja sokszor nincsen. Így jön létre az állati létszintre lekötött ember: a proletár. A proletárra pedig a polgár azonnal le fog csapni, mint hihetetlen jószágra: haszonállat, amely emberi képességekkel bír, legalábbis azok egy részével. Beszélni tud, munkafolyamatok változatos skálájára betanítható, s tartása éppannyi anyagi ráfordítást igényel, mint egy háziállaté. A proletár tehát megtalálja a helyét a dolgok rendjében, bérbe vehető haszonállatként.
Ez az embertípus a történelmi emlékezet szerint legelőször a Római Birodalomban jelent meg. A birodalom számára pedig rendkívül hasznos volt – minden hódító birodalom törekszik arra, hogy proletárokat termeljen, mint azt látni fogjuk. Maga a proletár szó arra utal, hogy sem adóval, kezdetben pedig még katonai szolgálattal sem járul hozzá az államhoz, egyetlen funkciója, hogy szaporodjék, gyermekeket (proles) termeljen. A hódító birodalmaknak pedig szükségük van az emberanyagra. Rómában ezt még úgy oldották meg, hogy a katonai szolgálat által kiesett polgári munkaerőt proletár segédekkel pótolták, azonban Gaius Marius 107-ben megvilágosodott: a proletár közvetlenül sorozható. Ha a kovács katonának áll, nem lesz fegyver, ha a molnár katonának áll, nem lesz liszt a búzából, ha a földműves katonának áll, még búza se lesz – de a proletár nem hiányzik a fenének sem, ágyútölteléknek pont jó lesz! (Ráadásul ő sem feltétlenül vonakodik beállni a seregbe, mely biztos kenyeret kínál neki.) A későbbiekben is látható gyakorlat, hogy a parasztok és polgárok körében nem soroztak, csak toboroztak. Még az újkorban is csak meghatározták, hogy területenként hány katonát kell kiállítani, s ezek összegyűjtését az ispánokra, földesurakra, bírókra hagyták, szuverén országokban jellemzően önkéntesek toborzásával; különben a gazdaság, mely a hadsereget is ellátta, működésképtelenné vált volna. Paradox módon pont akkor van szükségünk civil többletmunkaerőre, mikor többletkatonára is. A proletár ilyenkor értelemszerűen felértékelődik, ezt nevezték történelemórán „ipari konjunktúrának”, csak a humántényezőt nem magyarázták mögötte soha. A hódító birodalmaknak tehát kifejezetten érdekük proletárt tenyészteni, mégpedig nem csak a fenti okokból, hanem egy másik elgondolás mentén is.
Nevezetesen, hogy a hódító birodalmak törvényszerűen mindig elnyomó birodalmak is. Ha egy területet erőszakkal meghódítottunk, az ott élő emberek nyilván nem jóakaratukból tartoznak birodalmunkhoz, tehát nem csak megszerezni kell az adott területet, hanem – éppúgy erőnek erejével – megtartani is. A Római Birodalom, bár sok szempontból a modern világrend prototípusa volt, ezt a megtartó erőt folyamatos katonai jelenléttel érte el, tehát fizikai úton, miközben a megszállt területek szellemi-kulturális hátterét nem piszkálta. Még az Oszmán Birodalom is, másfélezer évvel később, gyakorlatilag ugyanígy járt el.
A modern világbirodalmak vívmánya, hogy gyakorlatilag nem is hódítanak, hanem asszimilálnak. Homogén lakosságot hoznak létre, egyenkultúrá(latlanságo)t, egyengondolkodás(nélkülisége)t – tehát nem fizikai, hanem szellemi erőszakkal tartják a megszerzett területet uralmuk alatt. Ennek előnye az is, hogy a fizikai erő jelenlétének folyamatosnak kell lennie, míg a szellemi rontást elegendő egyszer véghezvinni s onnantól nem csak hogy nem fog ellenállni az alattvaló, de még önként szolgálni is fogja a rendszert, s készségesen fog részt venni újabb és újabb asszimilációs műveletekben is. Akit fizikailag tartanak megszállás alatt, az tudja, hogy őt elnyomják, és próbál szabadulni. Akit szellemileg tartanak megszállás alatt, annak fogalma sincs, mi történik vele.
