Jócskán itt az ideje, hogy tisztázzuk, mi is a baj ezzel a bolygóval, mi folyik itt.

Elég nehéz lesz ezt közérthetően leírni, nyilván rengeteg kérdés érkezik majd, aminek felére sem tudok válaszolni – de lássuk, mit lehet kihozni ebből a témából, alapvető mágikus ismeretekre való támaszkodás nélkül.

Ismét vissza a buddhizmushoz, kiindulásnak itt is jó lesz. Az Univerzumban mindent a vágyak mozgatnak. Vágy nélkül nem lennének csillagok és bolygók sem, nemhogy lények tettekkel, célokkal, eredményekkel. Magát a megszületést, egy élet-pálya elkezdését a vágyak okozzák, amelyek egyúttal a tapasztaláshoz vezető utat is kijelölik. A vágyak tárgyai az élet során manifesztálódnak, és mivel minden vágy egyúttal azt is jelenti, hogy valamit nem értünk, ezért minden, ami az életünkben vágy tárgyaként jelenik meg, egy magyarázat, egy lecke, a szellemi fejlődés, a forráshoz viszzavezető út egy újabb lépcsőjének alkotószemcséje. Ahogy Lévi írta, a létezés az, hogy Isten beszél önmagáról önmagának.

Ennek megfelelően a lélek vágyai függvényében választja meg a létforgatagba való belépésének színhelyét, mind az adott rendszert és az adott bolygót, valamint a bolygón belül az adott civilizációt (ha van többféle), az adott élethelyzetet, családot. Úgy választ, hogy vágyait kiélhesse, hiszen ezáltal fejlődik.

Természetesen mindez nem ilyen egyszerű, hiszen a lelkek nem tudnák egymás között koordinálni ezt a folyamatot. Nem csak a vágyak tárgyai képeznek leckéket, hanem sokszor az is, amit az ember egyáltalán nem akart, hogy megjelenjen az életben. Ezt hívják a keresztény terminológiában gondviselésnek – egy emberi értelem által felfoghatatlan komplexitású sorsszövedéket igazgaznak a magasabb hatalmak, amelyet Nagy Világtervnek is szokás nevezni. Gondoljunk csak bele, ahhoz, hogy valaki megszülethessen, szükség van arra, hogy legyenek ilyen vagy olyan szülei, akiknek személye az ő sorsprogramjának része. Viszont a szülők szülővé válása és adott személyiséggel rendelkező gyerek felnevelésének feladata eleve egy kardinális sorsfeladat, mely nyilván adott kellett, hogy legyen már az ő születésükkor is. Így tulajdonképpen „mikor” terveznek meg egy adott embert? Nyilvánvaló, hogy a Nagy Világterv működtetésére csak olyan szintű szellemiségek képesek, akik a kauzalisztikus egymásutániság fölé emelkedve képesek az örökké-van („örökkévalóság”) egymásmelletiségében „gondolkodni”.

De a jelen bejegyzés nem is erről szól, hanem arról, hogy mindezen elvek hogyan és főleg hogyan nem valósulnak meg a földi létben.

Az ember alapvetően „szerencsétlen” lénynek van megtervezve. Szerencsétlenségének foka függ a szellemi fejlettségétől – minél magasabb szinten jár, annál kevésbé tudja elérni céljait. Ez nem véletlen. Ugyanis a Föld célja nem az, hogy – mint minden karmikus helyszín, „játéktér” – elősegítse az itt élők fejlődését, hanem az, hogy foglyul ejtse a lelkeket. Nyilván ez fizikaihoz hasonló gátakkal és kerítésekkel nem megy, hanem a lélek világán, a vágyvilágon keresztül történik.

