„It is the world that has been pulled over your eyes to blind you from the truth.”

Korábban már esett >néhány szó< a humanista vallásról, most megpróbálnánk ezt alaposabban körbejárni és megnézni, hogyan áll összefüggésben mindennapi életünkkel.

Kezdjük azzal, hogy mi nem a humanizmus. A humanizmus nem azonos a humanitárius gondolkodásmóddal. Az egy dolog, hogy magában foglalhatja, de ez más vallásoknak is jellemzője lehet, tehát eme jellegzetességen keresztül nem azonosítható a humanista vallás.

Miért nevezzük a humanizmust vallásnak? Nevezhetnénk persze eszmerendszernek, irányzatnak, filozófiának vagy akár egyszerűen csak „divatnak”, de a humanizmus valójában ugyanazokkal az alapvető jellegzetességekkel bír, mint a többi vallás, azt leszámítva, hogy filozófiájának jellegéből adódóan nincs és nem is lehet szertartásrendje. Vallás azért is, mert kizárólagossági viszonyban áll a többi nagy világvallással, mégpedig sokkal inkább, mint azok egymással. Nincs tehát olyan, hogy „keresztény humanista” vagy „hindu humanista”, a két dolog összeférhetetlen; ezért a „szekuláris humanizmus” megkülönböztető fogalma is értelmetlen – nincs mitől megkülönböztetni.

A humanizmus saját definíciója szerint is emberközpontú világkép. Egy világkép középpontjában nem állhat egyszerre egy istenség és az emberiség is (hacsak nem maga az emberiség az istenség), így tehát a humanizmus lefektetésének első számú alapja az

- ateizmus.

Az emberi gondolkodásban kezdettől jelen lévő isten-tudatosságot kell először is megszüntetni ahhoz, hogy a filozófiánk működőképes lehessen. A humanista eszmék korai prófétái ennek bőszen neki is fogtak. (Maga a „humanizmus” szó eredetileg azt a nézetet jelentette, hogy Krisztusban kizárólagosan egy bölcs vagy igaz vagy jóságos embert látunk, semmi többet, semmi istenit vagy akárcsak ember felettit.) Az igazi áttörést aztán Charles Darwin >érte el<, akinek sikerült a humanizmust a „tudomány” világába beemelni. Így a második legfontosabb összetevő a

- darwinizmus.

Darwin elmélete tette teljessé a humanizmust, mint vallást. Ugyanis ahhoz, hogy sikeres lehessen, hogy az emberek számára vonzó legyen, minden vallásnak rendelkeznie kell valamiféle válasszal az élet néhány nagy kérdésére, úgymint hogyan és miből lett a világ, hogyan lettem én, ki vagyok én, miért vagyok itt, mi a célom, mi lesz velem, miután meghalok, miért van szenvedés a világban, stb. Az a vallás, amelyik nem tud elégséges és hihető magyarázatokat adni ezeken a területeken, kudarcra van ítélve.

Az első és legnagyobb (bár az ember számára nem legfontosabb) kérdésre, miszerint hogyan lett a világ, változott a válasz Darwin óta. Az evolúciós cikkben már szó volt róla, hogy a Föld és az egyes földtani rétegek kialakulására milyen válaszok voltak, azonban az Univerzum teremtése egyáltalán meg sem történt: az Univerzum mindig is létezett. Az anyag és az energia legfeljebb átalakul, a tér fix, az idő végtelen, a természet törvényei pedig öröktől valók. Ez utóbbiból következik egy újabb fontos összetevője a humanista világnézetnek:

- uniformatisztikus determinizmus.

Tehát: adott a világ egy pillanatnyi állapota, amely mintha egy paraméterként szerepelne egy függvényben, a függvény nem más, mint a természet törvényeinek összessége, kiadott értéke pedig a világ állapota a következő időpillanatban. Mivel az anyagi létezésre ez a látszólagosság szintjén elég nagy mértékben jellemző, kapásból ide tud kapcsolódni a

- mechanikus materializmus;

mechanikusságát természetesen az uniformatizmusból nyeri, az anyagelvűséget pedig csak úgy mellékesen odacsempésszük, illetve mivel az anyagi létezésben megjelenő dolgok egyes részegységeinek működéséből következtetni lehet az egész működésére, megjelenik a

- redukcionizmus;

ez pedig az önkényesen kikiáltott materializmus cáfolhatóságát a végtelenbe tolta el, hiszen a részletek részleteinek a részleteit a végtelenségig lehet vizsgálgatni, keresve azt, hogy „miből van”, sokszor már kifejezetten annak rovására, hogy „mitől működik”.

