Az eddigi „legkeményebb” bejegyzés következik. Vagy nagyon sok olvasót fogunk veszíteni, vagy még nyerünk is néhányat. De ha senki nem akarja meghallani az igazságot, melyet a történelem során a beavatott keveseknek is csak nagyon kis része tudott, akkor is ideje van most már leírni. Úgyhogy „vegyen mindenki nagy levegőt, igyon kurva sok bort”, mert ami most következik, az nem lesz semmi.

Az >előző bejegyzést< feltétlenül el kell olvasni hozzá, különben értelmetlen lesz.

A „történet” során két olyan nevet fogunk használni, mely a misztikus irodalomból és még az ezoterikus prolitápból is visszaköszön: „Lemúria” és „Atlantisz”. Előre kell bocsátani, ezek nevek, nevezhetnénk őket Fityfirittynek is, illetve fordítva is adhatnánk nekik a nevet, mint azt egyes misztikusok teszik, Lemúriának nevezve Atlantiszt és Atlantisznak Lemúriát. Mi azért ragaszkodunk az alant használatos névkiosztáshoz, mert alapvető tudás, melyen misztikus körökben senki nem vitatkozik, hogy az Óegyiptomi Birodalom szellemi szempontból Atlantisz örököse volt, és ez a későbbi bejegyzések során még fontos lesz.

A mi Naprendszerünk mesterkulcsait valamikor a kezdetben egy olyan szellemcsalád vette át, akiknek az volt a tervük, hogy egy olyan sötét rendszert hoznak létre, amelynek lakói nem ismerik a harcot, az erőszakot. Mint az előző bejegyzésből érezhető volt, törvényszerű, hogy minél sötétebb egy rendszer, annál több a diszharmónia és az ebből következő harc egymás ellen. Az ő kísérletük egyedisége lett volna ezt a törvényszerűséget megpróbálni megkerülni, és egy olyan létformát teremteni, amelyik a harc fogalmát nem ismeri, és mindenkor kénytelen más megoldást találni problémáira.

Nevezzük őket Lemúriának.

Lemúria megvetette a harc, a pusztítás, az erőszak minden formáját, egy krisztusihoz hasonló szellemiséggel rendelkeztek, még önvédelemből sem harcoltak volna soha.

Lemúria kísérletének a Mesterek zöld utat adtak, átadták nekik a rendszer összes mesterkulcsát, ők pedig elkezdtek berendezkedni; tekintve, hogy kísérletezésről van szó, 30-40 olyan bolygót hoztak létre a rendszerben, amelyeknek egymástól nagy részben elkülönített asztrálszférája van, így ha valami nem sikeredik nagyon kerekre az egyik bolygón, nem fogja befolyásolni a másik bolygó folyamatait. Hogy az élet minél nagyobb változatosságát biztosíthassák később, az egyes bolygóknak különböző méretet és keringési pályát adtak. A kísérletezés székhelyének és egyúttal saját asztrális (később esetenként fizikai) tartózkodási helyüknek a Földet választották. Annak rendje és módja szerint nekikezdtek először a tervezett létformák szellemstruktúráját kiépíteni, többek között az emberét. Beindították az időjárási ciklust a földön, légkört, tengereket alkottak, később pedig az első, legegyszerűbb növényeknek fizikai létet adtak, és elkezdték néha ők maguk is, komplex humanoid fizikai testeket spontán felöltve, látogatni a Föld fizikai síkját, 5-6 méter magas, négykarú, szárnyas lényekként, megfigyelve, hogy úgymond „belső nézetből” hogy is néz ki az, amit eddig alkottak.

Évmilliók után egy másik szellemcsalád jelent meg ebben a rendszerben. Őket nevezzük Atlantisznak. Száműzték őket abból a világból, ahol korábban éltek, és valamiféle különös, kívülállók számára nehezn érthető teremtési folyamaton dolgoztak – a Naprendszerbe érkezve felajánlották Lemúriának, hogy segítenek a földi (és később az egész rendszerre kiterjedő) teremtésben. Atlantisz az övékhez mérhető tudással bírt, Lemúriának pedig elkélt a segítő kéz, így befogadták őket a rendszerbe, és megosztották velük a mesterkulcsok azon részét, amelyek a munkába való aktív bevonásukhoz kellettek.

