A bejegyzés a Szájbatalpaló Blogon itt található.

Úgy látszik, mégsem sikerülnek eléggé szájbarágósra a bejegyzések, mert többeknek az előző úgy jött le, hogy itt megpróbáljuk „mentegetni” a középkort vagy az inkvizíciót. Szó sincs róla, csak az a helyzet, hogy a köztudatban egy teljesen egyoldalú, ennélfogva hibás kép él a középkorról, ami kizárólag a rosszra összpontosít, sőt, ahol csak teheti, fel is nagyítja azt, megpróbálva a lehető legrosszabb képet festeni erről a korszakról. Ezt próbáljuk most egy kicsit kiegyensúlyozni, elsősorban olyan dolgokból kiindulva, amelyek egyszerűen nem igazak.

Az előző bejegyzés bemelegítője után tehát lássunk néhány további köztudomású tényt a középkorral kapcsolatban!

A jobbágyokat látástól vakulásig dolgoztatták a földesurak. A civilizáció fejlődésének egyik velejárója, hogy az egyszerű, de nehéz életmód felől a könnyű, de bonyolult irányába haladunk. A technikai fejlődéssel az emberiség egyre bonyolultabb módokon oldja meg a szükségletei kielégítését, emiatt a gépesítés ellenére is egyre több munkaórára van szüksége, csak hogy önmagát fenntartsa. A mai ember, ha alkalmazotti jogviszonyban van, napi nyolc órát dolgozik – a munkahelyén. Ha ehhez hozzászámítunk a közlekedéstől kezdve a bevásárláson át a házimunkáig mindent, igazából napi 13-14 órát fáradozunk az önfenntartáson. (Ez persze 2-3 gyerek mellett értendő, hiszen az önfenntartáshoz biológiai értelemben ez is hozzátartozik.) A természeti népek a XX. század megfigyelései szerint mindössze napi másfél-két órát foglalkoznak a szükségleteik kielégítésével, vagyis napi 14 óra szabadidejük van, tehát a helyzetük pont fordított, mint nekünk. A középkor technikai fejlettségéből kiindulva naponta átlagosan 5-6 órában lehet meghatározni az önfenntartás munkaigényét – 4-5 gyerek mellett! Ezzel a kérdéssel már a „vonalasnak” számító Index is foglalkozott egy cikkben.

„A munka a földeken pirkadattól alkonyatig tartott, ez télen 8-10, nyáron akár 16-18 órát is jelenthetett. Csakhogy a történészek szerint még a jobbágyoknak is járt pihenő napközben, nem is kevés. Az étkezési szünetek mellett az ebéd utáni szieszta is általánosan elterjedt volt Európában. Különféle kutatók mindezt számbavéve 8-9 óra közé teszik az átlagos középkori munkanap hosszát. Vagyis a 19. század végén a munkásmozgalmak küzdelme a nyolcórás munkanapért csak a 18-19. századi állapotokhoz képest jelentett előrelépést, és valójában visszatérés volt az 500 évvel azelőtti állapotokhoz.” (index.hu, Hanula Zsolt)

Persze hozták a formájukat: napi 8-10 óra munka a földeken télen. Tán a havat söpörték... Még a XX. századi paraszti valóságot személyes tapasztalatból leíró szerzők (pl. Tamási Áron, Raffai Sarolta) is arról számolnak be, hogy októbertől márciusig a paraszt a kemencepadkán vagy a kocsmában ücsörgött naphosszat, hiszen az állatok ellátásán túl nem nagyon volt mit csinálnia. Voltak persze a mezőgazdasági évnek olyan időszakai (pl. szántás-vetés, de különösen az aratás), amikor valóban látástól vakulásig dolgoztak. (A villanyizzó, a közvilágítás korában élő ember már nem is ismeri ennek a kifejezésnek eredeti jelentését: látás az, amikor napkelte előtt derengeni kezd az ég alja, így odakint már látni lehet, vakulás pedig, mikor a szürkület annyira elmélyül, hogy már nem lehet folytatni a munkát.)

A közemberek, jobbágyok borzasztó nyomorban éltek, a földesúr kisemmizte őket, alig volt mit enniük. A parasztság már csak azért sem éhezhetett soha, mert nagyon jól ismerte a természetet, a gyomok, vad növények minden fajtáját, így még ha az összes terményét elvették volna, akkor is mindig talált volna magának elegendő mennyiségű ennivalót. (Arról pl. nem is beszélve, hogy a középkori Magyarországon az utakat mindenhol gyümölcsfák szegélyezték, amelyekről bárki szedhetett.) A földesúri önkény, bár létező jelenség volt, de a társadalom alapvető berendezkedése ugyanúgy a törvényekre épült, mint ma. Pontosan előírt kötelezettségei voltak a jobbágynak, ezeken túl általában széleskörű önrendelkezéssel bírt. Ma akar a hatalom mindenkiről mindent tudni, ma van mindenki beazonosítva, nyilvántartva, sorszámozva, lefényképezve, bekamerázva, NAV-hoz bekötve, drónnal figyelve, mindennemű önálló tevékenység bejelentéshez, engedélyhez, pontos számadáshoz, ezernyi feltételhez kötve. Bár a középkorban az egyszerű embernek nem volt olyan szintű jogi érdekérvényesítő lehetősége, mint a mai embernek – de mit ér mindez a gyakorlatban? Gondoljunk csak a devizahitelesekre! Hasonló Magyarországon utoljára 1437-ben történt, mikor „valutaárfolyammal” próbálták megrövidíteni a parasztságot Erdélyben – az felkeléshez vezetett.

És még egy gyors kérdés: ha a parasztság annyira nyomorult helyzetben volt, mint láttatni próbálják, akkor hogyan volt ideje, energiája, gazdasági erőforrásai létrehozni és művelni egy páratlanul magas kultúrát, a népművészet káprázatos, és összetett szimbólumvilága folytán a művészettörténészeknek végtelen fejtörésre okot adó rendszerét?

A középkori ember borzasztó higiéniai és egészségügyi körülmények között élt, állandó járványok pusztítottak, tíz gyerekből egy élte meg a felnőttkort, és nem élt 30-35 évnél tovább. A modern értelemben vett higiénia valóban nem létezett, nem voltak klóros fertőtlenítőszerek, UV-lámpák, eldobható, steril gumikesztyűk, de ez nem azt jelenti, hogy mocsokban fetrengtek. A mai világban van egy irracionális baktériumfélelem, ezért túlsterilizál, ennek káros hatásaira már jópár éve elkezdett rájönni az orvostudomány, sőt, Amerikában piacra is dobták az immunerősítő „kosztablettát”. Az egyszerű, de nehéz élet követelményeinek megfelelően az emberek sokkal életerősebbek, virulensebbek voltak, részben azért is, mert működött a természetes kiválasztódás. Az nevetséges kijelentés, hogy „tíz gyerekből egy élte meg a felnőttkort”, de bizony alig volt olyan család, ahol ne fordult volna elő legalább egy csecsemőhalál; a természetes kiválasztódás ugyanis úgy működik, hogy ha egy egyed nem életrevaló, az igen korán kiderül. Ha tehát egy gyerek megérte a harmadik születésnapját, már lehetett számítani rá, hogy táncolni fognak az esküvőjén. (Érdekes ellentét, hogy ma az embereket a humánusság jegyében, az állatokat és növényeket pedig a hozam- és profitmaximalizálás jegyében erőszakoljuk életre mindenáron!) A városok higiéniája valóban sok megoldatlan problémával küzdött: szemét, ürülék kezelése, ebből adódóan fertőzést terjesztő rovarok, rágcsálók elszaporodása, tiszta ivóvíz biztosításának nehézsége, nagy népsűrűség, nagy áru- és pénzforgalom – ebből adódóan a járványok elsősorban a városok lakosságát sújtották. De ha megnézzük, ma hányan élnek végelgyengülésig, nem sokkal jobb a helyzetünk. A rák a modern kor „pestise”, alig van család, mely ne lenne érintve. Ha még ehhez hozzá vesszük a rossz táplálkozást, az elhízást, a cukorbetegséget, az emésztőrendszeri problémákat, ízületi panaszokat, potencia- és meddőség problémákat, az emberek általános erőnlétét, vitalitását, akkor semmivel nem vagyunk jobb helyzetben egészség szempontjából, mint a középkori ember, sőt... (sőt, a társadalmunk pszichiátriai körképébe bele se menjünk!)