Az „öröktől való világ” elmélete igen kényelmes megoldás volt egy Teremtő kiküszöbölésére, ám veszélybe került az uniformatizmussal együtt, mikor a termodinamika második törvényének kozmikus szintű következményeit kezdték vizsgálgatni a tudósok. Új mesére volt szükség, így született meg az ősrobbanás, valamint a „kozmikus evolúció” sztorija, a nehezebb elemek spontán kialakulásának és a csillagok kialakulásának lehetőségével. (Az előbbi egyébként a „hidrogénfúzió” nevű legenda alapja, az utóbbiról pedig csak annyit, hogy az emberiség, amióta csak a Földön él, figyeli az eget, és évszázadonként átlagosan három csillag kihunyását jegyzi fel, míg új csillagot születni még soha nem látott senki.) Természetesen az ősrobbanásnak van némi igazságmagja, ettől hihető, de ebbe most ne menjünk bele.

Jelen írás tárgyát ugyanis nem a humanista vallást ténnyé emelő tudományos kavarások és félremagyarázások képzik, hanem magának a humanizmusnak, mint vallásnak az emberekre gyakorolt hatása. Lássuk a humanista-ateista-darwinista-uniformatista-determinista-redukcionista-materialista világkép válaszait a nagy kérdésekre!

- Honnan lett a világ?

- A világ úgy keletkezett, hogy „felrobbant a semmi” (az egyetemi tananyag öt oldalban, rengeteg latin szóval, önkényesen kitalált számértékkel gyakorlatilag ezt írja le). Oka nem volt, véletlenül történt. A Föld szintén véletlenül állt össze a „robbanás törmelékéből” (természetesen egyszerűsítve írom, ahogy az átlagember általában felfogja).

- Miből és hogyan lettem én, az ember?

- A Földön véletlenül megjelent az élet, kémiai anyagok véletlen találkozásából. Az ember az egysejtűből az evolúció útján fejlődött ki. Millió évekig létezett állatként, míg lassan emberré lett.

- Ki vagyok én, ember?

- Az ember egy véletlenül elindult folyamat csúcsterméke. Mechanikus szerkezet, amelynek struktúrája generációról-generációra csiszolódik a természetes kiválasztódás által. Képességei fokozatosan fejlődnek, javulnak – ezt bizonyítja az is, hogy civilizációja is >egyre fejlettebbé< válik. Mivel az élet kialakulásának esélye felfoghatatlanul kicsi, gyakorlatilag biztosra vehetjük, hogy ez egyedül a Földön történt meg. A Földön az embernél fejlettebb létforma nincs. (És ha máshol a világegyetemben lenne is az emberhez hasonló vagy nála fejlettebb létforma, az jelt adna magáról, így tudnánk róla.) Az ember, mint az Univerzum legfeljettebb létformája, egyúttal a legfőbb tekintély és hatalom a dolgok rendjének eldöntésében, saját elképzelései szerint formálhatja át a világot és önmagát.

- Miért vagyok itt?

- Nincs semmi oka, véletlenül kerültél ide; azt kezdesz magaddal, amit akarsz. Az okokat és a célokat a legfejlettebb lényként te határozod meg, így a „miért” kezdetű kérdésekre te adod meg a választ!

- Mi lesz velem, amikor meghalok?

- Megszűnsz létezni. A végtelen semmiből jöttél és a végtelen semmibe mész. Egy rövid vonalkád van két évszám között, élvezd ki!

- Miért van szenvedés a világon?

- Az okokat és a célokat a legfejlettebb lényként te határozod meg, így a „miért” kezdetű kérdésekre te adod meg a választ! A szenvedés néha véletlenül előfordul, próbáld elkerülni.

Remélem, rá lehet ismerni, ez az, amiben manapság hinni „illik”; ezzel ellentétes véleményt általában csak filozófiai kontextusban mernek az emberek megszólaltatni, gyakorlati kérdések esetében nem, mert félnek, hogy nevetségessé teszik önmagukat. (S ki is nevetik őket: mert aki nem nevet, maga is nevetségessé válik.) Lehet „hinni”, hogy van valahol valami Isten, akinek valami köze van ahhoz, hogy itt vagyunk, de az csak elmélet; a gyarkolati valóság a humanizmus valósága.

Mi a humanizmus vonzereje? – tehetnénk fel a kérdést az ostoba és irreális válaszok láttán. Hogyan történhet meg, hogy egy emberi közösség, melynek minden tagja magától értetődőnek tartja, hogy „Isten teremtett engem, a saját képmására, szeret engem és céllal küldött a Földre”, áttérjen azokra a válaszokra, hogy „a semmiből lettem véletlenül, egy majom képmására, a semmibe megyek majd vissza és céltalan a létem”?

Az elméleti vonzerő a tudás és az igazság iránti vonzódás (amely egyébként az Isten iránti vonzódás egyik megnyilvánulási formája a sok közül), ezáltal a tények és a tudomány tisztelete. A humanizmus világvallásá avanzsálása érdekében rengeteg maszatolás történt a természettudományok terén, rengeteg bizonyítatlan, sőt gyakran gyenge elmélet lett ténnyé emelve, rengeteg koholmány született, alapvetően idővel már nem az eszme igazodott a tudományhoz, hanem fordítva: a tudomány csak abban az irányban tehet erőfeszítéseket, hogy a humanista eszmerendszernek válaszokat szolgáltasson, az ezzel ellentétben álló kutatások pedig vagy tilalmasak, vagy pedig, ha ez nem lehetséges (pl. kvantumfizika), csendben és lehetőleg túlbonyolítva, kívülállók számára érthetetlenül kell folytatni. A >korábban leírtakon< kívül mi ösztönöz embereket arra, hogy célzottan a humanista eszmeiség alátámasztásának érdekében műveljenek „tudományt”?