A jelenkori globális birodalom esetében ez olyan szintig fokozódott, hogy még az új területek megszerzése is hátramenetben történik, mint ahogy a farkas jut be a kismalac házába. Régen először odaküldték a katonákat, akik meghódították az adott területet, aztán bevitték az infrastruktúrát és ezen keresztül a birodalmi gazdaságot, végül ez, mintegy mellékesen, hozta magával a birodalmi kultúrát, melyre a leigázott emberek nagy része egyáltalán nem is volt kíváncsi. Most először pont a szellemi termékeit kezdi átrakétázni a határon a birodalom, aztán az ezekbe „ravaszul odarejtett” gazdasági produktumokat (nem kell igazából rejteni, nyilván minden civilizációban az anyagi és a szellemi javak oda-vissza egymás tükörképei) kezdi minden erőszak nélkül felajánlani megvételre. (Nem mintha a vételárra szüksége lenne, igazi célja a hódítás, de saját adok-kapok szellemét nem akarja meghazudtolni.) A termelőeszközök megszerzéséről ekkor még szó sincsen, nemhogy a földről, amelyen állnak. Ebből a szempontból is fordított ez a hódítás: régen az elsődleges célpont a földterületen való előrenyomulás volt, a határ kitolása, majd ha az országot megszereztük, kikiálthattuk a saját kormányunkat/helytartóságunkat. A világbirodalom következő lépése ezzel szemben a szellemileg megrontott társadalom legkorruptabb példányainak megkeresése és hatalomra segítése. Amikor ez megtörént, ő írja a játékszabályokat, s ekkortól kezd aktívabb szerepet vállalni a hódítás alatt levő ország gazdaságában – megszerzi magának a termelőeszközöket. Végül, fizikailag, csak akkor megy oda, amikor már semmilyen ellenállást nem tapasztal, s amikor gazdasági szempontból már úgyis övé az ország.
Mindennek az alapja tehát a szellemi romlás. Így tehát nem nehéz kitalálni, hogy egy hódító biodalomnak miért duplán érdeke a proletarizáció, tehát hogy minél kevesebb legyen az önálló ember, s minél több a nyomorult, tehetetlen emberállat. Mert nem csak fizikailag tehetetlenek a proletárok, hanem szellemileg is, megfelelő szellemi háttér híján felfogni sem képesek, hogy mi történik velük, így, még ha fel is hecceli őket valaki (általában pont a hatalom, különböző okokból), és az utcára áramlanak, tehetetlen dühükben csak törni-zúzni tudnak céltalanul, majd kiélvén magukat, hazamennek, hiszen fogalmuk sincsen, kik, hol, mit, hogyan, és miért csinálnak velük, nemhogy arról, hogy ez ellen milyen lépéseket lehetne tenni. Az egyetlen veszély az, hogy mivel a helyzetet átlátó emberek száma nullára semmiképpen nem csökkenthető, támadhatnak a semmiből népvezérek, akik élére állnak a folyton elégedetlen proletariátusnak. Ennek talán legfőbb ellenszere az iskola, a proletárgyerekek korai védőoltása tudás ellen. A proligyereknek természetesen prolitanár kell, a tehetetlen, elnyomott kisember, aki halálosan élvezni fogja, hogy végre hatalma van valaki felett, ha más nem, hát harminc megszeppent hatéves felett. A felnőtt proletár gyűlölni fogja azt, aki többet tud és ért nála, s ezt a tudást meg is akarja osztani, hiszen az ilyen ember kora gyermekségének tanár-archetípusát testesíti meg.
Ezek után teljesen érthető, hogy minden idők legpusztítóbb hódító hatalmának, a bolsevista diktatúrának miért a proletár volt az eszményképe, s miért üldözte a fizikai és szellemi gazdagságot. A proletár-létforma a telepes civilizáció végletekig eltúlzott önparódiája. Mennyiségben méri még önmagát is, hiszen a pedrett bajszú, bolsigyűlölő hazafiaktól halljuk legtöbbet, hogy „fogy a nemzet”, miközben ötször annyian vagyunk a Földön magyarok, mint ötszáz éve, az ország történelmének delelőjén.
A mennyiségi embergazdálkodás egy nagyon fontos alapja, hogy a megfelelő alapellátást biztosítani tudjuk a proletarizált tömegeknek. Ennek alapelve már az ókori rómában megszületett: panem et circenses, vagyis ha élelemre nem is (hiszen itt életről már csak feltételesen beszélhetünk), de egy alapvető mennyiségi üzemanyagra mindenképp szüksége van a proletárnak, ahogy egy minimális „szellemi” tevékenységre is (magasabb szellemi tevékenységet gátló agylekötő stimulációra). Az utóbbit a jelenkor technikai feltételei mellett olyan könnyű biztosítani, olyan hihetetlen változatosságban, hogy kár is részletezni. Az előbbinek azonban ma is ugyanaz az eszköze, mint kétezer éve volt: a gabona. A hódító birodalmak a minőség helyett a mennyiséget preferálják a mezőgazdaságban is, a biodiverzitás helyett a hatékonyságon van a hangsúly. Néhány fajta, igénytelen növény termesztése, elsősorban fűfélék, melyeknek a magját fogja fogyasztani a proletár. Persze az ilyen emberekből hihetetlen teljesítményekre képes, herkulesi hősök nem lesznek a csatatéren, de hát a sorkatona mennyiségi katona. Az nyer, akinek később fogy el. A ravaszt meghúzni pedig kenyéren is lehet.
