HTML

A Játék Neve: Föld

Ez a blog arról szól, hogy hogy működik a világ valójában. Túl a látszatokon, a manipuláción, a mindent átszövő hazugságon és felelősséghárításon. A jelenkor eseményeinek mozgatórugóival is foglalkozik, ahogy a régmúltba is tapogatózik visszafelé, egészen az emberi lét kezdeteiig. Mindez egy sokéves kutatómunka eredményeire támaszkodik. A blog korábban "2012 blog" címen működött a blogol.hu szerverén. Kapcsolat: blog2012 kukac freemail ponnt hú!

Friss hozzászólások

  • maztro: @Gergő Bohrát: Szeretnek minket behúzni a csőbe, a cikk lényegében minden pontján prezentálja azt,... (2021.08.26. 05:03) Menetrend (szerk)
  • Gergő92: Amúgy én néha ránézek mi a helyzet itt. :) Amúgy anno 2013-14 tájékán voltam elmerűlve ebben a tém... (2021.02.18. 05:25) Emberek, Irányítók és a Háttérhatalom
  • dangbird: Új nagy ívű, félelmetes novella a személyes blogomon: marioatreides.blog.hu/2020/01/06/nem_tehete... (2020.01.06. 10:36) Olyan, mintha
  • dangbird: ferfiakklubja.hu/fk_magazin/az_fk_noi_tamogatoi_korebol/amikor_nem_fogadjuk_el_a_ferfi_es_no_kozot... (2019.11.13. 10:09) A házasságról
  • spike_spiegel: Na akkor :) lesz folytatása az elemzésnek is, ha már bejelentették a negyedik részét a mátrixnak? ... (2019.08.21. 14:34) Előadás meghívó - A Mátrix-trilógia elemzése!
  • Peter266: Elolvastam Don Richards Riso, Russ Hudson: Személyiségtípusok könyvét pluszban, ledöbbentő, hogy m... (2019.08.14. 21:40) Emberismeret, önismeret - a PAS és az Enneagram karakterológiai rendszerek
  • dangbird: @dangbird: Az említett nagybejegyzés 86.42%-a elkészült. Holnap délig közzéteszem. Nem szájbatalpa... (2019.07.13. 14:02) 2019
  • Gergő92: Tegnap meg a 4.részben a 13:13-nál ér pont oda a 101-es sátorhoz...amúgy a film jó, ajánlani tudom... (2019.06.20. 11:22) Okkult szimbólumok hétköznapjainkban III.
  • dangbird: Kedves "Zombi Papa"! Én nem álltam a Jobbik mellé. Bizonyos mértékig szimpatizáltam a mondanivaló... (2019.03.22. 20:17) Tíz év
  • spike_spiegel: @dangbird: ami engem illet abszolút hidegen hagyott (ugyan ki hinné el, hogy lapos?), de aztán elk... (2019.03.14. 08:35) Szájbatalpaló #7: A sötét középkor 1

Utolsó kommentek

A házasságról

2019.07.14. 10:08 dangbird

A téma túl kényes ahhoz, hogy szájbatalpalót csináljak belőle, főleg, hogy nem akarok beállni a negyvenes szingli „párkapcsolati tanácsadók” sorába. Még ha nem is vagyok negyven, de afelé járó, elvált férfiként hiteltelen azt sugallni, hogy majd én megmondom a nagy megmondást. De szeretném azokat a felismeréseimet megosztani, amelyeket nem lehet másoktól is lépten-nyomon hallani-olvasni – főleg, mert népszerűtlen gondolatok ezek... Úgyhogy sima sorszámozott nagybejegyzés következik („műhelytitok”: 118-asnál tartok, és öt éve, 2014 júliusában írtam ilyet utoljára).

Először is tegyük félre a bosszantó és veszélyes baromságokat, amiket viszont nagyon is lehet „lépten-nyomon hallani-olvasni”:

„A házasság emberi találmány, meg egyáltalán a monogámia is.” A bátrabbak tovább mennek: „az egész a birtoklás ösztönén alapul”, sőt, „intézményesített prostitúció”.

