Be kell iktatnom ezt a bejegyzést az ígért következő bejegyzés elé, mert ahogy megpróbáltam azt megírni, szembesülnöm kellett vele, hogy túl sok fogalommagyarázó kitérőt kell tennem – most ezeket megpróbálom összefoglalni egy bejegyzésben.

Az Univerzumban nincsen demokrácia. Ez azt hiszem, az eddigi néhány bejegyzésből meglehetősen tisztán kiderült.

Az Univerzumban nem egy csomó lény kaotikus futkorászásának, kavargásának eredőjeként kialakult erőegyensúly uralkodik. A lapokat felülről osztják, minden hatalom Istentől jön, közvetlenül vagy közvetve. Ő a teremtője, a tulajdonosa és a korlátlan jogkörrel bíró „rendszergazdája” az Univerzumnak. Az Univerzum Legmagasabb Szellemi Hatalmai (a továbbiakban: Mesterek) az ő közvetlen felhatalmazásával bírnak, és gyakorlatilag megoszlik közöttük az isteni mindentudás és mindenhatóság legfelsőbb privilégiuma, melyből minden egyéb hatalom, erő és képesség is származtatható, egészen a legtriviálisabb tetterőig, mellyel a hangya hátára veszi a leejtett morzsát. Így a Mestereknek lehetőségük van csillagrendszereket vagy akár egész galaxisokat teremteni vagy kitörölni a létezésből.

Az Univerzum nem teljesen egységes rendszer. Vannak ugyan egységes, mindenhol és mindenkor érvényes szabályai, azonban ezek semmiképpen nem azonosak az általunk ismert természeti törvényekkel – a fizika, kémia, biológia törvényei legfeljebb esetleges folyományai ezeknek az egyetemes törvényeknek, melyek minden rendszerben más és más módon és logika mentén jelennek meg. Hogy egy számítógépes példával érzékeltessük, nincs az Univerzumban egy Központi Szerver, ami az egész létezést mindenestül implementálja, hanem sok „kis” szerver van, asztrálhatalmasságok ezermilliárdjai, amelyek „jöhetnek” akár közvetlenül az asztrális létezés ősforrásaként szolgáló ún. Univerzális Formából, vagy akár „születhetnek” egymásból is. („Jöhetnek” és „születhetnek” idézőjelben, mert itt valójában egy egységes létezésben megjelenő szingularizációs folyamatról van szó, de ez most nem tartozik ide.) Az egyes rendszereknek megvannak a maguk szabályai, a maguk helyi törvényei, mind fizikai, mind szellemi szinten – és természetesen megvannak a maguk egyéni hatalmi privilégiumai is, tehát az, hogy valaki egy rendszerben szinte „mindenható”, nem jelenti azt, hogy egy másik rendszerbe egyáltalán belépési joga van.

Az egyes rendszerek feletti rendszergazdai jogosultságokat a Mesterek osztják ki, ezeket a jogokat nevezzük szimbolikusan „mesterkulcsoknak”. Aki egy rendszer minden mesterkulcsát a kezében tartja, az gyakorlatilag korlátlan hatalommal bír az adott rendszer felett. A mesterkulcsokat erővel vagy csellel megszerezni képtelenség, mint ahogy „eldobni” is (a velük járó felelősséggel együtt), csak önként lehet átadni és átvenni őket.

Az egyes rendszerek között óriási különbségek vannak. A leggyakrabban használt 7-es tagozás szerint vannak sötét rendszerek (egyes, kettes szintű), sötétszürkék (hármas szintű), világosszürkék (négyes szintű), és fehér vagy fényrendszerek (ötös, hatos, hetes szintű). Míg a sötét rendszerekben a fizikai létezés kiemelkedő fontosságú, a fényrendszerekben már nincs is „fizikai síknak” nevezhető létforma, minden szellemből van, a képzelet és a valóság között nincs különbség, az ott élő lényeknek pedig létszükségleteik nincsenek – soha nem éhesek, nem fáradtak, nem fáznak, nincs melegük, nem álmosak, stb. Nincs alvás, ébrenlét, részegség, meditáció vagy halál – csak egyetlen tudatállapotot ismernek, és a létezésük összes síkján egyszerre tudatosak (ők nem is osztják síkokra a létezést, csak mi fogjuk fel így az ő világaikat).