Ha körülnézünk a XXI. század valóságában, azt láthatjuk, hogy bizony egy hódító birodalom proletárjai vagyunk. Alig akad közöttünk, aki nem kényszerül áruba bocsátani magát, de egyrészt ők is általában ugyanúgy prolitápon nőttek fel, másrészt stabil, gazdag egzisztenciát általában még ők sem tudnak örökül hagyni gyermekeiknek, mert mindannyian egy globális nagytőke monopolisztikus, behozhatatlan versenyelőnyével állunk szemben. Mindannyian egy agylekötő rendszerre vagyunk megszokás-szerűen rácsatlakozva, és szinte mindannyian mennyiségi táplálkozást folytatunk – még az is, akinek a minőségire módja lenne fizikailag, mert már szellemileg nem tudja, hogyan kellene csinálni.
Hódító globális birodalom – nincs ebben valami ellentmondás? Mit akar meghódítani ez a birodalom, miért tenyészti a katonákat, mikor már minden talpalatnyi föld ezen a bolygón az irányítása alatt van? …Igen, Oroszország is. Igen, Kína is. Igen, a muszlim világ is. Mutass egy országot, amelynek a vezetője nem öltönyben van és nem autóval jár, és én mutatok egy országot, amelyik még nincs megfertőzve a globális vírussal. Az ellenségeskedés csak a kegyencek szintjén megy, marakodás a koncon a középszintű vezetők között, felül egység és „rend” (rendszer) van. Ugyanúgy látszat ez, mint a folyamatos fenyegetés, hogy az emberiség létszámát majd ennyire meg annyira csökkentik. Meradzsordzsgájsztón. Ott van az már vagy tíz éve – közben még újabb egymilliárddal nőtt a létszám. Mondhatnánk, hogy a „harmadik világban” sokan éheznek, és az nem számít bele a kenyéren és cirkuszon tespesztett proletárlétszámba, node gondoljunk bele: ha az emberiséget folyamatosan szaporítják, és közben nagyjából béke van – esetleg gyarmatközi belső hódítás zajlik pl. Irakban vagy Palesztinában, de a birodalom már kifele nem terjeszkedik, mert nincs hova – akkor mégis készülnek valamire, nem? És amikor ennek eljött az ideje, nem a „harmadik világ” gyermekei fognak a legjobban örülni, hogy tiszta ruhát kapnak, kenyeret, mobiltelefont – és fegyvert? Nehéz dolga lesz Afrikában egy „globális toborzóirodának”, ha majd önkéntesek kellenének az Új Világba? Mert nyilván, ha valahol hódító háborúra készülnek, az nem ezen a bolygón lesz, az óceán mélyén lakó emberkék ellen, hanem egy másik bolygón, egy másik rendszerben. Ha az a bolygó lakható, akkor lakott is. És akkor el kell foglalni erővel. De ez még mindig kisebb ráfordítás, mint átterraformálni egy lakhatatlant. Az egyéb előnyökről nem is beszélve.
A fentiek gyakorlatilag új megközelítésből mutatták be ismét, amit már >korábban leírtunk<. Lehet bizonyítékot követelni, de gyakorlatilag mindez a szemünk előtt történik – ám erről is >volt már< szó. Aki mindenáron egy adott kereten belül akarja értelmezni az eseményeket, az mindig falakba fog ütközni, mert az oksági szálak kivezetnek a kereteken. Az ismerős, a megtapasztalt – a földi kereteken. Aki az emberiség jövőjét a földön képzeli el egy orwelli rendőrállamban, melynek egyetlen célja, hogy minél tovább fennmaradjon változatlan formában (bár szerintem azért az Irányítókról ennél egy kicsit többet feltételezhetnénk…), az sosem fog magyarázatot találni arra, hogy a rendszer urai miért nem állítják meg >a környezet pusztítását<. „Hát nem értik meg, hogy együtt fognak pusztulni a bolygóval?!” – hallgattam egy szenvedélyes kitörést nemrég Bogár Lászlótól, aki perceken át ecsetelte, mennyire „végtelenül cinikus”, hülye és ostoba ez a „neoliberális globálnyik pénzbirodalom”. Nem az. Csak annak a szemében az, aki nem tud tíz évnél nagyobb távban gondolkodni. Valójában ez a hatalom pontosan tudja, mit akar. Nem csupán túlélni, hanem terjeszkedni. Minden, ami Mátyás király halála óta történt a Földön (ez nem véletlen, de erről talán majd máskor), egy közel nyolcszáz éves terv része, amelynek nagyjábóli lefolyásával már tisztában is lehet, aki a 2012 blogot teljes hosszában végigolvasta, aki pedig >Kereszt a Koronán< című előadásomat látta, már arról is tud valamit, hogy mi a terv végső fázisa. Ez a terv is persze csak egy mozzanata egy nagyobb tervnek… amely pedig egy még nagyobbnak – a fő terv pedig már évmilliókban gondolkodik.
Az utolsó 100 komment: