A mai nap alkalmából olyan bejegyzés születik, amellyel igen hatásos ünneprontást lehet eszközölni, nem csak március 15-ékre, hanem október 23-ákra is.

Mi is történt valójában 1848-ban és utána, illetve 1956-ban – és utána? Korábban is akartunk már írni erről (vagy előadáson beszélni), hát most megtesszük.

Forradalom és szabadságharc

1848-ban két, egymással összefüggő, de egymástól akár el is különíthető folyamat indult meg. Az egyik, amely mindenképpen ünnepelendő, a magyar szabadságharc, tehát Magyarország politikai, gazdasági, katonai függetlenségéért folytatott politikai és fegyveres harc, az országnak a Habsburg Birodalomból való kiszakadása. A másik pedig: a forradalom. A forradalom, mint tudjuk, hirtelen jövő, széleskörű társadalmi megmozdulásból fakadó társadalmi és-vagy politikai átalakulás. (Az eredeti, francia kifejezés Révolution, ami szó szerint fordulatot jelent.)

Az 1848-as forradalom célja a rendi társadalom felszámolása volt, a rendi országgyűlés feloszlatása, az általános, vagy legalábbis széleskörű szavazójog bevezetése, és ezen át a parlamentarizmus és a demokrácia alapjainak megteremtése, valamint ehhez szükségszerűen kapcsolódva a feudális viszonyok felszámolása és a versenyalapú piacgazdaságra való fokozatos áttérés.

Lényegében tehát azoknak a módszereknek a bevezetéséről van szó, amelyeket az Irányítók arra dolgoztak ki, hogy az irányított tömegek ne tudják, hogy ki irányítja őket, illetve konkrétan ne is fogalmazódjon meg bennük, hogy irányítva vannak – hovatovább legyen valamiféle ködös, nem igazán értett, inkább csak érzett illúziójuk, hogy a véleményük bárkit is érdekel. Hogy beleszólásuk van az ország és ezen keresztül saját sorsuk alakulásába. Ma, 2012-ben gyakorlatilag az újkori forradalmárok által megálmodott világban élünk, s ezen nincs mit ünnepelni. Persze Rousseau nem pont így képzelte el a „szép új világot”, ahogy Petőfi sem olyannak képzelte el az emberi egyenlőség alapeszméjére épülő társadalmat, mint ahogy az mondjuk a Kádár-korszakban megvalósult, hogy súlyosabb példákat ne is említsünk. Azonban a tervezőmérnököknek pontosan az volt a céljuk, hogy a Szabadság, egyenlőség, testvériség hamis eszméin át a lehető legteljesebben kontrollált, korlátlan visszaélésre és igazságtalanságra lehetőséget adó társadalmi berendezkedést hozzák létre.

Ezek a jelszavak, „Egyenlőség, szabadság, testvériség!”, a 12 pontot hirdető röpcédula alján is olvashatóak voltak. Szintén elég széles körben tudott, hogy a szabadságharc emblematikus alakja, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, Kossuth Lajos szabadkőműves volt, ahogy a forradalom vezéralakjai közé tartozó nagyságok is, a pesti radikális ifjúság vezéralakjai, Petőfi Sándor és Jókai Móric. Jókai szélsőségesen vallás- és tekintélyellenes gondolkodású volt, sőt fogalmazásmódja néhol anarchista vonásokat is mutat, Petőfi pedig, bár istenhívő volt, a kommunizmushoz határozottan közel álló nézeteket vallott.

A március 15-i forradalom egy tágabb, európai keretben a „népek tavaszának” egyik fő epizódja volt; az 1848-as európai forradalmi hullám Franciaországban (hol máshol) kezdődött el, február 22-én – egy nappal azután, hogy Marx Kommunista kiáltványa megjelent. A népek tavasza láthatóan szervezett folyamat volt. A magyarországi események szervezésében alighanem a bécsi udvarból is részt vettek. A nagyszabású reformokat hozó áprilisi törvényeket a liberális magyar politikusok hosszú évek óta készítették elő, de az udvar soha semmit nem tett elhallgattatásuk érdekében. Mikor a forradalom kitört, a hatalom látszólag engedett. V. Ferdinánd hozzájárult Batthány Lajos kinevezéséhez, és ígéretet tett a reformtörvények szentesítésére.

A rendi országgyűlés meghozta az áprilisi törvényeket, s majdnem egy hónappal a forradalom után, április 11-én, Ferdinánd alá is írta ezeket.

Mindeközben a háttérben folyt az aknamunka. Hathatós agitációt kezdtek a Magyarország területén élő nemzetiségek körében. A nemzetiségek megalakították a maguk képviseleteit, ezek vezetőivel az udvar titokban egyezkedni kezdett, autonómiát ígérgetve nekik. (Amelyet Világos után természetesen nem kaptak meg.) Valószínűleg arra számítottak, hogy a sonemzetiségű Nagy-Magyarország így gyakorlatilag saját magát fogja széjjeltépni, jelentősebb katonai erőt egyelőre a császár nem is mozgósított a Magyarország feletti uralom visszaszerzésére. Az valószínű, hogy a későbbi orosz beavatkozásról már jóval a forradalom kirobbantása előtt megszületett a megegyezés, így a Habsburg hatalom úgy vághatott bele a folyamatba, hogy garantálva volt, az országot nem fogja elveszteni.

