Kissé elkanyarodva a politikától (de nem nagyon, sajnos minden út oda vezet :), most a tudomány irányából fogjuk megközelíteni az Irányítók tevékenységét, amely feltétlenül szükséges több későbbi pont megértéséhez.

Hasonlítsuk össze a középkori keresztény, egyházi tudományt a jelenkori, modern tudománnyal! Mindenki ismeri a szembeötlő különbséget: az egyházi tudomány, akárcsak maga a vallás, dogmatizált volt, érvelések nélküli, ám ellentmondást nem tűrő; aki szembehelyezkedett vele, az a máglyahalált kockáztatta. Ezzel szemben a jelenkorban a tudomány az okokat és a hogyanokat keresi, nyitott, nem dogmatizált, objektív, tényeken alapuló, racionális.

Hazugság.

A tudomány ma is ugyanúgy ideológiai alapokon áll, mint a középkorban, vagy bármely más korban az emberiség történetében, ennek oka pedig nagyon egyszerű: a tudósokat, vagyis a tudomány legfelsőbb művelőit és pionírjait mindig a hatalom tartja el, és tartja pozícióban.

A természet titkainak kutatása végülis közérdek, ráadásul a kutató aznap is kér enni, amikor épp nem fedez fel semmit; magánérdek alapján nehéz elképzelni a tudományos munkát. Mint minden közérdek, ez is az állam felségterülete. Mondhatjuk, hogy léteznek „magáncélú" kutatások, de hát a hatalom természetesen világkorszakról világkorszakra változtatja jellegét: ma a gazdasági hatalom, a nemzetközi ipari konszernek tesznek ételt a kutatók asztalára, adnak nekik fizetséget, akadémikus ösztöndíjakat, segítik őket a tudományos pozíció és tekintély megszerzésében és megtartásában is. Lévén a hatalom a tudósnak kenyeres gazdája, logikusan elvárhatja, hogy a tudós a neki megfelelő módon viselkedjen, és a neki tetsző módon és irányban kutakodjon.

Minden világrendnek megvannak a maga ideológiai alapjai. Minden korban működik egy adott összetételű ideológiai paletta: ma is létezik kereszténység, ugyanúgy mint a középkorban, de szerepe más - ugyanis már nem vezérlőideológia.

A vezérlőideológia felismerése azért nagyon fontos egy adott korban, mert az nem csak egy száraz elmélet, absztrakt bölcselkedés, filozófiai tézis, hanem olyan gondolati bázis, amely meghatározza az emberek világlátását, ezáltal életük hétköznapjait.

A jelen világrend elsőszámú vezérlőideológiája a materializmus.

Annak, aki hatalmon van, az az első számú érdeke, hogy hatalmát megőrizze. Amennyiben a vezérlőideológia bukik, a rá épített világrend is bukik, új világrend jön létre, értelemszerűen új vezetőkkel. Ezért a hatalmasok számára rendkívül fontos, hogy a társadalmi konszenzussal elfogadott vezérlőideológiát fenntartsák, hiszen arra épül a piramis, melynek csúcsán trónolnak. Ennek az egyik eszköze az, hogy az emberekkel elhitetik, hogy az adott világrend vezérlőideológiája nem társadalmi konszenzus eredménye, hanem valamiféle az embereken kívül álló Igazság, amelyen az emberek nem tudnak változtatni, hiába akarnának. Az istenhívő középkorban ez volt a történeti kinyilatkoztatás megfellebbezhetetlen igazsága, a Szentírás, és az írást a tömegek felé interpretáló vezetői réteg szava (nem véletlenül volt az a Biblia latinul írva...) - jelen korban pedig a racionalitás, az okság és az érzékelhető tapasztalati valóság mindenhatóságába vetett hit az, amely ellen „fejére szól, ki szót emel".

A racionalitással és az okok keresésével nem is lenne baj, a buktatója a dolognak csak ott van, hogy a miértek helyett a tudomány a hogyanokra helyezte a hangsúlyt, analitikus logikával próbálja egyre részletekbe menőbben felderíteni a dolgok működését, miközben a nagyobb egész, a teljesebb igazság irányából nem vizsgálja a dolgokat. (Erről, illetve a materializmus és a demokrácia ideológiai kapcsolatáról majd egy másik bejegyzésben írok részletesen.) A másik probléma az, hogy a vizsgálatok kiindulópontja mindig a tapasztalati valóság, amely esetleges, félreismerhető, semmiképpen nem megbízható támpont. Két példa a fizika világából:

- Amikor Einstein leírta relativitáselméleteit, a porosz tudományos akadémia fizikusainak nagy része kinevette olyan abszurd feltevései miatt, mint hogy a fénynek tömege lenne. Einstein hiába mondta, hogy ez nem feltevés, hanem tény, mivel papíron bebizonyította, a tisztelt tudós urak addig nem fogadták el ezt ténynek, ameddig a tapasztalati valóságban nem sikerült „bizonyítani", hogy a fénynek tömege van. Ezt egy napfogyatkozás alkalmával tették meg, a Holdnak elég nagy tömege van, hogy a közelében elhaladó fénysugarak pályájában néhány töredék ívmásodpercnyi elhajlást okozzon, és elég messze van a Földtől, hogy ez az elhajlás műszerekkel kimutatható legyen. Egyik oldalon ott van papíron az érzékcsalódás lehetőségét nem hordozó, kirstálytiszta matematikai logikára épülő bizonyítás, másik oldalon pedig egy tapasztalati eredmény, amelyet könnyen félre is értelmezhettek volna, hiszen a Holdnak lehetne mondjuk mágneses erőtere is (nincs, de ezt akkor még nem tudhatták), és az is okozhatta volna a fénysugarak elhajlását (nem okozza valójában, de ezt szintén nem tudhatták). Vagyis a materialista tudós hajlamos a tapasztalatot ténynek, a tényt viszont feltevésnek nézni