Atlantisz kezdettől fogva „alternatív ötletekkel” bombázta Lemúriát. Sokkal inkább a fizikai léthez volt hajlamos kötődni. Egyrészt önmagának is egy sziklavárost emelt a bolygó felszínén, a fizikai léttel való kísérletezés céljából – ez maga a mítikus Atlantisz, amelyről azonban nem vagyunk teljesen biztosak, hogy a mai Atlanti-óceán területén helyezkedett el, az Indiai-óceánnak is legalább akkora esélye van a geológiai információk alapján. Másrészt a lények minél hamarabbi testbe helyezését sürgette – nem számít, ha a konstrukció tökéletlen, lássuk, hogy működik, majd legfeljebb elpusztítjuk, ha hibás, és a tanulságokat leszűrve folytatjuk tovább az alkotó munkát. Atlantisz és Lemúria mindketten tudták, hogy nincs halál, így nem jelentett volna nekik különösebb problémát a teszt-lények elpusztítása újra és újra, azonban Lemúria nem akarta a megtestesülés lehetősége által idecsábított lelkeket kísérleti alanyként használni.

Atlantisz nem birtokolta azt a tudást, amellyel a tudatos lelket az újonnan teremtett szellemekkel összekapcsolhatta volna, tudatos lényeket alkotva – ezért is nem kezdett saját teremtési projectbe otthonából való száműzetése után, ezért akart inkább Lemúria mellett kisegítő személyzetként működni.

A növényi és állati létformák egész serege élt és szaporodott már önállóan a bolygó felszínén, ám az embert még Lemúria nem engedte testbe helyezni, mikor Atlantisz döntő lépésre szánta el magát: a megkapott mesterkulcsok által szerzett korlátozott hatalmat arra használta, hogy háborút indítson Lemúria ellen. Lemúria pedig, bár hatalmában állt volna, nem volt hajlandó harcolni, és bár elpusztítani őket természetesen nem lehetett, de földi létezésüket Atlantisz oly mértékben ellehetetlenítette, hogy hátra kellett hagyniuk az itteni teremtést, és a Naprendszer Phaeton nevű bolygójára költöztek, ott folytatták szellemi teremtő munkájukat.

Atlantisz alaposan átrajzolta a Naprendszer térképét. Az egy síkban keringő bolygók (egy kivételével) már az ő kezük nyomát mutatják, a korábbi változatosságnak ma már nyoma sincs – a gázbolygókat egyesítették (így jött létre a Jupiter) a szilárd bolygókat pedig a Napba taszították. A későbbiekben a Phaeton megsemmisítésére is sort kerítettek, Lemúria onnan a Mars asztrálsíkjára költözött és passzív védelemre rendezkedett be, amelyet Atlantisz azóta sem tudott áttörni – a lemúriaiak ott élnek ma is.

Az atlantisziak a Földet közelebb tolták a Naphoz, és egy mágikus védőpajzzsal vették körül, a mágikus erőt pedig anyagba rögzítették, szuperkemény (szuperhideg), vastag jégpáncélba. (A mágikus erő tehetetlen anyagba rögzítése a legegyszerűbb és sötét rendszerekben a legerősebb mágia, elég csak a szerencsehozó amulettekre és elixírekre, a voodoo-babákra vagy éppen a jeggyűrűre gondolni.) A szupravezető jégpáncélnak köszönhetően a Földön a hőmérséklet-eloszlás kiegyenlítődött, és az egész bolygó alkalmas terévé vált az életnek, a sarkvidékektől az egyenlítőig. Ezelőtt is volt már egy hasonló hőeloszlató vízrendszer, a földkéregbe ágyazva, amelyet még Lemúria tervezett, innentől a két rendszer párhuzamosan működött.

Atlantisz megvadította a természetet. Ők találták ki a természetes kiválasztódást, a fajok genetikai és szellemi „letisztulását” az életbenmaradásért vívott harc által. Bármilyen újonnan testbe helyezett létforma az első tesztek után az élet harcának színterén mérettetett meg. Az említett „első teszteket” az édenkertek valamelyikében futtatták – ezek voltak azok a rezervátumok, ahol az atlantisziak érintetlenül hagyták az eredeti lemúriai tervezést, ahol nem voltak tüskék, nem volt méreg, tépőfog, ahol az odaadáson és nem az elvevésen alapult az élet energiaforgalma. Lemúria ugyanis így képzelte el. A fa gyümölcsöt ad, az anya tejet ad, a rovaroknak és a virágoknak kölcsönösen szükségük van egymásra – még a mai természetben, a sok fullánkos potroh, recés szélű levél, csonthéj, tűlevél és csalán közepette is felfedezhetőek a nyomai az eredeti lemúriai tervezésnek. Mint ahogy felfedezhetőek az emberi szellemben is, de erről majd talán máskor.

