„Ó, hány őrült vargabetűt kellett megtennie az emberi szellemnek, míg évezredek alatt eljuthatott az értelemhez, a dolgok igaz ismeretéhez!” (Zsoldos Péter)

„A Sátán Isten ellensége.”

A >2012 Blográdió< egyik adásában szóba került, hogy a nagy világvallások között mintha egyféle hierarchia lenne. A konverzió, egyik vallásról a másikra való áttérés előfordul (bár nem gyakori, s hogy miért nem, részben e bejegyzés magyarázza meg), de az egyes vallások közötti áttérés 98%-ban egyirányú. Keresztényből lesz hindu is, muszlim is, de fordítva már nem működik; elég nehéz példát találni rá, hogy egy ateista családban nevelkedett, de végül a krisnásokhoz fiatalon megtért egyed később aztán a Katolikus Anyaszentegyház ölén találja meg végső üdvösségét. A hindu vallásból valamennyi „átszivárgás” van az Iszlám irányába, azonban nagyobbrészt Indiában, az alsó kasztok tagjai közül, ahol a muszlim vallás felvétele az alacsony társadalmi pozíció hátrahagyását, a kasztrendszeren kívülre helyezkedést hozza magával. Az áttérésnek itt tehát praktikus és nem spirituális oka van. Ha spirituális indíttatásból egy hindu vallást vált, csak egyetlen irányba vezet neki az út: a Buddhizmus felé. Buddhisták pedig, elenyésző kivételtől eltekintve, nem lesznek sem hinduk, sem muszlimok, sem keresztények. Nekik már csak egyetlen irányba vezet az út, ez az, amit én „ex-buddhistának” nevezek.

Miért van ez? Mi ez a lépcsőzetesség, ez a látszólagos fölé- és alárendeltség a vallások között?

Ehhez először is meg kell érteni a vallások pszichológiai és társadalmi természetét.

„Az ember azért találta ki Istent, mert félt a természet erőitől” – hangzik a marxista doktrinálás már lassan száz éve. Mint az Irányítók minden hazugságának, ennek is van valóságalapja. A világon minden vallás úgy nyer híveket magának, hogy megpróbál választ adni „az élet nagy kérdéseire”. Ezek a kérdések minden emberben jelentkeznek idővel, s vagy maga próbál választ adni rájuk, vagy „többet ér egy kérdés ezer keresésnél” alapon keres olyanokat, akik tudják vagy tudni vélik a választ ezekre a kérdésekre.

- Hogyan került ide a világ? Miből lett a Minden?

- Hogy kerültem bele én? (Honnan jöttem?)

- Ki vagyok én? Minek létezek? (Merre tartok?)

- Mi történik velem a halálom után? (Hová megyek?)

- Van Isten? Ha igen, ki vagy mi az?

- Miért van szenvedés a világon?

Stb. A különböző vallások pedig egységcsomagokat kínálnak ezen kérdések megválaszolására. Zárt csomagokat.

Ez így van, és kész.

A jelenség neve: sötét tudás.

A sötét tudás lényege, hogy a végtelent végesre redukáljuk, majd az így kapott véges eredményt kinevezzük végtelennek. Ahelyett, hogy haladnánk a cél felé, a célról alkotott képet hisszük a célnak. Rögzítjük magunkat a megértés adott szintje mellett, a kapott válaszokkal elégedetten, nem is sejtve, hogy ezáltal teljesen hatalmába kerültünk annak az erőnek, melynek célja a „Legyen világosság” kozmikus parancs végrehajtásának akadályozása.

„A Sátán Isten ellensége”, hangzik a bejegyzés elején. Igaz ez a mondat? Igaz. De nem a teljes igazság. Egyetlen véges kijelentés sem kezelhető teljes igazságként… beleértve ezt a mondatot is. Ha csak a …-ig írtam volna a mondatot, és az olvasó rábólint, már a sötét tudás hatalmába került. Tehát: minden gondolat folytatható a teljesség felé törekvésben.

Isten viszont nem ellensége a Sátának. A fenti gondolat így folytatódik. E folytatás nélkül könnyen abba a hibába eshetünk, melybe a keresztény hívők döntő többsége bele is esik: hogy dualisztikus világképet építünk fel, melyben Isten és Sátán egymás ellentettjei, a teljesség két pólusa. Ez pedig már súlyos tévedés. A zsidó-keresztény mitológiában a Sátán ellenfele az örök kozmikus küzdelemben Mihaél Arkangyal, nem az Isten.

A világ közismert mítoszai közül a sötét tudást legtalálóbban Prométheusz története írja le. Ellopta a tüzet az égből, és lehozta a földre az embereknek. Ezzel bűnt követett el. A keresztény belemagyarázás ebben a bűnbeesés torz, pogány változatát látja (amiben van egy kevés igazság), a marxista belemagyarázás pedig természetesen az evolúcióval, az emberi civilizáció fejlődésével jön s a tűz felfedezésének szerepével mindebben. (Amiben szintén van némi igazság.) A történetben Prométheusz lehozza a Földre a tudást, és ezzel követ el bűnt. Nem azzal, hogy elintézi, hogy az ember találkozhasson ezzel a tudással, hanem hogy a földi véges világban találkozzon vele és sajátítsa el. Lehozza az ember jelenlegi szintjére, és ott magyarázza meg, ezzel csillapítva az ember vágyakozását felfelé. A cél képe a cél. Véges tudás is lehet teljesen igaz. Sötét tudás.