Ha az Univerzum elsődleges (noha nem legfőbb) célja a fejlődés, akkor tulajdonképpen minden rendszer felfogható egy iskolaként. A Föld pedig egy olyan iskola, ahol a tanár nem tanít, hanem mindig csak vizsgáztat és buktat. Amíg rá nem jön valaki, hogy másik iskolában is megtalálhatja ugyanezeket a dolgokat, csak ott oktatás is folyik, addig engedelmesen mindig elölről fogja kezdeni az évet.

Az emberbe épített „szerencsétlenség” ugyanis egyfajta feketemágikus közeget hoz létre, amely az Univerzum normál működési rendjével ellentétes – az ember nem bevonzza vágya tárgyait, mint kéne, hanem eltaszítja. Értem itt most a lélek magasabb rendű, vagy mondhatjuk úgy is, mélységes vágyait, nem azokat a pillanatnyi felindulásokat, amelyek az élet során felvillannak az emberben, és ha hagyja, gyökeret is vernek benne. Tulajdonképpen maguk a reklámok is „börtönrácsok”, a karmikus hátráltatás eszközei – elterelik a figyelmet, hamis vágyakat indítanak, hamis sorsot szőnek az embereknek. Erre már sokan rájöttek, azonban kevesen tudják azt, hogy még a viszonylag élhetőbb és „igazabb” régebbi korokban is alapvetően a legfontosabb vágyak kiélése mindig, mindenkor lehetetlen maradt. Természetesen kevesebb hamis vágy és figyelemelterelés mellett jobb esélye volt, hogy erre egyesek rájöhettek, és a rendszerből kiábrándulva végül távozhattak. De kérdezz meg egy igazán sikeres embert, híres sportolót, sztárt, milliomost, hogy mi az, amire legjobban vágyott egész életében – valami olyasmit fog mondani, amelynek közelébe sem kerülhetett soha. A festőművész rockzenész, a rockzenész festőművész akart lenni, hogy egyszerűsítsünk.

Az eltaszító közeg működése még a hétköznapi élet kisebb törekvéseinek szintjén is megfigyelhető. Nem véletlenül születtek Murhpy törvényei és főleg nem véletlenül lettek olyan népszerűek. Nem véletlen az sem, hogy a mágiáról mit sem tudó emberek is szerencse helyett „kéz- és lábtörést” vagy hasonlót kívánnak próbatétel előtt álló társuknak. Mindenki érzi és tudja, hogy a Föld így működik – különösen a Nagy Világterv összeomlása óta.

A kényszer és szabadság kettősségének egyidejűségét megérteni szinte képtelenség. A Nagy Világterv mindenkire kötelezően érvényes, ám nem determinál mindent, így mindenkinek van szabad mozgástere. Ha ezt a szabad mozgásteret mások sors-pályájának megsértésére használjuk, a Nagy Világterv megsérülhet. Minden egyes esetben, amikor valakit meggyilkolnak, a Nagy Világterv mintájában egy terjedő hiba keletkezik, mint amikor leszalad egy szem a harisnyán. Ezek után elgondolhatjuk, hogy az első világháborúnak (mely egyúttal az ún. „iszonyat korának” kezdete is volt) milyen következményei voltak. A Nagy Világterv gyakorlatilag megszűnt funkcionálni, a mély vágyak kiélhetetlensége miatti körbe-körbe futás és a sekélyes vágyak ezerpólusú vonzásában való tétova sodródás irányítja az életet.