Az édenkertek voltak természetesen az atlantisziak tartózkodási helyei is a Földön, minthogy több eszük volt annál, hogy a megvadított élővilágban jelenjenek meg; bár fenyegetést senki nem jelenthetett a számukra teremtményeik közül, de a fizikai érzékek számára sokkal kellemesebb volt egy tisztán lemúriai tervezésű világban járni.

Az ember testbe helyezése a Föld első holdján történt. Akkor még a Földnek két holdja volt, a ma is meglévő Luna és a sokkal kisebb Keno. Az első emberi prototípus, életképesnek bizonyulása után, a holdi kísérleti állomásról egy földi édenkertbe került, majd miután egy generációnyi tesztműködés után megállapították, hogy a létrehozott egyedek képesek saját fajukat fenntartani és az újszülötteknél az inkarnációs folyamat automatikusan működik, az embert kivetették az Édenkertből a megvadított természetbe, hogy ott álljon helyt. És itt megfigyelhető Atlantisz manipulatív technikája: mint az Ószövetségből kiderül, Atlantisz azt szeretné, ha a teremtménye azt hinné, hogy saját hibájából került az Édenkert kerítésén kívülre, hogy ő a bűnös, ő szolgált rá erre valamivel, miközben nyilvánvalóan az atlantiszi teremtésnek előre megtevezett, szükséges része volt ez a mozzanat is.

Az ember teremtése nem olyan egységes folyamat volt, mint ahogy azt a teremtés könyvében olvashatjuk. Atlantisz kísérletezgetett, újabb és újabb prototípusokat hozott létre, amelyek külön-külön indultak vándorútra a bolygó felszínén – míg össze nem találkoztak egymással…

Atlantisz nem csak a megvadított természet erőire apellált az emberi faj „megedzésekor”. Úgy programozta be az embert, hogy a vele egy törzsben, együtt vándorlókat barátnak tekintse, akiket mindenben mindenkor segíteni próbál, mindenki másban pedig ellenséget lásson. Ez a program máig is fut az emberekben, ezért adnak maguknak csapat-identitásokat, akár nemzetiség, akár vallás, akár politikai vagy szexuális beállítottság alapján, de még olyan értelmetlen alapokon is, hogy ki milyen zenét szeret hallgatni vagy melyik a kedvenc focicsapata. Amikor két csapat drukkerei egymással harcolnak, a régi atlantiszi program fut tovább bennük. Mondvacsinált „törzsekre” van szükségünk, hiszen a társadalmunk rendje a későbbiekben automatikusan a törzsi összetartás alapjaira helyeződött, és ezek az alapok a fejlett közlekedés, az iparosodás, a szabad szakmaválasztás és költözés által összeomlottak, ma csupa-csupa idegen emberrel vagyunk körülvéve, ezért van ekkora káosz a világban. Természetesen amint egy klánháború megindul, és a harcos felek ártani kezdenek egymásnak, máris van rá „valódi” ok, hogy gyűlöljék egymást.

A legnagyobb törzsi háborúk mindenkor a különböző vallások követői között zajlottak és zajlanak, mégpedig azért, mert az atlantisziak nem elégedtek meg a spontán háborúskodással az emberi törzsek között: saját koncepcióik szerint irányítani kezdték a harcot, megszabták, ki ki ellen harcoljon, mégpedig olyan módon, hogy fizikai testben jelentek meg teremtményeik előtt, 4-5 méter magas, szárnyas, repülni tudó, akaraterejükkel elementáris erőket irányító „isteni” lényekként, és utasításokat adtak az embereknek, megszabva az egyes törzsek vonulási útját, illetve azt, hogy odaérve kit kell megtámadniuk. Az atlantisziak neveket adtak önmaguknak az emberi nyelveken, a törzsek pedig identitásuk részévé tették, hogy melyik „istent” imádják, és ha valaki más istent imádott, az ellenség volt, mert az ő istenük így akarta – az embernek fogalma sem volt arról, hogy istenei valójában nem ellenségek, nem vetélkednek, hanem a látszólagos szembenállást használják fel az akaratuk érvényesítésére. (Ismerős a minta >valahonnan< ?)