Az igazság az, hogy az ember természettől fogva páralkotó faj. Ez nem emberi találmány, még csak nem is emberi sajátosság. Az állatvilágban rengeteg páralkotó faj él. A sas híres „hűségéről”, arról, hogy egyetlen társat választ élete során – ha az elpusztul, „özvegyként” tölti hátralévő életét, nem tud egy újabb társra bevésődni. Az ember inkább hűtlenségéről hírhedt, de ezzel sincs egyedül, a páralkotó fajoknál általános jelenség a „félrelépés”. Emögött egy sajátos kettős megtermékenyítési stratégia van, amit most ne álljunk neki részletezni, Desmond Morris: Az Emberállat című könyvében teljeskörűen kifejti. Ő materialista-evolúciós szempontból vizsgálta az emberi fajt, ennek ellenére ösztönvilágunkkal kapcsolatos meglátásainak nagy része helytálló. (Ennek belátására elég az emberi fajt megfigyelni – kezdve önmagunkkal.)

Hogy az ember kiemelt fontosságot tulajdonít a hűségnek, annak az egyik oka, hogy szélsőségesen altriciális faj vagyunk, az utódaink nagyon hosszú ideig igénylik a szülői gondoskodást, így a párkapcsolat hosszú távú stabilitása nagyon fontos. Nagyon fontos azért is, mert míg az állati lét nagyrészt az élet napról-napra, percről-percre adódó feladatainak megoldásáról szól, az embernek van egy életpályája, hosszú távú célokat követ, így aztán csak egy hosszú távú, legjobb esetben életre szóló kapcsolatban tud valóban társa lenni valaki.

A házasság szentségét sem kitalálta, hanem felfedezte az ember. Bár minden állat tud a maga szintjén gondolkodni (különben nem tudna problémákat megoldani és életben maradni), az ember képes az absztrakt, fogalmi gondolkodásra. Felismertük a saját páralkotó természetünket, fogalmat alkottunk róla, majd megneveztük a fogalmat: házasság. Ennek a szentsége egyfelől abból ered, hogy a Természet/Teremtő tett minket páralkotást igénylő fajjá, tehát egy olyan tulajdonságunkról van szó, amit egy rajtunk túlmutató erő ültetett belénk. A szentség egy működő házasságban abból is fakad, hogy a te és az én együtt MI-vé fejlődik, egy mindkettőnkön túlmutató dologgá. A házasság szentsége tehát nem azon múlik, hogy egy nagy, sötét épületben egy szoknyás férfi vagy egy kis, világos épületben egy nadrágos nő ad össze minket. Most nagyon modern és liberális leszek, de házasság az, ami akként működik. Az esküvőnek és az intézményes házasságnak elsősorban társadalmi jelentősége van: a házasság a család alapja, a társadalom pedig családokból épül fel, legalábbis nem láttunk eddig olyan működő társadalmat, ahol ez másként sikerült volna.

Következő bosszantó, sőt, dühítő baromság: „az szeret igazán, aki kinyitja a kalitka ajtaját, aki szabadon enged – éljünk nyitott házasságban”! Ez egy óriási blöff azon férfiak pasik részéről, akik nem bírnak a vérükkel és egyéb testnedveikkel, és szent narratívát gyártanak (illetve szednek össze a médiában) ahhoz, hogy nem képesek, vagy inkább nem hajlandóak a hűségre. Azért merik ezt meglépni, mert tudják (legalábbis ösztöni szinten), hogy a nőknek nincs igényük a jobbra-balra eljárogatásra, így egy hűséges nő mellé még bónusznak bele fognak férni a játékba alkalmi kapcsolatok is. A dolog semmi másról nem szól, mint hogy "tűrd el, hogy én jobbra-balra ismerkedek, cserébe megengedem, hogy te is, mert úgyse fogsz." Amikor aztán a nőnél is megjelenik a másik, aki viszont a női hűtlenség sajátos természetéből adódóan (lásd D. Morris említett könyvében) nem egyszeri alkalmas játékos lesz, hanem visszajáró ágyrajáró, akivel a nő (legalábbis kis idő után) nem csak szexuális, hanem érzelmi kapcsolatot is ki akar alakítani, a blöff lelepleződik, és a „pénteken megint Lacival vacsorázok” bejelentésre beindul a pasihiszti. (Súlyosbítható a „gyere el te is” javaslattal!) Ennyit a nyitott kapcsolatról. Az alapvető természetünkkel egy ideig szembe lehet menni, de egy idő után katasztrófa lesz belőle. (Ezért van halálra ítélve minden olyan civilizáció, amelyik úgy akar építkezni a természetes emberi lényre, hogy felül is írja azt. De ez már egy másik, teljes bejegyzés témája lehetne.)

