Kedves olvasók!

Nem ígérek semmit, de jelenleg az elképzelés az, hogy megpróbálom a következő fél évben kicsit felpörgetni a blogot (blog! milyen elavult formátum már ez!), elvégre közeleg a 2019-es év, és ha igazunk lesz, akkor bőven lesz miről és mit írni – ameddig lehet... Egyúttal tíz éves évfordulója jön el annak, hogy írni kezdtem a 2012 Blogot, és enyhén szóval időszerű a formátumváltás: átköltözünk a „közösségi” médiára. (A blog.hu oldal is marad, ameddig csak lehet.) Előadás jelenleg nincs tervben (nincs felkérés), a vlogolásos kamerábabeszélést pedig komolytalan műfajnak érzem az élő közönség előtt tartott előadásokhoz képest.

Nem akarok hosszas kitekintésekbe bonyolódni a nacionalizmus eredetéről és modern kori alakulásáról, ennek bárki utánanézhet a wikipédián. A saját(os) meglátásaimat szeretném kifejteni a nacionalizmus kapcsán. Néhányszor előfordult már, hogy enyhe lekicsinyléssel vagy idegenkedéssel szóltam a nacionalizmusról, miközben állandóan hangsúlyozom a haza és nemzet iránti elkötelezettség, a nemzeti lét, öntudat és a nemzeti hagyományok fontosságát.

A látszólagos ellentétet valójában egyszerű feloldani. Nacionalizmus ≠ hazaszeretet vagy nemzettudat. A nacionalizmus egy újkori politikai ideológia, aminek voltak és vannak kedvező hozadékai (is), de valójában csak pótszer. A nacionalizmus megideologizált nemzettudat.

A mai kor emberére jellemző, hogy szép magyar szóval absztrahál mindent, elvont fogalmak világában mozogva dolgozza fel a tapasztalati valóságot (gyakran a tapasztalati valóságtól korlátlanul elvonatkoztatva, elrugaszkodva).

Ha egy mai tizenévest megkérnénk, hogy rajzolja le, mit jelent a magyarság: rajzolna címert, Szent Koronával, piros-fehér-zöldet és csonkaországot, esetleg Kárpát-hazát és Árpád-sávot, szóba jöhetne Szent István vagy Mátyás király... Ezeknek, mint jelképeknek mind közük van a magyarsághoz, de hol van a tapasztalati valóságban megélt magyarság? A nemzeti ünnepekben? Az iskolaudvaron, vagy akár a Kossuth-téren elhangzott beszédekben, ahol beszélnek a magyarságról, mint elvont eszményről? A gyereknek, a magyar nyelven túl, kevés tapasztalata és élménye van „a magyarnak levésről” – hiszen lényegében ugyanúgy éli mindennapjait, mint bármelyik amerikai kortársa.

Hasonlítsuk össze ezt egy tizenéves parasztlegénnyel 1848-ban! Nem is értette volna a feladatot. Nem kellett külön fogalmat alkotnia a magyarságáról, mert úgy élt benne, mint hal a Dunában. Ha megmutattuk volna neki Magyarország körvonalait, nem ismert volna rá, hogy mi az. De amikor jöttek a verbunkosok a faluba, és énekelték, hogy éljen a magyar szabadság, éljen a haza, akkor elment meghalni a hazáért. Neki a haza nem egy folt volt a térképen, hanem a falu, a mező, az erdő, a folyó – a táj és a benne élő emberek.

A nemzetet, mint közösséget, nehéz felfogni, mert a közösség személyes jellegű összetartozás-élményen alapul, a nemzet pedig túl népes ahhoz, hogy egyének ilyen közössége legyen, tehát nagy közösségként csak kisebb közösségekből tud felépülni.

Egy egészséges társadalom (vagy bármilyen élő rendszer) egyszerre sejtes és hálózatos rendszerű, ahol a sejtesen van a hangsúly, mert egy csak-sejtes rendszer tud élni, bár a felépítése darabos, a működése nehézkes lesz; viszont egy csak-hálózatos rendszer nem tud élni, nincs benne szervező és szervesítő erő.

