Mára virradó éjjel valaki festékkel öntötte le a szabadkőműves Winston Churchill városligeti mellszobrát.

Reggel 9 körül észleltem a 3D pentimentó eme sajátos megnyilvánulását, és azonnal fényképet is készítettem róla (sajnos csak a telefonommal, mert egyébként nem mászkálok kamerával meg állvánnyal), hogy elsőként tudósíthattak az esetről, saját gondolataimat is hozzáfűzve.

Az esemény nyilvánvalóan Dániel Péter ügyének folyománya, aki vörös festékkel szennyezte be Horthy Miklós szobrát Kerekiben. Azonban az még májusban történt. Emlékszünk talán, a radikálisok háborogtak, a szélsőségesek acsarogtak és fenyegetőztek, de nem történt semmilyen válaszlépés, nem került semmilyen állat semmilyen anyagcsereterméke egyetlen zsidó emlékműre sem. Szerdán azonban furcsa bírói ítélet született Siófokon: a bíróság sem fel nem mentette, sem el nem marasztalta a rongálót (aki mellesleg előzetes fenyegetésekkel és követelésekkel toldotta meg tettét, ezáltal a BTK szerint terrorcselekményt követett el).

Kovacsics bíró úr szerint bár megállapítható a bűncselekmény elkövetésének tényállása, de a tett erkölcsileg pozitív tartalmú és társadalmilag hasznos volt. Horthy Miklós személye ugyanis megosztja a társadalmat. A neki állított szobor „akadályozhatja a kívánatos társadalmi béke kialakulását”. Dániel Péter tettének tehát a bíróság ítélete szerint olyan csekély a súlya, hogy nem érdemel büntetést.

Mindezek a kijelentések elhangzottak a tárgyalóteremben, a média országos nyilvánosságot adott nekik – és hirtelen Churchill szobrát hasonló „csekély súlyú” támadás éri...

Reméljük, hogy az elkövető, Dániel Péter mintáját követve, Facebookon vállalni fogja a nyilvánosság előtt tettét, és magyarázatot ad rá (bár számomra elég egyértelmű az üzenet).

Remélhetjük, de nem valószínű – mint az az elkövetés módjából kiderül.

Jó nagy adaggal lottyintották képen ugyanis a szegény jó Right Honourable-t, hiszen egészen a földig lecsorgott a festék (bár ez a képen nem látszik, távolabbról pedig nem tudtam elég kontrasztos felvételt csinálni telefonnal). Festéke tehát volt bőven a tettesnek, mégsem terítette be vele a szobrot, amiből arra következtethetünk, hogy sebtében dolgozott, a tetten érés kockázatát minimalizálandó. (Szinte látom is magam előtt, ahogy árpád-sávos kendővel az arca előtt oson az éj leple alatt a pingpongasztalok mellett, kezében az inkrimináló vödröcskével.) „Hősünk” tehát lehet bár szélsőséges, mégis józan gondolkodású (igen, úgy tűnik, ilyen is van) – pontosan tudta, hogy amilyen részrehajló volt a bíróság Dániel Péter ügyében, valószínűleg éppolyan részrehajló lesz az ő ügyében is, csak éppen ellenkező előjellel; tehát akár letöltendő börtönbüntetésre is számíthat.

Józanságának azonban nem ez a legfőbb bizonyítéka, hanem a célpont megválasztása. A „szélsőségesek” ugyanis általában a kollektív bűnösség elvének mentén gondolkodnak, „a zsidókat” szidalmazzák és ha vissza akarnak vágni, hát nekik vágnak vissza. (Át lehet olvasni a kurucinfón a Dániel Péterrel kapcsolatos cikkek alatti hozzászólásokat.)

Ebben az esetben azonban nem egy Holokauszt-emlékművet gyaláztak meg, amellyel olyan zsidók tízezreinek a lelkébe gázoltak volna, akik mind nem tehetnek róla, hogy Dániel Péter viszonya olyan a joghoz és egyáltalán a valósághoz, amilyen.

Egy bíró azonban nem engedheti meg magának, hogy őhozzá hasonló módon gondolkodjon. Márpedig az elkövetés időzítése és célpontválasztása arra mutatnak, hogy a Churchill-szobor leöntése nem Dániel Péternek szólt, hanem a bíróságnak – nem is a Siófoki Városi Bíróságnak, hanem a bíróság intézményének, mint elvont fogalomnak. Egy bíró nem magasztalhat fel egy bűncselekményt, mert személy szerint őt kellemes érzéssel tölti el, hogy elkövették.

És bár 1957 óta a bírók jogilag nem felelősek az ítélkezési tevékenységükért, a társadalmi felelősségük akkor is fennáll. És hiába nincs precedenciarendszer Magyarországon, ha egy bíró ítéletben kijelent valamit – méghozzá országos médianyilvánosság előtt – az a jogi képzettség nélküli átlagember számára igenis iránymutató lesz a hétköznapi jogértelmezésben. Ha dr. Kovacsics István bírói hatáskörében megállapította, hogy egy ellentmondásos társadalmi megítélésű történelmi személy szobrának megrongálása nem érdemel büntetést, sőt erkölcsileg helyeselendő és társadalmilag hasznos, tehát a közjót szolgálja, akkor mi tartsa vissza az egyszerű állampolgárt attól, hogy a közjó további szolgálatába állítsa a Trilak művek egyes termékeit? Churchill a II. Világháború idején Magyarország ellensége volt, és bár Nagy-Britanniával azóta békét, majd katonai szövetséget is kötöttünk, a békekötés fontos része a múltbéli, háborúval szükségszerűen együtt járó kölcsönös atrocitásokra fátylat borítani. Ezért nem illő Magyarország fővárosának közterületén szobrot állítani a volt szövetséges hatalmak nagyjainak. (Vagy róluk sétányt, netán teret elnevezni.) Mindez valóban társadalmilag megosztó jelenség (ahogy egy Horthy-szobor állítása is), tehát a párhuzam tökéletes, és a bíróság érvelése vagy erre az esetre is megállja a helyét, vagy Dániel Péter esetére sem. Hiába próbálják belénk verni a Négy láb – jó, két láb – rossz! Négy láb – jó, két láb – rossz! mintájára, hogy Churchill – hős, Horthy – gonosz! A háború nem így működik. Legfeljebb utólag így magyarázzák – a győztesek. Mi azonban vesztesek voltunk, engedtessék meg nekünk, hogy másképp gondoljuk.

Kovacsics István bíró „társadalmi békéről” szóló (nyilvánvalóan hamis) hárfapengetései láthatóan csak újabb feszültségeket szítottak. Remélhetőleg egy újabb szobor befestékezése a legsúlyosabb következménye a bíró önkény ilyenfajta megnyilvánulásának. Hiszen eljuthatunk akár odáig is, hogy egy gyilkosság esetében az áldozat világnézeti hovatartozása, foglalkozása, esetleg iskolai végzettsége alapján szabják ki a büntetést. Nem is beszélve arról, hogy a bosszú bosszút szül, főleg a zsidóság hagyományos értékrendje szerint. Lehetnek olyan szélsőséges elemek, a zsidók között is, akik bosszút akarnak állni – na nem egy Churchill szoborért, hanem azért, mert valaki rámutatott, hogy az általuk igazságosként és korrektként ünnepelt bírói ítélet hamisságra épül és társadalmilag igen veszélyes.

Ahogy a Mérő László-Tomcat vitában elhangzott annak idején: igen, szélsőségesek vannak. Nem kell őket provokálni, és akkor nem repül a molotov-koktél – vagy a festékes vödör.