Egy harmincéves ember pedig mitől lett volna öreg? Az öregedés genetikai kérdés, egy telomer nevű huncut kis molekula szabályozza, nincs köze az életkörülményekhez. Az igaz, hogy az átlagélettartam rövidebb volt, mint ma, azonban a középkori orvostudománynak nem is volt célja az élet meghosszabbítása, az öregek életben tartása, mint ahogy társadalmi igény sem volt erre. Az emberek valóban öregebbnek néztek ki a paraszti világban (még a XX. században is), mint a mai, velük egykorú emberek, de ennek nem volt köze a valódi egészségbeli, erőnléti állapotukhoz, öregedésük előrehaladottságához, hanem az életmóddal járt. Az ember minél több időt tölt a szabad ég alatt, annál „öregebbnek” látszik, mert a Nap által kibocsájtott UV sugárzás öregíti, ráncosítja a bőrt, nem is beszélve az időjárási viszontagságok „cserző” hatásáról.

Végezetül lássunk még két apróbb, kevésbé kardinális állítást, amely a köztudatban elterjedt, és a középkor sötétségének ékes bizonyítéka:

A földesurat megillette az első éjszaka joga (Ius Primae Noctis). Ez a „törvény” a késő reneszánsz és az újkor pajzán irodalmának egy kedvelt, visszatérő eleme volt. Semmi nem támasztja alá, hogy ilyen „intézmény” valaha létezett volna. Sőt, nem is létezhetett: ha egy király ilyesmit elrendelt volna, a pápa kiátkozta volna az egyházi törvények megszegése, szentséggyalázás (a házasság szentsége római katolikusoknál a 7., ortodox keresztényeknél a 6. szentség) és Tízparancsolatból a 7. parancsolat semmibe vétele miatt. Lássuk, mit ír az első éjszaka jogáról a magyar Wikipédia:

„A késő középkor Európájában általánosan elterjedt nézet volt, hogy valamiféle ius primae noctis egy igen ősi privilégiuma a földesúrnak, és nevezetesen abban állna e jog, hogy a parasztok frissen oltár elé vezetett asszonyával annak nászéjszakáján előbb az úrnak áll hatalmában megosztani az ágyát, még a férj előtt. Ennek a hiedelemnek sok más között alapja lehet az alávetettség extrém, szimbolikus jelentőségű eltúlzása (– kiemelés tőlem), illetve a látványos státuszkülönbségek lassú eltűnésének korában az osztályok közötti közlekedés rangkülönbséget hangsúlyozni kívánó merev, az alávetettek számára megalázó formái.

E népszerű hiedelem eredetét nem könnyű kinyomozni. Egy 16. századi forrásunk, Hector Boece skót történész említést tesz egy állítólagos skót király, III. Evenus törvényéről, amely szerint: „A birtok uráé minden szűzlány szüzessége, aki a birtokán lakik.” A legenda szerint Skóciai Szent Margit, III. Malcolm, kegyességéről híres felesége sürgetésére váltották ki ezt a jus primae noctist a „menyasszonyadóval”, melynek neve merchet. A történet szépséghibája, hogy III. Evenus nevű királyuk nincs a skótoknak, és Boece előadása számos egyéb nyilvánvalóan fiktív részletet tartalmaz még.”

 A háborúba induló férfiak erényövet csatoltak feleségükre, hogy távollétükben ne tudjon félrelépni. Ezt igen nehéz elhinni, tekintve a középkor szigorú, vallásos értékrendjét. Ma az erkölcsök sokkal lazábbak, mégis, ha hosszabb üzleti útra indul egy férfi, szerencsésebb esetben nyugodt szívvel hagyja hátra feleségét, bízva annak hűségében.

Az erényöv valóban létező eszköz volt, de egészen más szerepet töltött be: ostromlott várakban, ha az ellenség betörni készült, a lányok-asszonyok önmaguk csatolták magukra ezt a készséget, kulcsát pedig elrejtették, hogy az ellenséges katonák ne tudják megerőszakolni őket...

Nyilván az ilyen jellegű kisebb „nem osztogattak, hanem fosztogattak” jellegű lódításokat hosszan lehetne sorolni a középkorral kapcsolatban. Hogy miért van ilyen bandzsa képünk a régmúltról? A következő bejegyzésben levonjuk a tanulságot...