Balázs hazaért a tüntetésről. Letámasztotta a sarokba a Monumen11-zászlót. Megköszörülte a torkát.

Rekedtre kiabálták magukat. „Hogy fekszik a túlóra?! Hogy fekszik a túlóra?!” Nameg „Mocs-kos Ördesz! Mocs-kos Ördesz! Gyor-kán takarodj! Gyor-kán takarodj! Tor-kán akadódj!” Bár Balázs még soha életében nem túlórázott, hiszen diákként vett részt a túlóratörvény-elleni tüntetésen, de a demokrácia gyakorlását nem lehet elég korán kezdeni. Úgy érezte, ott a helye. Felemelő érzés volt. Olyan volt, mintha beleszólt volna a politikába.

A fal túloldalán, a szomszéd lakásban Berta néni lenyűgöző videókat nézegetett a nagyvilág csodálatos tájairól a fiától, Tamástól karácsonyra kapott új laptopon. A régi, ócska gép a sarokban. Az új csoda IPS képernyője teljes pompájukban mutatta meg a színekben fürdő HDR felvételeket. Olyan volt, mintha Berta néni világot látna! Át is küldött egy linket a Grand Canyonról készült drónos felvételről a kisunokájának.

Gézuka telefonja jelezte az új messenger-üzenetet, de a fiú most a nagy tévére kötött számítógépen játszott a Bikoollal. Olyan, mintha biciklizne, sőt! A legvadabb egykerekes ugratásokat próbálgatta.

Gézuka apja, Tamás eközben egy íróasztal sarkának támaszkodott, és megjátszott hanyag magabiztossággal beszélt a jövő évi terveiről. Közben felvette a kávéscsészét az asztal műanyag lapjáról, mely egy tölgyfa erezetét mutatta: olyan, mintha tölgyfából lenne. Számára az év csodálatosan zárult: előléptették! A kelet-európai regionális senior sales manageri pozíció, melyért annyit küzdött az idén, január elsejétől az övé! Bár gyerekkorában kőműves szeretett volna lenni, de ahogy nagyobb lett, megértette, hogy az vacak meló. Senior sales manager! Olyan volt, mintha sikeres lett volna. Azt tervezte, hogy vacsoránál mondja el a nagy hírt a feleségének, de nem bírta magában tartani: felhívta, és végigmesélte az egész management meetinget. Sári persze örült, vagy legalábbis olyan volt, mintha örülne; több pénzből mégis sokkal könnyebben kijönnek... ugyanakkor szorongott is, hiszen a férje most már sokkal többet fog keresni nála, pedig azonos a végzettségük. Azért hatalmas büszkeséggel mesélte el a dolgot munkatársainak, majd messengeren a barátnőjének, Évinek – akinek a férje tényleg kőműves volt.

Évi egy fitness teremben dolgozott recepciósként. Éppen az egyik visszajáró vendéget, Ágostont fogadta.

Ágoston is irodában dolgozott. Az egész napos képernyő előtt ülés mellett fontosnak érezte – vagy csak a gyógytornász kellően ráijesztett még tavaly –, hogy rendszeresen mozogjon.

A futópadon töltötte a legtöbb időt. A gyógytornász tanácsára főleg séta fokozatban. A szalag forgott-forgott egyik irányba, Ágoston pedig ment-ment a másik irányba. Olyan volt, mintha sétálna. Aztán beült az autójába, és hazament.

Útközben elhaladt a Pasteur kórház mellett.

Fent, a szülészeten Móni már órák óta vajúdott. A magzatnak estére a főorvos úr szerint mintha csúnya szívhangjai lettek volna, így végül császármetszést hajtottak végre.

...3742 g, 56 cm, fejkör 35. A baba szerencsére olyan, mintha egészséges lenne. Móni pedig természetesen boldog! Csak ne lenne mégis valamitől olyan lehangolt. Pedig egy nő életében ez a legnagyobb dolog! Olyan, mintha gyereke született volna! Ez csak a normális, szülés utáni depresszió... a hormonok...

Pár emelettel lentebb viszont valódi a szomorúság egy kórteremben. Pál haldoklik. Hasnyálmirigyrák. Már ki tudja, mennyi áttéttel. Évek óta tartott a küzdelem, a szenvedés. Az orvosok már feladták. Pál is feladta. Csak Szilvi nem adja fel, soha. Nem, az nem lehet, fogta szorosan Pál kezét, az ágy mellett ülve, képtelen lenne elveszíteni! Úgy érezte, bármit megadna, hogy Pál életben maradjon. Olyan volt, mintha szerette volna, végtelenül.

