A következő bejegyzéssel két hetet kínlódtam, mire sikerült szavakba önteni. Többek között ezért is nem volt bejegyzés.

Isten mindenható.

Ebből következően nincs szüksége eszközökre; ha azt akarja, hogy valami úgy legyen, az egyszerűen úgy lesz. Ezen már el lehet gondolkodni: akkor hogy lehetne valaki „Isten szolgája”? Akkor mi az, hogy „Isten akaratából” történik valami, tesz valaki valamit? Ezen a szinten Isten akarata maga a valóság. A hinduk vallják is, hogy mindenki „Isten szolgája”, a szolgálat a sanátana dharma, a lények örök természete, a bhakta egyedül abban különbözik a többi embertől, hogy ő tudja magáról, hogy egy egész része.

(Természetesen a fenti megállapítások nem lehetnek teljesen igazak, hiszen egy olyan fogalmat használnak, mint „Isten”, ez pedig elkerülhetetlenül >téves fogalom<. Ezt a továbbiakban is érdemes szem előtt tartani.)

Ha a Teremtés és a létezés >végső célját< keressük, annyit tehát megállapíthatunk, hogy a Teremtés nem eszköze valamilyen célnak, hiszen azt az Isten közvetlenül is elérhette volna. Persze olvastam én már olyanokat, hogy „Isten azért teremtette az Univerzumot, hogy megismerje önmagát”. Azonban eszerint „Isten” nem mindentudó és ebből következően nem is mindenható, tehát a legkonvencionálisabb definíció szerint nem Isten. Ez igaz lehet egy helyi teremtőre, egy galaktikus ősszellemre, de magára a mindenek forrására nem. Nincs mit tenni, ha egyszer a Teremtés és az élet itt van, akkor ez minden bizonnyal maga a cél. Azért van, hogy legyen, és hogy jó legyen, mint ahogy az a Biblia tanulmányozásából is kiderül.

Ugyanakkor az életnek mégis van célja. Ez pedig maga Isten, az eredeti teljesség. Oda kell visszatérnie mindenkinek és mindennek – ahonnan kiindult. Miért olyan fontos ez? Ha egyszer eleve onnan indultunk, hogyan és miért kerültünk ki az egységből?

Erre a kérdésre próbáltak mindenféle válaszokat kiötölni azok az emberek, akik nem értették, hogy az élet maga a cél. Mindenáron a hibát keresték, a bukást, a lázadást, a bűnbeesést, valami „rossz”, „negatív”, „gonosz” erőt, ami megszüntette az egységet. Ha egyszer az egységbe visszatérni jó és kívánatos, akkor onnan kikerülni nyilván rossz, nemkívánatos, tehát bűnös dolog volt! – Ez azonban nem spiritualitás. Ez a gólem egybites logikája. Ha este, egész napi munka után aludni térni jó dolog, akkor reggel hibát követ el az, aki felkel?

Ez a dolgok rendje. Kezdet és vég, mely keretet ad az életnek.

Akkor tehát csak azért lettünk „kilökve”, hogy aztán újra vissza kelljen térnünk?

Ez pontosan így van. Persze, hogy nem „hatékony”, de a hatékonyság adott szint felett alkalmazva élet-ellenes, mint azt már mondogatom régóta, persze hiába, ebben a hatékonyság-mániás civilizációban, amely persze egyúttal a legkevésbé hatékony is, ami valaha létezett a Földön. Ha megspóroltuk volna az utat, akkor nem lenne semmi sem. Az út volt a cél, és út nincs cél nélkül. A célra azért van szükség, hogy örök alaptörvényként, kozmikus alkotmányként mozgassa az életet. Aki olvasta a Szolgálati Telepet, már találkozott ezzel az okfejtéssel a Mester részéről. Egy játéknak is szüksége van végcélra, azonban a játékot nem azért játsszuk, hogy a végcélt elérjük, hanem önmagáért, és hogy jó legyen. Az élet is egy játék, csak ezt persze a Földön jelenleg nehéz átlátni, hiszen ezt a bolygót játékrontók irányítják.

„Legyen világosság.”

Ez a játék célja, a kozmikus alaptörvény, amelynek végrehajtása a létezés utolsó pillanatáig zajlik. Amikor beteljesült, és elfogy a sötétség, véget ért a játék, és nem lesz többé létezés*, mert a létezés, ahogy Buddha első nemes igazsága mondja, duhkha, kettősség és feszültség. (És nem „szenvedés”, ahogy írják! A szenvedés adhya szanszkritul, elég nehéz összetéveszteni a két szót, tehát itt valószínűleg a szándékos félrefordítás esete áll fent. Természetesen a szenvedés következménye a kettősségnek, ahogy az élvezet is.) Mindennemű létezés alapja a kettősség. Egy teljesen fehér vászon ugyanúgy üres, mint egy teljesen fekete.

