A következő két bejegyzésben megpróbálom összefoglalni, hogy miért alapvetően helytelen mindenfajta összeesküvés-elmélet jellegű megközelítés, ha a mindennapi élet láthatatlan szellemi, gazdasági, társadalmi, politikai mozgatórugóit próbáljuk felderíteni. Egyúttal megteszem az első bátortalan kísérletet a helyes következtetések levonására, és a jelenkori „szabadság", „egyenlőség" és „testvériség" valódi alapjainak felvázolására.

Egyelőre nem kell Ádámig és Éváig visszamennünk, elég a Nagy Francia Forradalomig és az azt megelőző századokig - de előbb tegyünk egy kis kitérőt az ezredforduló idejére, Afrikába...

Ténykedik Magyarországon egy igen neves spirituális tanító, a neve Villás Béla. Egyik előadásán többedmagammal végighallgattam az ő „beavatásának" igen érdekes történetét, melyet egy afrikai sámán végzett el egy ottani „Ásramban" (képzavar, az ásram kifejezés csak hindu közegben értelmezhető), méghozzá tetemes összegért. A jelentkezőknek kemény próbákat kellett kiállniuk, és akik képesnek mutatkoztak erre, azoknak a mester a fülébe súgta, tessék megkapaszkodni,

A LEGVÉGSŐ TITKOT.

A létezés, vagy az élet titkát, vagy nevezzük akárminek, Isten legnagyobb titka ez, a spirituális überjollyjoker. Villás úr pedig, a szerecsen gurunak hála, birtokában van e titoknak.

Hogy mi ez a titok?

Ja hát az azért titok, mert nem lehet elmondani. Illetve lehetni éppen lehetne, csak hát nem szabad... Mert mi is lesz, ha mégis elmondja? Hát ezen a titkon kérem szépen a Skarabeusz Átok ül személyesen, szóval aki elmondja, annak még a lelke is darabokra szakad, vagy valami ilyesmi...

Nem vonom kétségbe, hogy Villás Béla őszintén beszélt, mikor mindezen körülményeket megemlítette saját beavatottságának fokát ecsetelve, csak maga a megközelítés az érdekes, illetve az, hogy az őt hallgató sokezer ember fennakadás nélkül elsiklik az „isteni titok" említése felett.

Istennek nincsenek titkai.

Ez mindjárt érthetővé és nyilvánvalóvá válik, de előbb említsük meg Voltaire azon megállapítását, hogy az ember az, aki „istent" teremt önmagának, a maga képmására. (Erre az aranyigazságra rengetegszer fogok még hivatkozni ebben a blogban - ha eljutunk odáig.) Jelen esetben, egy nagyon is emberi, sőt a mai korra és társadalomra ráillő jelenséget vetítenek ki az Istenre.

A hatalom és a titkosság közötti összefüggést.

És akkor folytassuk utunkat a középkorba, és nézzük meg, hogyan is működött az emberi civilizációban a hatalom intézménye akkoriban.

Legelőször is, a király arcképe minden egyes pénzérmén ott volt. S a király uralkodói tevékenységét a nyilvánosság előtt végezte. Alacsonyabb és magasabb rangú emberek százai fordultak meg udvarában minden nap, de törvénynapokat is tartott, melyeken országából bármely alattvaló eléje járulhatott, a legutolsó jobbágyig, és személyesen beszélhetett vele. (Tessék mondani, ki volt manapság Gyurcsánynál audiencián?) A király udvarát, vagyis életterét, jelenlétének legfőbb színhelyét, valamint útjain jöttét-mentét hatalmas, ragyogó pompa jellemezte. (S itt a ragyogó lesz a kulcsszó.)