Másnap hajnalban Feri, Pál gyerekkori játszótéri pajtása, minderről mit sem tudva, fütyörészve indult a torreviejai pékségbe dolgozni. (Igazából még éjjel volt, dehát az óra keltette, a munkaidő kezdődik – olyan volt, mintha hajnal lenne.) Az általa sütött pékárut aztán Béla vette meg – Évi férje. Bár Béla Spanyolországban dolgozott a télen, és többet keresett, mint Tamás, de azért Béla mégis csak egy kőműves volt. Délben leült pihenni egy halom zsalukőre betonfoltos overalljában, vágott egy nagy karéjt a Feri által sütött pékáruból, ami olyan, mintha kenyér lenne, és evett. Még a harang is szólt éppen. Olyan volt, mintha ebédelne. Megette a gyümölcsjoghurtot is, ami olyan, mintha eperízű lenne.

Ebéd után felhívta a nagyfiát, Szilvesztert, aki évek óta egyetemre járt (legalábbis olyan volt, mintha járt volna). Kínos pillanatban csöngött a telefon: Szilveszter éppen pornót nézett, ami olyan volt, mintha egy nővel lett volna, jobb híján. De nem baj, jön a szilveszteri buli, ami az ő névnapi bulija is, majdcsak felszed valakit. Szilveszter nem szerette a Trenderen ismerkedést: túl sok a kamu csaj, aki csak olyan, mintha jó fej és aranyos lenne...

Két szobával arrébb Béla másik fia, Bulcsú magolt – tetemes bepótolnivalója volt a téli szünetben, bukásra állt történelemből. Bár nem érdekelte, amit olvasott, de igyekezett megjegyezni mindent. Olyan volt, mintha tanulna.

És felvirradt Szilveszter névünnepe.

Szilveszter már reggel héttől az esti bulizásra készült – illetve úgy érezte, mintha készült volna, pedig csak messengeren dumált a haverokkal, akikkel majd este mennek bulizni az új helyre, a Logsecbe, főleg Robival, akivel mintha ismerték volna egymást, már gimnáziumból. Robi délutánra jött hozzájuk, aztán majd együtt indulnak. Egészen Robi érkezéséig messengeren tartották a kapcsolatot – onnantól viszont a többiekkel messengereztek, egymás mellett ülve, néha megmutatva valamit a másiknak telefonjukon, jókat röhögve. Olyan volt, mintha társadalmi életet éltek volna.

A Logsecben aztán összegyűlt a társaság. Minden haver fizetett egy kört a névnaposnak, ami olyan volt, mintha megbecsülték volna őt. A csajok mintha szépek lettek volna, főleg néhány ital után.

Aztán együtt ráztak, ami olyan volt, mintha táncoltak volna valamire, ami olyan, mintha zene lenne.

És ittak sok pezsgőt, és ettől olyan volt, mintha jól érezték volna magukat. És mintha ünnepeltek volna.

És éjfélkor várni kellett, és visszaszámolni: olyan, mintha történne valami különleges abban a másodpercben...

Pedig folyt tovább az idő és a pezsgő, nomeg a Stalker koktél, az újév nagy slágere.

Hajnalban Szilveszter egyedül indult haza, legalábbis testben – de lélekben és a telefonján át együtt maradva a haverokkal meg azzal a kedves kiscsajjal, akinek rákeresett a nevére, miután a Logsecben olyan volt, mintha megismerkedtek volna.

Telefonját kopogtatva, kissé támolyogva sétált a gyalogosátkelő felé. Olyan volt, mintha emberi kapcsolatai lettek volna.

A járda széléhez közeledve felnézett a lámpára egy pillanatra: olyan volt, mintha zöldet mutatott volna. Pedig már villogott.

Dénes, a buszvezető pedig már ki tudja, hányadik túlóráját nyomta az ünnepek alatt, szeme alatt karikákkal, az utastérben egy nagyon ittas és nagyon hangos társasággal – a telefonja pedig éppen csöngeni kezdett, mert Ágoston részegen rossz számot hívott a telefonkönyvből.

Az utolsó, amit Szilveszter látott, egy emoji volt, szemek helyén szívecskékkel.

Olyan volt, mintha élt volna huszonkét évet.