És akkor jön a következő: „oké, a házasság régen életre szólt, de akkor még rövidebb ideig éltek az emberek, negyven-ötven évet együtt tölteni irreális”. Most ezt ne kezdjük részletesen kifejteni, korábban már volt róla szó, főleg előadásokban, hogy az ötven, pláne negyven éves átlagélettartam meséjének csak annyi a valóságalapja, hogy nagyobb volt a csecsemőhalandóság, ami eléggé lehúzta a statisztikai átlagot, miközben valójában ugyanolyan hosszan éltek az emberek. Régen is volt arany-, sőt néha gyémántlakodalom is. Az élet görcsös, szorongó habzsolásának késztetése teszi elviselhetetlenné azt a gondolatot, hogy egyetlen emberre „lövöm el” az életem. De képzeljünk el egy olyan leánykérést, hogy: „lehúzunk együtt egy szép tíz-tizenöt évet, aztán mikor már nagyobbacskák lesznek a gyerekek, és „megértik”, akkor elválunk, és még lesz időnk „élni”. Fizetem a gyerektartást, becsszó”. Mit szólna ehhez egy lány? Az esküvőnél ma is mindenki azzal a szándékkal megy a nagysötét/kisvilágos épületbe, hogy: most aztán mindörökre-akármilesz-mindhalálig-csaktemegén.

De ha ilyen szépen indulnak a házasságok, akkor mi a baj? Miért van ennyi válás?

Az egyik probléma (és most jön az igazán népszerűtlen rész) éppen az, hogy a házasságok, meg úgy általában a párkapcsolatok pont túl szépen indulnak. Régen nem volt szokás szerelemből házasodni, ez egy modern találmány. Persze voltak rá példák mindig is, aztán azok közül kerültek ki a rossz házasságok perlekedős asszonnyal, részeges férjjel, amíg a nadragulya el nem választ. Szerelemből házasodni óriási szerencsejáték: a szerelmesek a másikban egy tökéletes, isteni lényt látnak, a hibáit vagy nem érzékelik, vagy ugyancsak szívlelendőnek tartják. Így aztán a felek nem tudják józanon felmérni (különösen a lány, mert elsősorban ez az ő dolga), hogy a másik alkalmas-e társnak. A szerelem ma nevetségesen túlértékelt dolog, a hollywoodi kislányromantika uralja az emberek (és ami a fő probléma, a nők) gondolkodását. A szerelmes filmekben a Happy End az esküvő, pedig a valóságban a történet pont ott kezdődik. A mai ember képes még a Rómeó és Júliát is valamiféle szerelmi ideálként beállítani – azt, hogy mindketten kinyírják magukat? Ez a színdarab eredetileg egy tragikomédia, a szerelem kigúnyolása, Shakespeare azért írta, hogy az emberek bejöjjenek a Globe színházba és röhögjenek ezen a két kis hülyén – mi meg képesek vagyunk komolyan venni...

Szorosan ide kacsolódik a másik probléma is: ha valaki háromszázezer forintot keres egy hónapban, az sok, vagy kevés? Elsősorban attól függ, hogy előtte mennyit keresett. Ha százezret, akkor dőzsölni fog, éli világát, nagyon boldog és elégedett lesz az anyagi helyzetével. Ha viszont addig havi egymillióból élt, akkor bizony szűkölködni fog, anyagi gondjai lesznek, esetleg adósságokba is keveredik. Ehhez hasonlóan a mai kapcsolatokkal az a baj, hogy érzelmileg a csúcsról indulnak. A megrendezett házasságnak nem vagyok híve (pedig nagyon általános volt a történelem során!), de másik szélsőségként felhozható: itt a nulláról kell felépítenie két embernek, két idegennek egy összetartozást, egy közös életet. Ők sok év munkájával felkapaszkodnak pontosan oda, ahova mi a csúcsról lecsúszunk. Ki lesz boldogabb? Aki azt éli meg, hogy folyamatosan építkezik – vagy aki állandó kármentésben él, mindig csak próbál visszakapaszkodni oda, ahonnan az elején indult, ahonnan lecsúszott ide, a „hétköznapok sivárságába”... Itt a magyarázata annak is, hogy miért tolják ki egyre jobban a házasodást a párok, ha egyáltalán sor kerül rá. Régen legalább megvolt a társadalmi nyomás, nem lehetett annyit gatyázni, össze „kellett” házasodni, legalábbis élettársi kapcsolat elképzelhetetlen volt.