- A gravitáció, vagyis tömegvonzás bizonyított tény. Ugye? Két tömeggel bíró test vonzza egymást, kölcsönös erőhatás lép fel közöttük, egy húzóerő. A tudomány ezt Newtontól egészen a XXI. század elejéig tényként tüntette fel, holott az egyetlen következetesen bizonyítható tapasztalati valóság a dologban, hogy két tömeggel rendelkező test egymás tömegközéppontja felé gyorsuló mozgást végez (már ha tud). Hogy ez a két test között fellépő húzóerő, az megintcsak lehet a tapasztalat félreértelmezése: valamikor 7-8-10 évvel ezelőtt asztrofizikusok felléptek a nyomó gravitáció elméletével, amely szerint egy külső, harmadik résztvevő, egy kozmikus gravitonforrás okozza a gravitáció jelenségét, amely résztvevő az emberi tudomány előtt egyelőre ismeretlen, ezért nem volt még maradéktalanul sikeres kísérlet a gravitáció működésének megfejtésére. (Hogy miért izgatja a tudósokat annyira a gravitáció, arról is írok majd egyszer, ha eljutok odáig.)

A második példa jól mutatja nem csak azt, hogy egyes feltevéseket onnantól kezdve, hogy megalapozottá válnak, már tényként kezelnek, hanem a tudomány tekintélyelvűségét is: az emberekben eleve kicsi a hajlam, hogy saját tévedéseiket beismerjék, és ez nagyon fontos tényező a tudomány egy helyben toporgásában. Ha már elkövették a hibát, hogy egy megalapozott feltevést ténynek hittek, akkor ezt a hibát képesek a végtelenségig takargatni, és a „nevetséges" varázsszó mögé bújva csuklóból, vizsgálat nélkül elvetni azokat az elméleteket, amelyek egy tudományos „ténynek" ellentmondanak - ahogy sokan ezt teszik a nyomó gravitáció elméletével, noha rengeteg asztrofizikai problémát megmagyaráz, és új problémát igazából nem is vet fel.

A tudománynak természetesen saját tévedésein túl elsősorban a társadalmi vezérlőideológiát kötelessége védelmezni - ezért harcol fúriaként minden olyan kutatás, gondolat, feltevés, érvelés és eredmény ellen, mely a materializmus szent dogmájával szembemegy. Ezért folytatnak célzott és korántsem elfogulatlan kísérleteket annak bizonyítására, hogy a materializmussal össze nem férhető természeti jelenségek nem léteznek. Ezen kísérletek lefolytatásába a külvilágnak betekintést nem engednek, csak az eredményt közlik felfuvalkodottan, az ellenoldalon a „hívőket" egyszerűen kinevetik, a komoly kutatómunkát folytató tudóstársakat pedig, bár máglyára a jelen korban már nem küldhetik, de minden elképzelhető módon próbálják ellehetetleníteni. Amelyik tudós szembemegy a tudományos elit bármely dogmájával, a tudományos világból való száműzetését kockáztatja: intézeti állásából kirúgják, egyetemi katedráját elveszik, a tudományos szaklapokban „letiltják", többé nem engedik publikálni, szemináriumokra nem hívják el, stb.

A tudósnak az lenne a dolga, hogy a természet titkait kutassa. Ha egyszer a telepátia, prekogníció, asztrológia, mágia, stb. évezredek óta létezik és dokumentálhatóan működik, a tudósnak az lenne a feladata, hogy kutassa, ezek a dolgok hogyan működnek, és nem az, hogy vizsgálat nélkül letagadja őket. A tudomány Einstein óta csak egyetlen kis lépésre áll attól, hogy felismerje, a gondolat és az anyag egylényegű, és ezt a kis lépést nem hajlandó megtenni immár 104 éve. Nem is fogja. Gondoljunk bele, mi lenne, ha tényszerűen kiderülne, hogy a szellem valóság, nem az anyag egyik formája, működési módja, hanem fordítva: az anyag van szellemből, a szellemi létezés végtelenül sok típusa közül az egyik. Akkor hogyan rohangálnának az emberek tovább az anyagi dolgok után? Hogyan lehetne megakadályozni, hogy a szellem felé forduljanak, hogy gondolkodni kezdjenek, hogy az anyagi életet kissé háttérbe szorítva újra élni kezdjenek szellemileg? Nyilván ezt az Irányítók nem akarhatják. A tudós pedig nem is biztos, hogy akaratlagosan, rosszindulattal támogatja őket. Egyszerűen szolgalelkű, megy az áramlattal, bégeti a többiekkel a dogmát, személyét, egóját azonosítja tudományos tekintélyével, társadalmi pozíciójával, és így aki a dogmát fenyegeti, az ő puszta létét fenyegeti.

Amikor 1610-ben Galilei felfedezte a Jupiter három holdját, a korabeli tudósok egyszerűen nem voltak hajlandóak belenézni a távcsőbe, mert ez „nevetséges", és „nem alacsonyodunk le".

Nem sok változott azóta.