Vegyük sorra, mi történik manapság egy lélekkel, mikor vesztére kapcsolatba kerül ezzel a rendszerrel! Kívülről a Földet úgy „reklámozzák”, mint a szabadság bolygóját. Itt mindent lehet csinálni! S valóban, ha kívülről ránézünk, úgy is tűnik – itt minden együtt van, az egész galaxisból mindenféle tapasztalási formát összehordtak az elmúlt pár évezredben idecsábított lelkek, s főleg hívogatóan hat mindez a „pokolvilágok” lakói számára. Itt van napsütés, szép erdők-mezők, hegyek-völgyek, az egész alapvetően a lemúriai tervezés nemességét mutatja, legalábbis messziről nézve, ahonnan nem látszanak a tüskék, fullánkok és mérgek. (Azonfelül a pokolvilágok lakói ennél sokkal rosszabb dolgokhoz vannak szokva, hiszen a Föld eredetileg hetes szintű rendszer a védikus skálán, tehát „nem olyan rossz”, ránézésre.) És akit mindez nem érdekel, ott van a városi pszeudo-létforma, egy olyan fajta technikai civilizációval, amely részben technomágikus alapokra épül (elektromosság, elektromágnesesség, atomenergia, számítógép, stb.), ilyesmit, meg persze komplex pénz alapú gazdaságot az ámuló jövevény legfeljebb a szürke rendszerekben láthat – ahova őt nem engedik be. Ahhoz először viszonylag magasabb szintű sötét rendszerek (mint amilyen a Föld is lenne normálisan) leckéit kell megtanulnia. A Földre viszont bárkit beengednek! A legsötétebbtől a legvilágosabbig, ide bejöhet bárki, nincsenek belépési feltételek. Nosza, próbáljuk ki…

A Föld olyanná vált az elmúlt egy-két évszázadban, mint egy kozmikus dühöngő. Van a galaxisban jópár valódi dühöngő, olyan rendszerek, ahol gyakorlatilag nincsenek szabályok, az alapvető természeti törvények kikerülhetetlensége mellett gyarkolatilag bárki bármit megtehet, nincs főnök, király, nincs hierarchia, csak amit te építesz magadnak, nincs karma, szabad a vásár.

Csakhogy a Föld nem dühöngő. A sötét rendszerekre jellemző karmikus törvény működik: szemet szemért, fogat fogért, vagy szebben megfogalmazva: éld át, amit másokkal tettél.

Azonfelül közel sincs szabad vásár, hiszen, mint leírtuk, a vágyak kiélése komoly akadályokba ütközik. Nem csoda, hogy eredeti célját a jövevény nem tudja teljesíteni, eredeti leckéjét nem tudja megtanulni, s ha nem képes megérteni, hogy a rendszer átveri, akkor ismételni fog. Ismételni fog kétszer-háromszor – s ha idáig eljutott, hát végképp itt ragad. Annyira belebonyolódik a földi életbe, hogy többet nem lesz képes elszakadni innen.

Hangsúlyozzuk, ez a jelenség már a korábbi évezredek és főleg évszázadok során is működött, azonban most jelentkezik hatványozottan. Egyre nehezebb elszakadni a Földtől és egyre csábítóbb az újabb érkezők számára.

Ide vezethető vissza a népességrobbanás is!

Korábban is bárki beléphetett a földi létbe, azonban felülről is egészen másképpen nézett ki a bolygó: az emberek királyai rendet tartottak, seggberúgták azokat, akik a legalantasabb vágyakat akarták itt kiélni, gyilkolni, rabolni, ilyesmit. Rend volt, ha sötét rendszerhez illő sötét rend is. A pokolvilágok lakói háromszor is meggondolták, akarják-e a kellemes földi „klímáért” cserébe a jobb magaviseletet felvállalni. Ma azonban mindenki láthatja, hogy a bűnösök jó eséllyel elkerülik a büntetésüket, így szabad a vásár, nem is beszélve a rengeteg csillogó technikai vívmányról, amelyek ugyancsak gazdag tapasztalási tárházat ígérnek – leszámítva, hogy a legtöbbeknek nem ezen dolgok megtapasztalására lenne szüksége. Így aztán ömlenek a pokolvilágokból a lelkek a földre, mohón várva a megtestesülés lehetőségét, karmikus program nélkül, a vágyak által behúzva az első szabad résbe.