Ehhez már meg kell vizsgálnunk a humanizmus gyakorlati vonzerejét, amely a fenti válaszok közt is ott van: „Egy rövid vonalkád van két évszám között, élvezd ki!” Ennyi az egész. A humanizmus elveti az élet széles spektrumú áttekintésének lehetőségét (nincs Isten, nincs lélek, stb.), és zöld lámpát ad a pillanatnyi késztetéseknek. Nem érünk rá, hiszen ketyeg az óra. A múlandóság kozmikus holokausztjának áldozatai, ideiglenes túlélői vagyunk mindannyian; bármit kérünk is kárpótlásul, az csekélység a végtelen sötétséghez képest, ami vár ránk. Ez a filozófia nem ismer tilalmat, csak igenlést.

Olyan ez, mint ha egy anya mindent megengedne gyerekének, míg az apa nem, hanem ésszerű keretek között nevelné a gyereket, a saját érdekében. Melyik a jó szülő?

És ha a gyereknek választania kell közülük, melyiküket választja majd?

Lássuk, hol bukik meg a humanizmus a valóságban!

Ott, hogy elhiteti az emberrel: te írod a szabályokat. Ez természetesen nem így van. A tettek következményét ember által változtathatatlan törvények szabják meg, nem az ember kénye-kedve. Egy kilences erősségű földrengés közben senki sem humanista. Mindenki szembesül vele, hogy a természet törvényeinek érvényességét az ő akarata nem tudja módosítani – még az emberiség együttes akarata sem. A humanizmus tehát az egyetlen jelentősebb hitrendszer a világon, amelyik a tapasztalati valóság útján is könnyedén cáfolható. Ennek ellenére ma a világ lakosságának legalább 90%-a a fenti válaszokban hisz, még ha önmagát kereszténynek vagy buddhistának is nevezi. (A buddhizmusnak sajnos minden erőssége mellett egy hibája manapság, hogy sokkal kevésbé áll konfliktusban a humanizmussal, mint a határozott istenkoncepcióval rendelkező világvallások. Aztán csodálkozunk, hogy a Dalai Láma, akinek a világ leg-„jobboldalibb” emberének kéne lennie, méltatni kezdi az amerikai demokráciát.)

Mivel a humanizmus félremagyarázza a természetes létezés lényegét, adja magát az egyetlen megoldás: el kell szakítani az embert a természettől. Ha valaki az élő természet közelében létezik, és látja azt a felfoghatatlanul komplex rendszert szüntelen átalakulásában működni, mélytudati szinten nehezebben veszi be, hogy mindez véletlenül jött létre.

Ha viszont nagyvárosokba zsúfoljuk be az embereket, megoldottuk a problémát: itt akármerre nézünk, mindent emberkéz alkotott körülöttünk. Itt egy pszeudo-létformában leledzünk, ahogy arról már >a rádió 2. adásában< is beszéltünk, egy olyan fokig kontrollált környezetben, amely a biztonság illúzióját is képes megteremteni, még a fizika törvényeitől is „megvéd” bennünket, ha pedig hiba keletkezik, az sokkal valószínűbben emberi mulasztás eredménye. Az ilyen közegben felnőtt ember aztán olyan mértékben bizalmatlan a természetnek az ő számára teljesen ismeretlen erőivel szemben, hogy ha találkozik velük, és tapasztalatlansága vagy életmódjának természetellenessége folytán ez a találkozás szenvedésteli, az csak még jobban eltávolítja majd a szándéktól, hogy megismerje a természetet – azt a természetet, amelynek a városi létforma is ki van szolgáltatva, azonban ez a függő viszony elrejtőzik az emberek szeme elől, eldugták a gépházba, ahol láthatatlanul teszi a dolgát.

Paksi Zoltán mondja, hogy a Teremtő az égre írta a tudást azért, hogy ne veszhessen el soha és mindenki számára látható legyen. Nos, a városi létezés még a csillagos eget is elrejti az emberek elől, magas épületeivel, mesterséges fényeivel.

Végezetül pedig ismét visszautalhatunk >a síkos bejegyzésben< említett kibernetikai világra: a városi ember számára „szükséges” – mármint >az Irányítók< szempontjából –, hogy minél több időt töltsön ebben a létformában, mely már teljes mértékben ember által alkotott (leszámítva persze, hogy szintén a természetre épül, mint pszeudo-valóság), itt már a virtuális gravitáció is ember által szabályozható – persze, hogy az az ember, aki élete nagyobb részét a tévé és a számítógép előtt tölti, hisz a humanista eszmékben…