(*Mi lesz, ha véget ér a létezés? „Jön az örök semmi?” Ezt a kérdést elég nehéz megválaszolni, először az örökkévalóság fogalmát kéne hozzá tisztázni, ami nem tárgya jelen írásnak, de >korábban már< volt róla szó érintőleg. Nagyon leegyszerűsítve a dolgokat, minden kijárat egyúttal bejárat is, tehát egy újabb létezés következik, egy újabb világegyetem, új szerkezettel, új szabályokkal.)

A kozmikus alaptörvény ugyanúgy mindenkire vonatkozik, mint a sanátana dharma, azonban a szolgálattal ellentétben ez alól a szabály alól nem is akar kibújni senki. Erre mondják a hinduk azt, hogy Isten, „Krisna”, a mindenkit vonzó. (A Krisna szó eredetét és valódi jelentését a Vandékhár című előadáson fogom elmondani.)

Az isteni nevek közül a Bhagaván jelentése hordozza a vonzás magyarázatát. Bhagaván minden fenséggel teljes. Ő a legokosabb, a legnagyobb tudású, a legnagyobb hatalmú, a legerősebb, a leggazdagabb, a legszebb, a leghíresebb, a leglemondottabb, stb. egyidejűleg. A hinduk úgy tartják, hogy egy Bhagaván-inkarnációt, tehát az Isten emberként való megtestesülését úgy lehet felismerni, hogy valaki a földi életben birtokolja mindezen tulajdonságokat. Valaki az egész életét felteheti arra, hogy a legnagyobb tudós legyen, vagy a legerősebb ember a világon, de minden Bhagaván-tulajdonságot egyszerre képtelenség megszerezni, ez Isten kiváltsága. (Vannak azonban a hindu mitológiában „rejtett inkarnációk” is, akik földi szinten nem birtokolják a Bhagaván-tulajdonságokat.)

Ha az isteni fenséget így lebontjuk, ember által is érthető tulajdonságokra, akkor láthatóvá válik, hogy az isteni minőség valóban mindenkit vonzó. Aki nem vagyonra vagy hatalomra, tehát birtoklásra törekszik, az lemondottságra vagy éppen tudásra. (Persze a birtoklás és a lemondottság kettőse kölcsönösen kizárják egymást, ezért ezeket egyidejűleg csak az birtokolhatja, akinek eleve alaptermészete mindkettő. Ez a Bhagaván kiváltsága. Isten birtokosa az egész Univerzumnak, benne minden létezőnek, ugyanakkor nincs szüksége semmire, ami létezik, és nem vágyik semmire, ami nem létezik.)

Ha megnézzük a legdémonikusabb embereket, azt láthatjuk, hogy bennük működik a vonzalom legerősebben. „Az utánzás a hízelgés legőszintébb formája” (Charles Caleb Colton). A démonikusság lényege pont abban rejlik, hogy valaki nem meghaladni akarja önmagát, hanem önmagaként akar Istenné válni, tehát kvázi Isten helyébe lépni. A keresztény misztika is ismeri a Sátánra az Isten majma megnevezést. Fölösleges azonban leragadni valamiféle „főgonosznál”, a világon minden gonoszság Isten majmolásából ered – a „gonosz”, „rossz” leggyakoribb misztikus definíciója éppen az, hogy a nemest, az istenit, a Törvényt valaki félrecsúsztatja, félreértelmezi, rosszul használja. „Istentelenség” tehát nincsen. Azonban az Isten korlátozott és hibás megértéséből (amely alól senki nem kivétel az Univerzumban) óhatatlanul következnek félrecsúszások, amikor a szolgálatból majmolás, a vonzódásból irigység lesz – az irigység és a tudatlanság együttesen pedig tagadást is képes szülni.

Ezt használják fel korunk Irányítói, akik egyáltalán nem istentagadók, valójában elég magas szinten tisztában vannak az isteni fenség mibenlétével, azonban irigyek. Vezetőjük arra vágyik, hogy Isten helyébe léphessen – a többiek pedig arra, hogy a vezető helyébe léphessenek. Mindezt úgy, hogy a fejlődést egy ponton túl elutasítják, és a szellemi végső határ („The Final Frontier”) átlépésének tilalmát belekódolták a rendszer és az emberi lét alapjaiba. Az ellentmondás persze mindenki számára nyilvánvaló – kivéve annak, aki nem akarja látni.

Mit lehet tenni valakivel, aki nem akar látni? Igazából saját sorsa fogja rákényszeríteni, hogy megértse, amit nem akar megérteni, saját vágyai fogják addig a pontig vezetni. Addig azonban nagyon sok kárt és szenvedést fog okozni másoknak (és önmagának is). Az egyetlen, amit tehetünk, hogy ezt próbáljuk mérsékelni. Addig is, amíg tart a harc, próbáljuk bele visszahozni a játék örömét. Hátha a megtévedtek bennünket kezdenek irigyelni, ha a kínzó már jobban szenved, mint akit kínozni próbál. Hátha végül az egység felé való törekvés vágya erősebb lesz, mint a félelem, önnön pillanatnyi létállapotuk oktalan féltése. Sokan kiléptek már így a sötét földi hierarchiából; ezért tudom, hogy lehetséges. Nem csak lehetséges, szükségszerű. Istennek nincsenek ellenségei.