A mai ember ilyen hálózatos rendszerekben üzemelteti az emberi kapcsolatai nagy részét, nem él közösségben akkor sem, ha falusi, hiszen életmódja nagyrészt megegyezik a városi emberével. Lehet, hogy földművelésből és állattartásból él, mégsincs személyes kapcsolata a földdel, az állatokkal, a növényekkel, mindez csak megélhetési termelőeszköz és termék a számára, a sokhektáros kukoricaföld sorait kapáló modern „paraszt” sorsa jellegében nem sokban különbözik a városi szalagmunkásétól. Sok esetben így éltek már a szülei, nagyszülei is, gyerekének viszont jobb sorsot szán: egyetemet Pesten vagy még inkább Angliában, Franciaországban, ottani munkahellyel. Tulajdonképpen helyesen érzi a gyerek is, hogy csak nyerni fog vele, veszíteni szinte semmit, legfeljebb a nyelvét, és a mesterségessé desztillált identitást, aminek a mindennapi életben már úgysincs jelentősége.

A megélt nemzeti hovatartozás megvallott nemzetfelfogásra cserélődése a nacionalizmus. Ennek egyik veszélye, hogy „bármi belefér”. Két ijesztő példáját láttam ennek:

Az egyik az, amit tudományosan „referencianemzetnek” neveznek. A Fekete Viperában volt egy epizód, mikor enciklopédiát írtak, és Baldrick előállt a kutya definíciójával: „nem macska”. Évekkel ezelőtt láttam egy riportfilmet a moldvai csángókról, és egy fiataltól megkérdezték, mit jelent magyarnak lenni. Válasz: hát, mi nem vagyunk románok. A különbözőségben megtalált önazonosság akár elmehet a gyűlöletig is: az erdélyi oláhokkal (szláv pásztornép) nemcsak sikerült megetetni a „román” identitást, de mindjárt bevezették vele a magyargyűlöletet is, pedig évszázadokig jól megfértünk egymással Erdélyben. (És nem is ecsetelem itt az eckarti-hitleri nácizmust vagy az ószövetségi választott nép tudatot; közhelyes, olcsó húzás lenne mindkettő.)

A másik példa az általában Illyés Gyulának tulajdonított (más forrás szerint Karinthytól származó), szállóigévé lett idézet, ami így hangzik:

„Magyar az, akinek fáj Trianon.”

Atyafej.

Ugyan nekem is „fáj” (bár orvosnál még nem voltam vele) a trianoni határdúlás, és megfelelő mennyiségű magyar bor után én is szoktam volt énekelni a „Nélküled”-et, főleg határon túli magyarok társaságában, de hogy ettől lennék magyar...

Van olyan szaturnuszi nép, amelyiknek jelentős részben a szenvedéstörténetéből táplálkozik az identitása. A magyar nem ilyen, sosem volt ilyen. A nagy magyar depresszió, öngyűlölet és pesszimizmus újkori jelenség, és a nacionalista identitásba simán belefér (a radikális jobboldalon több sírás-rívás-fogcsikorgatást hallunk, mint bármelyik politikai táborban), pedig a magyar néplélektől idegen. Ennél azt is sokkal jobbnak tartom, bár ez is a nacionalizmus egy formája, amikor a lehető legkedvezőbb, fehérebb, tisztább, nemesebb képet festik magyarságról, kizárólag legjobb tulajdonságaival azonosítják, mert ez legalább építő jellegű arra nézve, hogy mit is kéne jelentenie a magyarságnak a legmagasabb eszményi szinten (lásd pl. Pap Gábor előadásait). A nemzeti létünket és az államiságunkat ugyanis már csak újrateremteni lehet, „megőrizni” nem.