...de ha nem élek együtt valakivel egy ideig, „próbaképpen”, akkor honnan tudjam, alkalmas-e társnak? Régen, legalábbis a faluközösségekben, ez nem volt probléma, a legények és a lányok születésüktől fogva ismerték egymást (meg egymás szüleit és főleg nagyszüleit!) a hétköznapokból, tudták, kiben mi lakozik, fel tudták mérni, ki lenne alkalmas... Ma ez nincs, idegenekkel kell ismerkedni, az ismerkedési kultúránk ráadásul katasztrófa. Kimegyünk az on-line, vagy akár fizikai húspiacra, és ott eladjuk magunkat: a marketing, tehát a vakítás lett az ismerkedés alapja. Néhány randi után persze az ember kezdi megismerni a másikat – vagy nem?

Mert miről szól a randizás? Elviszem a nőt ide-oda-amoda: persze nem a munkahelyemre, nem a NAV-hoz ügyet intézni – hanem vacsorázni, moziba, később egy közös kiruccanásra valahova... tehát szórakozni. És amikor kiderül, hogy jól tudunk együtt szórakozni, akkor megállapítjuk, hogy tetszetős a számunkra a másik, összeillünk, jó vele együtt lenni. Bárcsak mindig együtt lehetnénk. Csakhogy a házasság az életünk megosztása, az életünk pedig, csak hogy mondjuk két érzékletes számot: 10% szórakozás, 90% probléma, feladat, erőfeszítés. Tehát a házasság, a jól működő házasság is ilyen arányban fog felépülni ezekből! De egyrészt a rózsaszín felhő és az önfeledt szórakozás pillanatai nem adnak támpontot, hogy jól választunk-e, és ha még jól is választottunk, mindig elégedetlenek leszünk, ha egyszer a csúcsról indultunk.

És itt jön be a média, a tömegprogramozás, és rátesz egy nagy-nagy lapáttal, felkínálja a megoldást: találj másikat! A fogyasztói civilizációban a társ is fogyasztási cikk, a kínálat végtelen, az elromlott, kopott (tehát normális működésre beállt!), megunt kapcsolatot minek toldozzuk-foldozzuk? Keressünk másikat! A sorozatokban is mindenki minden évadban mással van együtt... és persze így is örökös konfliktusban, mert dramaturgiai szempontból nyilván az az érdekes, de ha ez adja a mintát az embereknek a valósághoz, aztán már a valóságban is ezt látjuk, mert a képernyőn látott minta megelevenedik körülöttünk, idővel ez lesz a normális. Az emberben mindig ott lesz a félsz, hogy a kapcsolat megszakad, illetve meg „kell” szakítani, hogy jaj, „elveszítjük egymást”, hogy ez így nem mehet tovább, stb. Sok kapcsolat táncol a szakítás, sok házasság a válás szélén azért, mert tartósan nem oldják meg a problémáikat, és azért nem oldják meg, mert nincsenek rákényszerítve. Csak tűrnek, kivárnak. Mert mindig ott van a vészkijárat – szakítani, elválni. De egy kapcsolatot nem lehet úgy csinálni, hogy az ember nincs benne teljesen. Hogy fél lábbal mindig a küszöbön áll, ugrásra készen. Hogy folyamatosan vesztésre játszik.

