Programozásról szóló sorozatunk első részében, mintegy bevezetőként, vázlatosan végigmegyünk azon, hogyan is működik a média valóságformáló ereje – a következő cikkekben pedig egy-egy programozási módszert fogunk részletesebben megvizsgálni.

Először is állapítsuk meg a következőt: a világról szóló ismereteid 99.99%-át más emberektől nyered különböző kommunikációs csatornákon át. 0.01%-át közvetlenül önmagad szerezted. Így nézve, a tudásod 99.99%-a valójában HIT, hogy az embertársaid azért osztják meg veled a megszerzett tudásukat, mert ily módon hatékonyabban tudunk kooperálni egymással a sikeres lét érdekében. Még az olyan triviális igazságok, mint hogy a Föld gömbölyű, is ezen alapulnak (hacsak nem utaztad körbe ténylegesen). Az emberek közötti információáramlás redundáns, ami azt jelenti, hogy egy adott csomópontból származó információ jár körbe közöttünk. Egy információ akkor hiteles a számodra, ha a "forrás" hiteles, a "forrás" pedig: az a csomópont, ahonnan kaptad az információt, és nem a kiindulási csomópont. A kiindulási csomóponttal általában nem vagyunk tisztában, így ha az egyetemen egy plutónium-izotóp tulajdonságairól tanulsz, nem törődsz vele, hogy az ismeretet melyik kutató szerezte meg, a professzor és a mögötte működő intézmény hitelébe vetett bizalom elég. Ha egy gráfként rajzoljuk fel az emberek közötti információáramlást, megkapjuk azokat a személytelen intézményrendszereket, amelyeket a gráfon belül egy zárt egységként bekarikázhatunk, és a karikára ráírhatjuk, hogy AUTHORITÁS. Ha ezen karikák közül elég sokba behelyezünk egy olyan csomópontot, amely forrásként működik és mi irányítjuk, viszont maga a csomópont az emberek számára ismeretlen, akkor gyakorlatilag mi irányítjuk azt, hogy mi igaz, és mi hamis – és mivel a valóságot az emberek értelmezési szűrőkön keresztül vizsgálják, még olyasmit is el tudunk hitetni velük, ami ellentmond a 0.01% személyes tapasztalatuknak.

Pontosan hogyan is lehetséges ez? Az >élet értelméről< szóló bejegyzésben már tulajdonképpen ott is volt a megfejtés:

Mi a különbség, általában, a hétköznapi ember számára, a valóság és az illúzió között? Ha én egy majmot látok a csilláron hintázni, te pedig nem, akkor az a majom nem valóságos, hanem én képzelem vagy hallucinálom. Ha mindketten látjuk a majmot, ugyanazt a majmot, akkor tekintjük valóságnak. A valóság tehát a „kollektív illúzió” – egy információ minél szélesebb körben terjed tova, annál „valóságosabbá” válik.

Az ember téved. Megcsalják az érzékszervei, s még jobban megcsalja gondolkodása, amely az érzékszerveken keresztül felvett információt feldolgozza, rendszerezi. Hogy a tévedés esélyét csökkentse, a kollektíva erejét hívja segítségül: a világról szerzett ismereteit nem csak azért osztja meg embertársaival, hogy segítsen nekik is több információhoz jutni, hanem hogy visszacsatolást nyerjen: vajon a másik embernek mi a véleménye, vajon ő is így gondolja-e, így tapasztalta-e? Valóságfelfogásunkat tehát alárendeljük a kollektív valóságfelfogásnak. Gyárilag így vagyunk tervezve, hiszen önerőből legfeljebb Tarzan-szintig juthatnánk a dolgok megismerésében, ha valóságértelmezésünk alapelemeit nem mind készen kapnánk gyerekkorunkban a szüleinktől és a bennünket körülvevő többi felnőttől.

Az emberiség valóságértékelése tehát sajnos demokratikusan működik: az az igaz, amit a „többség” igaznak vél. Az emberi vélekedések azonban súlyozódnak attól függően, hogy a vélekedés kitől származik. Az >Irányítók< ezzel éltek vissza, amikor tekintélyes tudományos intézményekbe épültek be, illetve saját tudományos intézményeket is létrehoztak, amelyek komoly erőfeszítéseket tettek, hogy valós, tudományos eredményeket mutassanak fel s ezzel tekintélyre tegyenek szert, jócskán megsúlyozva az általuk terjesztett hazugságokat is.

Azután jött a média. Az emberek közötti információáramlási gráf szerkezetét a központosított média alapjaiban változtatja meg. Ugyanis technikai úton létrehoz egyetlen központot, amellyel jóformán minden ember közvetlen kapcsolatban van, így ha az onnan származó információ hitelességét le akarja ellenőrizni, általában nincs hova fordulnia: a többi ember számára is ugyanazt az információt közölték, így ha a valóságértelmezését az ember tesztelni akarja, csak az övével azonos, már eleve feldolgozva kapott információkkal fogja tudni összevetni a sajátját, ha más emberekkel érintkezik. Ugyanezt a központosított információelosztást biztosítja egyébként a Marx által megálmodott központosított, ingyenes és általános iskolarendszer, ahol a politikai vezetéstől, illetve – elsősorban – az ő környezetükben „láthatatlanul” létező emberektől függ, hogy mit tanítanak a gyerekeknek.

Láthatatlanság címszó alatt (mint a bejegyzésből már kiderül) semmi misztikusra nem kell gondolni: ha a központi elosztórendszer nem informálja az embereket arról, hogy én létezek, akkor a kollektíva valóságérzékelésén kívülre kerültem. Ehhez nem kell egy titkos földalatti bunkerban bujkálni, csak a kamerák látószögén kell kívül maradni…