Igaz, hogy régen nem létezett fogamzásgátló tabletta, azonban valójában „gyereket csinálni” senki nem tud. A technikai feltételek biztosítása önmagában sehova nem vezet; ahhoz, hogy egy új ember szülessen, szükség van egy lélekre, aki azt a jelmezt fel akarja ölteni, azt a szerepet el akarja játszani a földi életben. Mivel a Nagy Világterv romokban van, és az első szabad lehetőséget ki lehet használni, természetesen minden esetben, ha a fogantatás lehetősége fizikai és éteri síkon fennáll, azonnal lesz jelentkező. És ez a magyarázata annak, hogy miközben a bolygó népessége egyre nagyobb ütemben gyarapodik, a fehér ember az egyetlen, amelyiknek létszáma évről-évre fogyatkozik, s lassan kiszorítják természetes életteréből ugyanúgy, ahogy ő tette azt másokkal korábban. A fehér ember a leginkább hajlamos ugyanis a családtervezésre, itt a legnehezebb rést találniuk a pokoli bolygók mohó bevándorlóinak. Rést találnak hát maguknak Afrikában, ellenére a rossz körülményeknek és annak, hogy ott aztán igen nehezen tudják élvezni azt a fajta életet, amelyre áhítozva idejöttek – tudják, hogy karmikus kapcsolatokat kiépítve „bennfentesekkel” (akik már régóta keringenek a földi reinkarnációs ciklusokban) majd lehetőségük nyílik idővel a csillogó „fejlett nyugatra” is betenni a lábukat.

Valószínűleg mindez különböző, többségében – egyelőre – fehér emberek által lakott országok különböző kisebbségeinek magatartását is elég jól megmagyarázza, ezt nem szükséges részletesebben kifejteni sem…

Végezetül lássuk, mi történik azzal, aki meghal! Annyi vágy terhelődik a lelkére, hogy a köztes létben felébredni nem fog tudni, a halál után közvetlenül következő létfázisból („bardóból”) szinte törvényszerűen a földi túlvilágra fog jutni.

A földi túlvilág igen rafináltan van megtervezve: kagylóhéj-világokat építenek ki maguk köré a lelkek, ahol az emberi élet dolgait reprodukálják álomszerű formában. A saját kagylóhéj-világának mindenki „istene”, teljhatalmú ura – a földön ki nem élt vágyakra itt pótszereket teremthet magának az ember. Természetesen a pótszerek nem hoznak igazi tapasztalást, hiszen a kagylóhéj-világot saját magának vetíti az ember, ezért ott a dolgok úgy jelennek meg, ahogy a vágy tudatlanságában elképzeli magának, s nem igaz valójukban, érthetetlenül, idegenül, megértésre várva. Az elhunytak képesek egymás kagylóhéj-világaiba is átlépni, kollektív illúziókban részt venni.

És sajnos itt az átverés lényege.

Amikor a muszlim ember meghal és felmegy a fénybe, nem is sejtve, hogy rossz úton jár, az alagút végén megpillanthatja rég meghalt, szintén muszlim rokonait, barátait, akik elkísérik a paradicsomba – amely, mit ad Allah, pontosan úgy néz ki, ahogy Mohamed próféta leírta!

Na mit mondtam, hülye kufárok, ugye, hogy a miénk volt az igaz hit!

Amikor a krisnás meghal, ő is a „mennyországba” kerül – azonban az ő mennyországát Golokának hívják, s pont úgy néz ki, ahogy a Bhagavad Gítában le van írva!

Egyes buta emberek úgy képzelik el, hogy külön van katolikus mennyország a katolikusoknak, református a reformátusoknak és zsidó mennyország a zsidóknak… – és ki hinné, nekik van igazuk. Mindenki a hite szerint saját túlvilágot teremthet magának. Ha valaki túl sok Star Treket nézett és Klingon harcosnak képzeli magát, aki halála után Sto-Vo-Korba kerül, adott esetben még az ő várakozásai is beteljesülhetnek, és bejuthat egy olyan kagylóhéj-világba, amit egy excentrikus tizenéves hozott létre, aki egy péntek esti epizód után világfájdalmában rituális Mauk-to’Vor öngyilkosságot hajtott végre és ő álmodta meg a klingon túlvilágot a többi fanatikus számára.