Megtorlás és kiegyezés

Ha nagyobb, évtizedes-évszázados léptékben nézzük az eseményeket, akkor felismerhetjük azt a sémát, amelyet David Icke úgy nevez: problem-reaction-solution. Adott egy ország, amelyet elnyomunk, és ők ezt természetesen nehezményezik. Igen nehéz dolgunk van, ha a szép új világrendbe be akarjuk illeszteni őket, mert eleve egy borzasztó egy begyepesedett, buta társaság, „genetikailag alacsonyabb rendű”, be van oltva mindenféle jó kis reform, haladás, felvilágosodás ellen, és ha ezt egy idegen, elnyomó hatalom próbálja rákényszeríteni, hát duplán lázong.

Ha lázongani akar, hát lázongjon. Szervezzünk forradalmat önmagunk ellen, amely felcsillantja bennük a reményt, majd tapossuk el kegyetlenül, rendezzünk pár év véres megtorlást, majd egy-két évtizedes fokozatos enyhülés következzen, majd a folyamat végén váljunk barátságossá, kössünk kompromisszumot, és vegyük rá a népet, hogy elfogadja a regnáló hatalmat, és önként kiszolgálja a rendszert.

Vagy talán nem furcsa, hogy a szabadságharc megnyerése és az abszolituzmus visszaállítása után alig két évtizeddel a hatalom, egy lövés nélkül, nagy részben visszaadta mind a magyar függetlenséget, mind az áprilisi törvények vívmányait.

Az „ellenforradalom”: 1956

A fenti sémát egy az egyben alkalmazhatjuk az 1956-os forradalomra is. Akik részt vettek az október 23-i eseményekben, elmondták már sokszor, hogy a KGB ügynökei mindenhol ott hemzsegtek. Valószínűleg az itt állomásozó szovjet csapatok köreiben is ott voltak – és a rádiónál, „máig tisztázatlan körülmények között” (érdekes, ez a forradalmak kitörésével kapcsolatban igen gyakran elhangzik), a magyar tüntetők oldalán felvonuló szovjet katonák egyike kezdett lőni a tetőn álló ávósokra, akik persze viszonozták a tüzet, mire a többi átállt katona is lőni kezdett, s ezzel kezdődött meg hivatalosan a forradalom.

A kommunista években ellenforradalomnak nevezték, saját terminológiájuk szerint mindenképpen jogosan. Az ő olvasatukban a „forradalom” nem más, mint a kommunista rendszer bevezetése, így tehát az az elleni felkelés valóban: ellen-forradalom. De azt mondhatnánk, gyakorlatilag egyezményesen is nevezhetnénk ellenforradalomnak az eseményeket, hiszen nem egy gyors, széleskörű társadalmi átalakulás volt a következménye vagy akár a célja, sokkal inkább egy gyorsan és kényszerűen jött átalakulás visszacsinálása, vagy ha ez nem lehetséges, legalább megreformálása. Természetesen 1956 őszi események résztvevőinek korántsem volt egységes álláspontja ebben a kérdésben, az egyetlen dolog, amelyben egyetértettek, hogy magyarország függetlenségét vissza kell szerezni, legjobban tehát akkor járunk, ha 1956-os szabadságharcról beszélünk, és a dolog (ellen)forradalom-részét érintetlenül hagyjuk.

Az 1956-os forgatókönyv igen sok hasonlóságot mutat a ’48-assal. Mindkét esetben, mikor a történések felgyorsultak, az elnyomó vezetés látszólag engedett. Ahogy Batthány kinevezését jóváhagyták, Nagy Imre is visszakerülhetett korábbi, miniszterelnöki pozíciójába. A szovjet csapatok kivonását pedig megkezdték. Ennek valószínűleg két oka volt: az egyik az, hogy hagyják a reményt felcsillanni, a diadalmámort átélni, hogy utána annál traumatikusabb legyen a végkifejlet. A másik pedig az, hogy fennállt a veszélye, a szovjet katonák végül mind átállnak.

Mindkét vereséget egyrészt megtorlás követte, másrészt viszont vezetőváltás is történt. Az új vezető alatt kb. 15 évig tartó remény nélküli, kihunyt tüzű, passzív ellenállásos korszak következik, majd jön a kompromisszum, az 1860-as években konkrét, írásos, hivatalos kiegyezés formájában, az 1970-es években pedig a kimondatlan „kádári alku” keretei között, amely megnyitotta az utat a rendszerváltási folyamathoz és ezáltal a jelenlegi áldatlan állapotok ellenállás nélküli kiépítéséhez, ahogy a kiegyezés tágabb horizontján is már két világháború és egy trianon lebegett a hatalom szeme előtt.

Lényegében tehát kétszer verték át a magyar nemzetet pontosan ugyanazzal a csellel. Szolgáljon ez tanulságul egy esetleges újabb forradalom esetére.