De még a szakítós programozásnál is nagyobb károkat okoz a nemek harca programozás. A nemek egymással szembeni gyűlöletének, de legalábbis lenézésének szüntelen táplálása és normalizálása, plusz annak a sugalmazása, hogy a jó párkapcsolat alapja a kompromisszum. Hogy a párkapcsolat férfi és nő egyéni önérdek-érvényesítésének csatatere, amely definíciószerűen csak egymás rovására történhet, de ahol jó esetben sikerül első vér után békét tűzszünetet kötni és valami félmegoldást találni, ami által igazából egyik fél akarata, elképzelése sem teljesült.

A jó házasság alapja nem a kompromisszum, hanem a közös célok, a közös elképzelések, a közös kép arról, hogy mit is akarunk – nem egymástól! Hanem attól a MI-től, amit életre hívunk. Engedtessék meg egy személyes emléket felhoznom. Polgári esküvőmön az anyakönyvvezető (történetesen szoknyában) elejtett egy ilyet: „most, hogy megtalálták egymást, életük célját és értelmét” – efölött akkor nagyvonalúan elsiklottam, gyorsan megjegyezve magamban, mekkora baj lenne, ha nem közösen kitűzött célok felé akarnánk haladni, hanem egymás felé, végül egymáson „pattogva”. Az ilyen házasságot meg tudja menteni egy gyerek, mint akinek életbe hívása-szeretése, felnevelése nyilvánvaló közös cél, de így belőle sajnos „funkciógyerek” lesz, létének célja a házasság jobbá tétele, tehát végül is a cél mégiscsak maga a házasság, tehát visszatértünk az egymáson pattogáshoz. (Ilyenkor sokszor a gyereket aztán összetartó erő helyett fegyverként használják egymás ellen a szülők.) A házasságot tervező fiatalok (vagy középkorúak) nemhogy a közös képalkotásig, sokszor még odáig sem jutnak el, hogy megbeszéljenek egymással alapkérdéseket, például, ha már itt tartunk, a gyerekneveléssel, vagy bármi mással kapcsolatban. Majdcsak lesz valahogy, majd megoldjuk, lényeg, hogy szeretjük egymást, a szerelem mindent legyőz – aztán jönnek a veszekedések, mert a két külön ember két különböző családból (sőt, akár két különböző nemzetből) különböző mintákat hozott. Sokszor még jelentéktelen hülyeségeken is össze lehet veszni, ha a cél a másik „megjavítása” (ha nem sikerül, vagy nem éri meg, akkor kidobom, és választok másikat a húspiacon), és fel sem merül, hogy egy közös célhoz vezető út szempontjából az adott problémára mi a közös megoldás. Ha van közös cél, még egészen komoly kérdések is maguktól megoldódnak, vagy fel sem merülnek, pl. a „közös kassza – külön kassza” a mai világban ugyancsak fontossá vált, valójában nevetséges álproblémája. A pénz eszköz. Az eszköz attól eszköz, hogy valamilyen célt szolgál. Ha nincsenek meg a közös célok, akkor az eszközök felhasználásának módján mindig vita lesz, akár külön kassza van, akár közös. Ha a cél közös, akkor is mindegy, külön van a kassza vagy egyben, úgyis ugyanabba az irányba fog folyni a pénz...

Persze a közös cél általában hosszútávú cél, és csak akkor működik, ha az ember képes a hosszútávú céljainak alárendelni a rövid távú igényeit, vágyait, késztetéseit. A mai emberek nagyrésze erre nem csak nem képes, de nem is hajlandó. (Akik mégis, azok közül kerülnek ki az irigyelt, sikeres emberek...)

Hosszúra nyúlt a bejegyzés, végére hagytam a legkényesebb kérdést: a bizalomét.

Egy nő, ha problémát érzékel a férje-párja viselkedésében, és itt nem egy egyszeri cselekedetről van szó, hanem ismétlődő mintákról, akkor ezzel három dolgot tud csinálni: 1. biztatni, 2. b...tatni, 3. nyelni és tűrni. A harmadik lehetőség elhidegüléshez és elidegenedéshez fog vezetni, semmiképpen nem jó. Az első és második lényegét tekintve látszólag ugyanaz: jelzem, hogy valami nincs rendben, és változást szeretnék. De míg a biztatás emelni fogja a férfit és eléri a célját (ha nem éri el, akkor bizony egyértelműen a férfiban van a hiba!), a b...tatás jellemzően ellentétes hatást ér el, rombolja a férfi önbecsülését, és menekülő, elkerülő, védekező vagy védekezve visszatámadó reakciót vált ki, a férfi vérmérséklete szerint. Erről már beszéltem a Fordított világ című előadásokon, és akkor a naaagyon naagy okosságtól vezérelve tanácsoltam is az asszonyoknak, hogy b..tatás helyett biztassák férjeiket. Igazam volt, de mégsem egészen. Mert a biztatás nem csak elhatározás kérdésre, mint arra később rá kellett jönnöm.