Boldogan elidőzhet tehát mindenki egy szabadon választott vagy akár saját készítésű kagylóhéj-világban – persze van, aki a túlvilágon sem lesz boldog, hisz annyira belegabalyodott a szenvedésteli élmények hálójába, hogy önnön kagylóhéjvilágából is poklot fog formálni. (Bár az ilyen, karmikusan nagyon terhelt emberek általában még a „felső világban” sem ébrednek fel, hanem az „alsó világ” zsúfolt kavargásában tudatosodva élik át az újraszületés folyamatát, pl. úgy, ahogy azt Szepes Mária a Vörös Oroszlánban leírta.) Minden szép és jó – amíg a valódi vágyak a valódi tapasztalásba el nem kezdenek visszahúzni, és akkor döbben rá szerencsétlen hívő, hogy az ígért örök mennyország bizony nem tart örökké! A saját vágyai húzzák vissza „a földre”, tehát a középső világba, egy újabb testesülésbe.

Egyirányú zsákutca ez a bolygó, innen szabadulni igen nehéz – bár nem lehetetlen. A szabadulást hirdeti a kereszténység a megbocsátás, a földi karma elengedésén át, a buddhizmus a vágynélküliségen át, vagy akár a vaisnava hinduizmus a figyelem magasabb szellemi régiók felé való irányításán át. Természetesen mindannyiuknak ott van a túlvilág csapdája, hogy jobbra a következő elágazásnál ott az a „mennyország” meghamisítva, melyet valójában vallásaik legnagyobb tanítói csak az út legvégére ígértek. Ha ezt el tudják kerülni, akkor megszabadulhatnak a földi létből, felébredhetnek a köztes létben, ahonnan szabad a pálya, létesülést lehet választani bármelyik rendszerben.

Mivel akik ezt olvassák, egytől-egyig át fognak menni ezen a folyamaton, fontos hangsúlyozni, hogy a Földön semmi olyan nincs, amelyet más világokban át ne lehetne élni!

Még ha valaki olyan triviális dolgokra is vágyik, mint hogy sok pénze legyen, azt is elérheti egy másik sötét rendszerben, amely nem ilyen csapdaként működik. Ha egészében ugyanilyen bolygót (szerencsére!) sehol nem is találhatsz, mindezeket a tapasztalási formákat végigélheted más világok egész sorában is. Természetesen először más sötét világokba kerül át az innan kilépő lelkek nagy része. Ha az általános iskola 2. osztályában megbuktatnak valakit és átmegy egy másik osztályba – a tanulást ott is csak a 2. osztály újrakezdésével folytathatja, azonban ott már megvan az esélye, hogy tanítanak is majd valamit, és 3. osztályba léphet.

Ha már az iskolás példánál tartunk, említsük meg, hogy mivel Jehova tanítóbácsi nem tanít, csak követel, ezért az iskola felső vezetése középiskolásokat és egyetemistákat ültet a másodikosok közé, hogy korrepetálják őket. Sajnos ez a rendszer annyira ravasz, hogy még a középiskolások egy része is elhiszi év végén, hogy őt megbuktatták, és újrakezdi az évet, ahelyett, hogy dolga végeztével kisétálna az osztályból és visszamenne a középiskolai szintre (világosszürke rendszerekbe), ahova való. Természetesen ugyanez az egyetemistákra (a fényrendszerek lakóira vagy „fénylényekre”) nem igaz, őket semmi nem tudja kötni ehhez a rendszerhez, annyira primitívnek látják.

Előre tudom, hogy jönni fog a kérdés, miért nem lehet Jehova tanítóbácsi kirúgni – a hasonlat ott sántít, hogy valójában ő is tanuló, mint mindenki az Univerzumban, és neki is meg kell tanulnia a leckéjét.