Szintén környezetismeret-óráról emlékezhetünk az állatvilág két táborra osztására: vannak káros állatok, és vannak hasznosak... „Leegyszerűsítjük a gyerekeknek”, ugye? Aztán ezek a gyerekek agrármérnökké, erdőmérnökké vagy hasonlóvá felnőve írmagostul akarnak kiirtani bizonyos állatokat kártételük miatt. Tipikus példa, amelyet mindig emlegetek: a szúnyog. Ha lenne rá mód, hogy ezt az állatfajt teljesen kiirtsuk, a legtöbb ember helyeselné. Mi haszna van? Csak a vérünket szívja! Azonban a valóságban a szúnyogok kiirtása után hamarosan nekünk is végünk lenne, mert az élővizeink mind rohadni kezdenének, ugyanis felületüket a szúnyoglárvák tartják tisztán.
Pap Gábor vesszőparipája a Káini modell, és gyakran elmondja, hogy nincs középutas kompromisszum: vagy egymásból élünk, vagy egymásért. A természeti mintából azonban nem ez derül ki. Az élőlények mind egymásból és egymásért is élnek, egymás kárára és egymás szolgálatára egyidejűleg. Darwin tulajdonképpen megnézte ezt a rendszert, és városi gyerekként az egyik felét észre is vette, a másikat teljesen figyelmen kívül hagyta. Így a természethez és az egymáshoz való viszonyunkat is egy féloldalas, torz világkép irányítja, ami az önérdek-érvényesítést a legszentebb és minden mást felülbíráló természeti törvénnyé magasítja.
Minden kártevőnek, „élősködőnek”, gyomnövénynek és „kórokozónak” helye és szerepe van tehát a világban, az embernek legfeljebb ahhoz van joga, hogy megfelelő körültekintéssel csökkentse vagy növelje az adott faj létszámát. A körültekintést hangsúlyozni érdemes, mert például Magyarország vadállománya az elmúlt évszázadokban (főleg az utolsóban) harmadára-negyedére csökkent; s a sportvadászoknak még így is kedvelt szólama a „vadkár”. (Arra a felvetésre, hogy nem kéne kiirtani a vaddisznó természetes életterét, az erdőt, és akkor nem jönne be a kertbe kitúrni a krumplit, a válasz: „És az erdőben mit enne a disznó, fát?” – Megtörtént eset!)
Nem kezdünk azon siránkozni, hogy hány állatfajt pusztított ki az utolsó példányig az emberiség szándékos vadászattal, ezt mindenki tudja. Sokszor azonban pl. a rovarok esetében nem a címzett kapja meg a vegyszert, pl. kártevők elleni szer tizedeli a méheket és a katicákat is. Olyan rovarirtó szereket hoztak forgalomba ugyanis a növények kártevői ellen, amelyeket vízben feloldva a talajra kell önteni, a növények felszívják azt, és a hatóanyag, egy idegméreg, belekerül a levelek szöveteibe. A növényeknek nincsenek idegsejtjeik, ezért rájuk ártalmatlan a szer, azonban ha egy rovar eszik a leveléből, elpusztul. Az más kérdés, hogy természetesen az egyéb növényevő élőlényeknek is árt a hatóanyag, így nekünk is, ám a nagyobb, jobban strukturált, bonyolultabb önvédelmi rendszerrel rendelkező lényekre nincs olyan vészes hatással a szer.
Csakhogy. Mindenki, aki valaha tartott szobanövényt, tudja, hogy a növények izzadnak, leveleiken apró vízcseppek jelennek meg. A rovarok egy része ezekkel a cseppekkel oltja szomját. Nem csak a növényen élősködő, szemmel nem látható apró lények, hanem a velük táplálkozó, a mi szempontunkból rendkívül hasznos lények is, pl. a katicabogár. Ha pedig a levél tartalmazza a hatóanyagot, akkor a belőle kiizzadt vízcsepp is.
A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy egy, a katicáknál is sokkal "fontosabb" (számunkra) faj érintve van: a méhek. Ha egy ország vagy egész kontinens méhállománya kipusztul, azt az országot/kontinenst bizony éhínség fenyegeti. Én pedig már jó tíz évvel ezelőtt számoltam azzal, hogy valószínűleg a tízes évek közepén az éhínség a "harmadik világ" problémájából globális problémává fog növekedni. Eszméletlen élelmiszerárakra lehet számítani néhány éven belül, és nem biztos, hogy a saját föld vásárlása és élelmiszer-önellátás kialakítása válasz lehet a problémára. Ha nincs, aki beporozza a növényeket, ugye...
Az egész mező- és erdőgazdálkodás a hatékonyság és az olcsó tömegtermelés bűvöletében él.
Lássunk erre még egy példát a következő részben!
Utolsó kommentek