Egy nő akkor tud valóban biztatni egy férfit, ha ő maga is bízik benne. Ha rá meri bízni magát. Ha rá mer támaszkodni, amikor a férfi lehetőséget ad rá. Ha meg nem ad rá lehetőséget, akkor biztassa erre, fejezze ki azt a vágyát, hogy szeretne a férfira támaszkodni. Ma ez a rendkívüli, kivételes jelenség. Megint egy személyes élmény (hiánya): én még nem táncoltam olyan nővel, aki hagyta volna vezetni magát. A nők nem merik rábízni magukat a férfiakra, mert félnek, hogy alárendelt, kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek, hogy a férfi vissza fog élni a helyzetével. (Ez a bizalmatlanság sem eredendően van ott a nőkben, és nagyobbrészt nem is személyes tapasztalatokból ered, hanem a médiából!) Pedig bizalom nélkül nincs férfi. Tud férfiként működni az élet bármely területén, akár a családban apaként vagy nagyapaként is, de a házasságban nem lesz férfi a férfi, ha nem kap bizalmat. Ha a férfi nem bízik a nőben, az is elég nagy baj, és meg tudja rontani a házasságot. De ha a nő nem bízik a férfiban, akkor az nem rossz házasság, hanem semmilyen.

Úgyhogy a végére egy kis népi játék, amit huszonegy éves koromban, az első komolyabb kapcsolatom idején találtam ki (nem tudván, hogy valóban létező magyar népi játék): a legény és a lány megállnak egymás mellett, kézen fogva, majd az egyikük becsukja a szemét, a másik pedig vezeti. Az „eredmény kiértékelése” szempontjából persze az a döntő fontosságú, mikor a legény vezeti a lányt. Ha a lány képes rendes sebességgel a legény mellett haladni anélkül, hogy egyetlen pillanatra kilesne becsukott szemhéja alól (kendőt, ilyesmit használni pont ezért nem ér!), és anélkül, hogy a kezét kitenné maga elé, akkor irány a nadrágos-szoknyás hivatalos személy. Ha nem képes rá, akkor irány a húspiac mindkettőnek, csak az idejüket vesztegetik. (Persze van, amikor a bizalom csak később jön meg, de általában nem úgy szokott lenni...) Házasság előtt álló párok mindenképpen próbálják ki!

Már házasok semmiképpen! Nem is kell, hiszen két-három év után az eredményt ugyanúgy mutatja az, ahogy az asszony kommunikál a férjjel...

Kapcsolódó bejegyzés: Szájbatalpaló a feminizmusról

Ajánlott olvasmány (ilyen is régen volt már): Desmond Morris: Az emberállat

8 komment

Címkék: esküvő hűtlenség feminizmus szerelem kapcsolat szappanopera etológia párkapcsolat randi bizalom házasság gyerekvállalás válás értékrend nemek harca válóper népi játék szentség élettárs nyitott kapcsolat néphagyomány Rómeó és Júlia

A bejegyzés trackback címe:

https://jatekneve.blog.hu/api/trackback/id/tr5414945828

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mia and me (törölt) 2019.07.16. 08:43:13

A bizalom a legfontosabb. Mivel azt az első pár kapcsolatban garantáltan porig zúzzák, eljátsszák az emberek ( a média és a korszellem jegyében is) utána már csak kínlódás lesz a húspiac is meg a társkeresés is. Huszonhatodjára nem lehet "csakúgy" megbízni valakiben. A bizalmatlanság minden rossz választással nő. És ugye egy elég kis számot írtam a mai huszonévesek átlagos kapcsolati számait illetően.