A 7-es tagozás a rendszereket lakóik elvárt szellemi fejlettsége alapján osztályozza. „Elvárt”, mert egy rendszerbe – normális esetben – nem léphet be akárki, hanem a belépési szabályok bizonyos helyi létformához bizonyos szellemi fejlettséget és vágyszerkezetet írnak elő. Akinek hajlama van pl. ölni, annak egyrészt nincs keresnivalója egy fényrendszerben, másrészt nem is tudna ott magával mit kezdeni, hiszen ezt a hajlamot ott nem tudja kiélni.

A 7-es mellett létezik a 14-es vagy védikus tagozás is, amely aszerint osztályozza az egyes rendszereket, hogy az élvezet és a szenvedés aránya milyen. Értelemszerű, hogy a kétféle tagozás összefügg egymással, hiszen minél fejlettebbek egy rendszer lakói szellemileg, annál kevésbé hajlamosak akár véletlenül, akár szándékosan szenvedést okozni egymásnak vagy önmaguknak. A védikus tudás ezen skála szerint különböztet meg „mennyei” és „pokolbolygókat”. A pokolvilágokon felvett testek jobban alkalmasak mind a szenvedés elviselésére, mind a harcra, az önvédelemre és az agresszióra. A magasabb világokban a fizikai test és a fizikai harc fontossága fokozatosan csökken, majd a fényrendszerekben meg is szűnik. Az, hogy az ördögi lényeket a keresztény mitológiában patával és szarvval rendelkező lényekként ábrázolták, nem hiba – attól még, hogy az ilyen kinézetű lények a földön békés növényevőek, a 14-es beosztás szerinti alacsonyabb világokban harcias fenevadak lehetnek, sőt bizony valóban ők azok, akik a pokolkirályoktól, a sötét rendszerek uraitól felhatalmazást és mágikus erőket kapnak, hogy felvigyázói legyenek az ott élő, adott esetben akár náluk szellemileg fejlettebb (emberhez hasonló) lényeknek is. A növényevőknek általában két oldalon van a két szemük, míg a ragadozóknak párhuzamosan előre néz (persze vannak kivételek), azonban szerintem mindenki látott már előrenéző szemű szarvast, de senki nem tudná megmondani, hol… 10. szinten pedig a macskáknak is oldalra néző szemük van, és békésen legelik a füvet.

A Naprendszer a 7-es szintű felosztás szerint kettes szintű, tehát sötét rendszer, a védikus felosztás szerint pedig 7. szintű, tehát nagyjából középszintű – lenne, azonban ez az utóbbi időben jócskán lecsúszott, már inkábbis az 5. szintű pokolvilágok közé vagyunk sorolhatóak.

Egy szellem, illetve szellemcsalád normális utazási folyamata a legalacsonyabb szintű világokban kezdődik, legalacsonyabb szintű lényekként, majd fokozatosan egyre feljebb vezet, keresztül az individuális léten, végül pedig a fényrendszereken át az individuális lét fokozatos újra feladásával elvezet a végső kozmikus megvilágosodásig, a létezés minden formájának feladásáig és a Mesterek közé való belépésig. A szellemcsaládokat fontos megemlíteni, ezek azok a nagyobb szellemi entitások, amelyeken belül egy osztódás-jellegű szingularizációs folyamattal az individuális lények létrejönnek, majd ismét visszaolvadnak egy nagyobb kollektívába – természetesen egy szellemcsalád szintén része egy még nagyobb kollektívának, és így tovább; minél nagyobb léptékben nézzük az Univerzumot, annál inkább azt látjuk, hogy egyetlen hatalmas élőlény ömagukban értelmetlen sejtjei vagyunk. Sejtes felépítés helyett talán célszerűbb lenne ezt a lényt a tűzhöz hasonlítani, amely ugyan lángnyelvekből áll, de a lángok között nem lehetséges éles határvonalat húzni, egyetlen egybefüggő jelenség az egész.