Az ember affinitása a sötét tudáshoz hihetetlenül magas. Bármilyen tudásból azonnal képes sötét tudást csinálni. Még Krisztus tanításaiból is sikerült a szellemi kontroll egy eszközét létrehozni; pedig Krisztus maga is figyelmeztet az Evangéliumban, hogy amit elmondott, az nem a teljes igazság. Ezt a mondatot pedig nem is törölték. Nem volt rá szükség; nem fog törődni a jelentőségével senki.

Ha elfogadjuk, hogy vallás = religió = (szellemi) kötöttség = sötét tudás, akkor mindjárt a vallás nélkül élők kezdhetik mondani, hogy naugye. Igen ám, de a vallás nélkül élők 99,9%-a valójában vallásos, csak nem tud róla. Saját szótárában a többi vallást nevezi „vallásnak”, ahogy pl. a keresztények minden, a saját vallásuktól eltérő nézetet (gyakran még a kereszténység egyéb formáit is) „pogányságnak” nevezik, s csak a keresztény a „hívő”. Eltérő terminológiával, de hasonló logikával, a Humanizmus nevű vallás követői csak más vallások hívőit nevezik „hívőnek”, „vallásosnak”, magukat pedig egyszerűen az igazság ismerőinek, a tudomány, a racionális tudás harcosainak tekintitk a „vak hiedelmekkel” szemben. Amely által természetesen ez a vallás a legelvakultabb, legfanatikusabb, legsötétebb tudatlanságban szenvedő nyájat terelgeti.

Bár abban igazuk van, hogy a vallások keletkezését és elterjedését nem egy Isteni Törvény a földi létbe való „betüremkedése” okozta, isteni inspiráció hatása alatt lázasan körmölő mózesek, hanem egy emberi igény bizonyos kérdések megválaszolására, azonban nem ismerik fel, hogy egyrészt a vallások válaszai nem csupán emberi fantáziatermékek, hanem az Abszolút Igazság  keresésére irányuló erőfeszítések szükségszerűen részleges sikerének termékei; másrészt, hogy az ő saját hitrendszerük is ugyanezen kérdések megválaszolására irányul, mint arról már szó volt a humanizmusról szóló korábbi bejegyzésben. Ott az is kiderült, hogy a vallások vonzereje közötti különbség nem a válaszok objektív igazságtartalmából, hanem szubjektív elégedettséget okozó potenciáljából adódik. Keresztényekből azért lesznek krisnások ezrével a nyugati világban, mert a hindu vallás az élet nagy kérdéseire sokkal teljesebb és kielégítőbb válaszokat ad. És ezért nincs a buddhistáknak más kiút a vallásukból, csak az a bizonyos ex-buddhista, kötetlen, a sötét tudást kerülni próbáló útkereső: a Buddhizmus az egyetlen a nagy világvallások közül, amelyik megengedi a híveinek, hogy túlhaladjanak rajta. Talán azért, mert a Buddhizmus nem születőben lévő vallásként lett először államvallás, hanem létrejötte után egy évezrednél is hosszabb idővel, így a kialakulásában politikai érdekek nem játszottak szerepet.

A sötét tudás felismerésének a képessége ma fontosabb, mint valaha. Az emberiség még soha nem volt annyira a sötét tudás hatalmában, mint jelenleg. Okozza ezt nagyobb részt a humanista vallás, melyet sokan nem is ilyen néven ismernek, hiszen mind politikai, mind filozófiai, mind „tudományos” irányból ezer és ezer álnéven létezik; több kisebb felekezetre osztja magát, akár a kereszténység. Így a véleményszabadság illúzióját kínálja az ernyője alatt maradó embereknek. Még magukat kereszténynek vallók világnézetét is általában erőteljesebben határozza meg a humanizmus, mint a kereszténység. A judeokereszténység ugyanis eleve a tények össze nem kapcsolását, kérdések fel nem tevését követeli meg a híveitől, hiszen két, egymással teljesen ellentétes vallást egyesít magában. Ezáltal ideális táptalaja egy másik disszociatív vallásnak, amely még fundamentálisabb önellentmondásokra épül. (Nincs Abszolút Igazság – „felvilágosodás!”; nincs célja az életnek – „haladás és fejlődés!”) Ez egyúttal azonban támadási felületet is ad a mi számunkra: ha valaki egyszerre hisz a humanista és a keresztény tanokban, s sikerül neki megmagyarázni, hogy a kettő kizárja egymást, sikerül rávenni, hogy a humanizmust kilökje világképéből; akkor ugyanezt talán megtehetjük vele még egyszer, a zsidó vallás és a krisztusi kereszténység egymást kizáró természetét illetően. Márpedig az emberiség szétválasztásának küszöbén, amikor az „eternifixes Biblia”, ahogy nevezni szoktam, az Ó- és Újszövetség mentén végre szétszakadni készül, amikor amerikában keresztények tömegei metélteik körül újszülött fiaikat, nem árt elébe menni a kataklizmának, és szólni, hogy a két külön vallásnak két külön istene van, s aki két urat szolgál, azt mindkét táborban árulónak nevezik majd.

Mi mással végződjön ez a bejegyzés, mint amivel a magyar népmesék egy jelentős része is: „Aki nem hiszi, járjon utána!”