Atlantisz játékait idővel megelégelték a Mesterek. Nem is Lemúria megtámadása és a Naprendszer ellopása volt az, amivel elsősorban kihúzták a gyufát (Lemúria „hivatalosan” csak pár száz éve panaszolta be őket), hanem az, amit az emberi fajjal műveltek. Az ember számára a halál valóság volt, karmikus teher és hátráltatás, rettentő dolog – az emberben és az állatokban lévő természetellenesen erős halálfélelmet Atlantisz tervezte, hogy a küzdelem igazán „izgalmassá” váljon. Így fejlesztették, edzették a harc tüzében az atlantisziak az emberi fajt, és a levont tanulságokat felhasználták újabb és fejlettebb prototípusok létrehozására. A korábbi generációkat kiirtották, azok nem keveredhettek bele az emberi fajba genetikailag. De visszatérve Atlantisz végnapjaira, a galaxisban régről megvoltak azok a négyes és ötös szintű rendszerek, melyek ellenséget láttak mind Atlantiszban, mind abban a rendszerben, ahonnan származtak, és várták a lehetőséget a közbeavatkozásra. A lehetőség eljött, a Mesterek megadták az engedélyt a Föld elleni támadásra. (Ezt Atlantisz előre látta, készült rá, de erről majd máskor.)

A támadók azzal nyitottak, hogy a Kenót nekilökték a Földnek, ezzel szakították át ugyanis a jégpáncélt. Ennek hatására a Föld forgási iránya megfordult, Nap körüli pályája elmozdult. A Kenó „kilövése” rendkívüli pontossággal volt megtervezve, a Föld stabil új pályát kapott, az élet lehetősége megmaradt, Atlantiszt viszont „telibekapták” vele, megsemmisült. A jég lezúdult a Földre, a mágneses erőtér miatt nagyrészt a sarkokra, a földköpeny egy Atlantiszból kiinduló törésvonal mentén szétszakadt, láva és gőzzé változó víz tört ki, a kőzetlemezek elmozdultak, a lentről jövő gőz és a fentről leszakadó jég egymásnak csapódott, és iszonyatos mennyiségű víz öntötte el a bolygót. Ez a bibliai vízözön, amely a világ összes vallásának mitológiájában megtalálható. Korántsem borította el az egész bolygót, néhány százaléknyi terület szárazon maradt. Ebben a katasztrófában gyűrődtek fel a lánchegységek is, nem évmilliók alatt, ahogy a tudósok képzelik. A sarki jég azóta is olvad – 2000 éve még száraz lábbal át lehetett sétálni Franciaországból Angliába! Az atlantiszi lelkeket kiszorították a földi túlvilágra, és a Mesterek döntésének értelmében többé nem vehetik fel fizikai formájukat a Földön. Ami nem azt jelenti, hogy már egyáltalán nincs hatalmuk az emberek fölött, de erről majd máskor…

A bolygó tehát e 25 évezreddel ezelőtti események után nagyjából és egészében gazdátlanul maradt, Atlantisz megbukott, Lemúria pedig ebben a formájában már nem tud, illetve nem akar mit kezdeni a Földdel és az emberiséggel. Így lehetséges az, hogy ezen a bolygón annak van hatalma az emberek közül, aki éppen hatalomra „jut” (a királyok hatalmának legitimitásáról egy másik bejegyzésben fogunk szólni), és az emberek hajlamosak úgy képzelni, hogy ez az egész Univerzumban így van. Ha Magyarországon a Szent Koronára épülő jogfolytonosság elvesztése miatt bánkódunk, akkor mit mondjunk az egész Naprendszerre vonatkozó jogfolytonosság ügyében?…

Ajánlott irodalom:

Szemrád Nándor & Benyovszky Máté: Szabadítsuk fel a Földet! (részletekbe menő leírás található benne Atlantisz történetéről)

Jim Marrs: Titkos uralom (az Irányítók történetét napjainktól visszafelé fejtve végül ő is eljut a teremtéstörténetig és Atlantiszig)