És ide kívánkozik egy gondolat a „hagyományőrzőkről”. Hétvégén felöltöznek a népviseletbe, elmennek egy művelődési házba, a neonok alatt eljárják a legényest meg a forgatóst, énekelnek népdalt, aztán hazamennek, és hétfő este felveszik a kínai műanyag cipőt, beülnek a német autóba, és bemennek a „nemzetközi” (sehonnai) céghez. Nyilván jól teszik, amit tesznek (a hétvégén), csak ne felejtsük el, hogy a hagyomány nem muzeális érték, amit teremőrökkel kell vigyáztatni, nehogy elvesszen, hanem csak életben, folyamatos újrateremtésben van értelme. A hagyományőrzés veszélye az, amikor ragaszkodik a formai szilárdsághoz, azonossághoz, egyetlen vesszőt elhagyni vagy hozzátenni nem enged, mert „az már nem az”.

Vannak a hagyomány-„őrzésnek” (újrateremtésnek) olyan úttörői, akikhez képest én nagyszájú cyber-magyarkodó vagyok, például Kassai Lajos. Az ő szállóigévé lett mondása: nem az ősöket kell követni, hanem azt, amit az ősök követtek. A nemzet „önazonosságát” próbálni megtalálni és megőrizni: végzetes. Semminek, ami létezik, nincs önazonossága, de ami él, annak meg különösen, hangsúlyosan, egyáltalán nincs.

Ha így nézzük a magyarságot, mindjárt sokkal szélesebb képet látunk. Mindjárt az is kiderül, miért megtévesztő Szent István kapcsán „államalapításról” beszélni. Miért, előtte mi volt, Legyek ura, anarchia? Legfeljebb átalakult az államiság. Hogy keresztény államról és nemzetről lehet-e beszélni előtte, az megint csak attól függ, mennyire szűken értelmezzük a kereszténységet. De ha a magyarságot is kellően szűken (ideológiai alapon) értelmezzük, akkor tulajdonképpen csak a XVIII-XIX. században jött létre, ahogy azt egyes dákó román történészek szeretik megmagyarázni. A nacionalizmusnak ugyanis ahhoz, hogy fogalmat alkosson a nemzetről, meg kell fognia azt, meg kell ragadnia: ez vagyunk mi. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy nem vagyunk azonosak az elmúlt korok magyarságával – de folytonosak vagyunk vele. Így aztán a nacionalizmus sokszor csak öncélú „múltba révedéssel” jár együtt, hol siránkozva, hol büszkélkedve, de nem tud a jövőre nézve tanulságokat levonni belőle.

A politika is látja a nacionalizmus műanyag voltát: jó egy sort „magyarkodni”, a gőzt kiereszteni, aztán lehet menni vissza a világ proletárjai közé. A „hazafias nevelés” egy csomó olyan absztrakciót betöm a gyerek fejébe, amivel adott életkorban nem is tud mit kezdeni (hallottam olyat, hogy óvodai trianon megemlékezés, nem viccelek!), közben tanítjuk a 896-ban kezdődő magyar történelmet, ami a Nyugathoz való felzárkózásról szól meg Magyarország szerepéről az európai politikában (néprajz meg sehol), tanítjuk az indoeurópai logikájú nyelvtant, importáljuk a nyugati demokráciát és kapitalizmust, a sajátos magyar politikai rendszerről, gazdasági berendezkedésről és gazdálkodási formákról ne is halljon a magyar ember, ha hall is, megszüntetjük a lehetőségét, hogy aszerint éljen, de nesztek: állítunk szobrot a tereken Rákóczinak és Dózsának, meg emlékművet ’56 hőseinek. Aki viszont megpróbál példát venni róluk, annak tönkretesszük az életét.

A bejegyzés vége szándékosan kerekedett kissé demagógra, hogy kellően színesen érzékelhető legyen: milyen vígaszágon nyert zacskó keksz a nacionalizmus a valódi nemzeti léthez képest.

(A bejegyzés a Szájbatalpaló blogon ITT található. Osztani ér.)