borig92 2019.07.21. 13:03:47

Nagyon tetszett az Emberállat.
Kérhetünk még egy rakat ajánlott olvasmányt? Biztos fel tudnál sorolni egy rahedli könyvet témától függetlenül.
Köszönöm

dangbird 2019.07.21. 13:25:26

@borig92: Nem tudnék. Sokan azt hiszik, hogy én nagyon olvasott ember vagyok, pedig nem. Például ha "spirituális témákkal" foglalkozok, akkor biztos ismerem Coelhót meg Frommot meg Tollét meg Oshót meg Richard Bachot... pedig nem. De ha már spirituális könyv, ami kötelező olvasmány: Szepes Máriától A mindennapi élet mágiája.

borig92 2019.08.20. 16:22:56

Bálint! Mit gondolsz Sárosi kifakadásáról? Én komolyan mondom majdnem annyira felhaborodtam hogy kommebteltem, de vegul visszafogtam magam. Egyre rosszindulatubbnak tunik szamomra. Rengeteged utalkozik es bomlaszt a posztjaival. Az meg minosithetetlen milyen stilusu kommentek jottek a poszt alá... agressziv primitiv megszolalasok. Elszomorit hogy egy ilyen "szellemi gócpont" alá osszegyultek -mint a kethollos- ilyen szinten vannak. "Csicska, csíra, luzer, pofan kene verni" Brutális megszólalások.

dangbird 2019.08.21. 08:00:32

@borig92: A neten sajnos ez a megszokott módja a konfliktuskezelésnek. Az emberek itt élik ki a frusztrációikat, agresszív hajlamaikat. Tomcat mondogatta annak idején, hogy netpassport, ne lehessen névtelenül beírkálni mindenhova, és akkor nem lenne ez; én ezt már akkor hülyeségnek tartottam, és lám, a facebook elhozta, hogy a legtöbb ember névvel, arccal ír hozzászólásokat, ez mégsem vált visszatartó erővé.
Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy ha megjegyzés nélkül, csak úgy simán teszi be a videót, akkor milyen hozzászólások érkeztek volna...

mdavid626 2019.09.20. 10:47:44

Mi hiányzott a házasságodból? A bizalom? Lesz-e folytatása, mik a terveid?

dangbird 2019.09.27. 08:50:07

@mdavid626: Nyilván nem itt fogom kifejteni, hogy milyen problémák voltak a házasságomban. Mármint minek lesz folytatása, a házasságnak? :) Vagy a blognak? A bejegyzésnek?

dangbird 2019.11.13. 10:09:06

ferfiakklubja.hu/fk_magazin/az_fk_noi_tamogatoi_korebol/amikor_nem_fogadjuk_el_a_ferfi_es_no_kozotti_kulonbozosegeket_akkor_eselyt_sem_adunk_arra_hogy_megertsuk_es_tiszteletben_tartsuk_egymast

"Amikor egy nő azt mondja, hogy „te sosem figyelsz rám”, akkor valójában azt szeretné, hogy a férfi ugyanilyen érzékeny legyen az ő non-verbális kommunikációs jeleire, mimikáira, hanghordozására, sóhajaira, és egyéb gesztusnyelv üzeneteire. A nő, ha tisztában lenne a nemek közti eltérésekkel e tekintetben is, akkor nem kérne ilyet. Nem várná el, hogy a férfi szavak nélkül megérezze rejtett, ki nem mondott elvárásait, vágyait, kívánalmait. A férfi ilyenkor jogosan azt vágja a nőhöz, hogy „nem vagyok gondolatolvasó”. És milyen igaza van. Ő nem érti az elejtett célzásokat, azok csak idegesítik, frusztrálják őt, a férfi közvetlen módon kommunikál, ha a nő akar valamit, vagy problémája van, akkor ki kell mondania, és egyáltalán nem mindegy, hogyan.
(...) Amikor a nő azt mondja: „semmi bajom”, valójában megint csak azt szeretné, hogy a férfi tehetségesen olvasson gondolataiban, vagy faggassa tovább, hogy végre kiönthesse a szívét, mi bántja. A férfi olvasatában azonban a „semmi” a napnál is világosabb üzenet: „hagyj békén, majd megoldom egyedül”. Legyen úgy, és a férfi cselekszik, visszavonul, ahogyan szíve hölgye parancsolja."
süti beállítások módosítása