De nem csak a király, az arisztokraták, sőt még a köznemesek közül is a hatalmasabbak hasonlóan jelentek meg alárendeltjeik szemében: ha a báró kocsija elhaladt valamerre, nyolcvannégy lovag haladt előtte, teljes díszben, zászlókat magasra felvonva, hogy már messziről látható legyen, hogy itt jön a báró. A báró pedig bent ült a kocsiban, melynek oldalán hatalmas, festett címerek jelezték: ez itt a báró kocsija. S a bárónak, ha kedve volt, integetett kifelé az ablakon az útból septében félreállt jobbágyoknak.

Ha a báró hazatért, hatszáztizennégy harsonás harsonázott másfél órán keresztül a vár udvarán, ezzel is jelezve, hogy itt van, megjött a báró, a zászlót pedig felhúzták - majd később, mikor a báró kilovagolt hatalmas és díszes kíséretével, megint trombitáltak egy félórát, majd leengedték a zászlót.

A nemesek udvarába a köznépnek bejárása volt, hiszen sokan ott is dolgoztak, de tessék elképzelni, nem voltak biztonsági őrök a kapuban, és nem kérték a befele menő emberektől a belépésre jogosító igazolványt, ugyanis az igazolvány fogalma akkor még nem létezett. Nem azért, mert nem lehetett volna egy papírt firkantani és viasszal lepecsételni, hanem azért, mert az ilyesminek akkor még mágikus súlya volt, és nem érezték szükségesnek, hogy lépten-nyomon alkalmazzák. (A feudalizmus ariszto-kráciára épült, és nem büro-kráciára. A kettő közötti különbségről majd írok máskor.)

A köznemesek, az egyszerű földesurak pedig minden nekik szolgáló jobbágycsaláddal személyesen tartották a kapcsolatot, ügyes-bajos dolgaikkal tisztában voltak, tudták, ki beteg, ki készül halni, házasodni, kinek volt rossz a termése, és így tovább. Sőt, ahol lehetőség volt rá, a birtok legmagasabb pontján építették meg az úr „kastélyát" - sok ilyen kastély mai szemmel családi háznak, vagy legfeljebb villának tűnne -, jelezve ezzel az úr fensőbbségét, de biztosítva ezzel azt is, hogy a birtok területén belül bárki bárhonnan láthatta a kastélyt, s fölötte lengeni a zászlót, ahogy az égre tekintve minden ember láthatja a Napot, s a kastély elhelyezkedése gyakorta az úrnak is lehetőséget adott, hogy minden egyes jobbágyát szemmel tartsa.

Röviden szólva, s csak azért fejtettem ki ilyen hosszan, hogy éreztessem, mennyire igaz a következő egyszerű kijelentés: a hatalom nyilvánosan működött.

És itt visszatér a „ragyogó pompa" kifejezése, nem véletlenül használtak annyi aranyat-ezüstöt és egyéb csillogó fémet a hatalmasok, és nem véletlen, hogy a zászlókon és a címereken a hatalom színe mindig a fehér volt. (Ma is az, de már csak üres szimbólumként.)

A fehér, a fény, a világosság, a láthatóság, a megismerhetőség, az értelem, a tudás, az igazság - ezek egy minőségbe tartozó fogalmak, és nevezhetjük őket isteni minőségnek is, hiszen Isten, mint tudjuk, mindentudó, tehát ő maga az abszolút tudás, igazság, értelem és az örök világosság.

A titok, mint olyan, pedig a sötétséggel összefüggő minőség, az isteni minőségekkel ellentétes dolog. Ezért nincsenek Istennek titkai. A középkorban is beszéltek ugyan isteni titkokról, illetve arról, hogy „rejtélyesek az Ő útjai", de az efféle gondolatok jórészt az Egyháztól származtak, amelynek szüksége volt a folyamatos létjogosultságra mint „közvetítő Isten felé", ezért próbálta a mindenki számára elérhető isteni világosságot az emberek elől elkendőzni - paradox módon a Szent Egyház a középkorban a sötétség legfőbb letéteményese volt.

S akkor nézzük, a következő bejegyzésben , hogyan megy át mindez a köztudatba, s hogy válik az „isteni titok" paradox fogalma természetessé!