HTML

A Játék Neve: Föld

Ez a blog arról szól, hogy hogy működik a világ valójában. Túl a látszatokon, a manipuláción, a mindent átszövő hazugságon és felelősséghárításon. A jelenkor eseményeinek mozgatórugóival is foglalkozik, ahogy a régmúltba is tapogatózik visszafelé, egészen az emberi lét kezdeteiig. Mindez egy sokéves kutatómunka eredményeire támaszkodik. A blog korábban "2012 blog" címen működött a blogol.hu szerverén. Kapcsolat: blog2012 kukac freemail ponnt hú!

Friss hozzászólások

Utolsó kommentek

Mégnemzetibb szájbatalpaló a Trianon-jelenségről

2017.06.04. 19:46 dangbird

A bejegyzés a szájbatalpaló blogon itt található.

Kedves olvasók! Régen írtam már bejegyzést, ennek több oka is van – anélkül, hogy ezeket részleteznénk, örömmel jelenthetem, hogy ezek legalábbis egy része elhárulni látszik, így a jövőben remélhetőleg több írás várható. Téma van dögivel, bár jobban szeretem megvárni, amíg aktualitást nyer valamelyik, és nem csak úgy kilőni az éterbe – több emberhez jut el így.

A bevándorlásról és terrorizmusról szólóhoz hasonlóan ez is olyan írás lesz, amire a bal és jobb oldali szemöldökök egyaránt „jó okkal” ráncolódhatnak – nem baj, legalább szimmetrikus marad az arcunk!

Na hát először is:

Minek kell egyáltalán foglalkozni ezzel az úgynevezett Trianon-kérdéssel, és miért mindig csak a jobberek síránkoznak? A progresszív balliberális értelmiség miért tud túllépni a régi sérelmeken és előre nézni? A világ úgyis globalizálódik, lassan elhalványulnak a határok... Akinek nem tetszenek a jelenlegi határok, inkább az egységes Európáért, sőt, az egységes világért küzdjön velünk, ahelyett, hogy folyton háttal ülne a lovon és a múltban élne!

Nos, az ehhez hasonló okfejtésekben van valamennyi méltányolhatóság és igazság, pont ezért tudnak olyan makacsul terjedni és fennmaradni – a színtiszta hazugságon az ember könnyebben átlát. A válaszok közhellyé, panellé változtak, de inkább csak azért, mert újra meg újra el kell mondani őket, hiszen a fenti „érvek” is újra meg újra elhangzanak. A „vita” itt meg is áll. Nem az számít, kinek van igaza, hanem hogy ki hangosabb.

A következő példa sántít, mint minden hasonlat: ha valaki megtalálja az autódat, és elfelejti visszaadni, az mikortól lesz az övé? Ha minden nap ott furikázik az orrod előtt vele, és még rád is dudál, ha annyit szólsz, hogy „hé”, akkor mennyire reális, ha a szomszédod vagy akár a rendőr régi sérelmet emleget? Mennyi idő után lesz hirtelen igazuk, és miért pont akkortól? Magyarország másfél évszázadot töltött három részre szakítva, az „anyaország” pedig oszmán uralom alatt állt.

 „Nem tudom, mit kell hőzöngeni a törökökre. Teljesen joggal várják el, hogy beszéljük itt Budinban az államnyelvet is. Különben is, aki nem tud törökül, úgyse jut előbbre, szóval saját maga és a gyerekei esélyeit rontja. Én már eleve török iskolába adtam a kis Évikét is, hadd tanulja meg rendesen a nyelvet. Hülyeség ez a magyar névátíratás is, most nem mindegy, hogy hivatalosan Éva vagy Evben?! Így könnyebben boldogul majd, és akkor sem kell magát összehúznia, ha törökökkel vitázik, mint nekem anno. Tanulja csak meg szépen az oszmán kultúrát is, hiszen nekünk most már a Török Birodalom a hazánk! Realistán kell nézni a dolgokat, és nem mindenféle felszabadításról meg autonómiáról halandzsázni, mint az az idióta Zrínyi. Az A török áfium ellen való orvosság, meg az ilyen fasiszta irományok csak rontanak a helyzeten, aztán csodálkozunk, hogy a törökök utálnak minket. Igazuk is van!” (modoros blog)

Régi sérelmekről esetleg akkor lehet majd beszélni, ha a talált autó a roncstelepre kerül; ha a határ túloldalán már nagyítóval kell majd keresni a magyarokat, de ettől szerencsére még messze vagyunk. Amíg az „anyaország” magyar lakosságának feléhez mérhető (sőt, annál több) magyar él az elcsatolt országrészeken, addig ez nem régi sérelem, hanem mindennapos.

Arról nem is beszélve, hogy a zsidók két évezred után kaptak vissza egy országot (legalábbis a felét) úgy, hogy Palesztinában rég nem élt zsidó kisebbség, legalábbis a II. Világháborúig.

Hogy a trianon-kérdés miért csak „jobboldali” szólam? Mert így lettek leosztva a lapok. Nincs olyan nemzeti és nemzetstratégiai kérdés, amit ne züllesztettek volna tudatosan politikai kérdéssé az elmúlt negyedszázadban (meg még azelőtt, bár akkor még csak egy hivatalos narratíva volt, azzal szemben csak a kocsmák népének dörmögése hallatszhatott).

De! Nyavalyogni „Trianonon” valóban nincs értelme. Már csak azért sem, mert a trianoni békeszerződésnek akár volt ilyenolyan záradéka, ami miatt nem is lépett érvénybe soha, akár nem, már hetven éve nincs hatályban,  az 1947-es párizsi békeszerződés váltotta fel. (A 99 év után lejárós hoaxot ne is emlegessük, nyilvánvaló hülyeség.) Ha a trianoni békét szóba hozzuk, rajtunk kívül már valószínűleg senki a világon (a történészeket leszámítva) nem tudja, miről beszélünk, legfeljebb a szomszédaink – ők is csak azért, mert mi folyton emlegetjük, mindhiába.

Ellentmondásba kerültem önmagammal?

Elsőre úgy tűnhet, de csak azért, mert az ember elsősorban érzelemvezérelt lény. Az autós példára visszatérve, a szomszédomnak nincs igaza, mikor azt mondja, törődjek bele, de attól még én is fölöslegesen panaszkodok neki minden nap, attól a helyzet nem fog változni. A trianon-kérdéshez való nacionalista hozzáállás valóban inkább csak erősíti azokat a határokat, főleg akkor, ha az a szomszédok szidalmazásával is együtt jár. (Tudom, a nacionalizmusról tartozok egy bejegyzéssel, türelem. A kérdés bonyolultabb, mint hinnénk.)

Mit akarunk mi határrevízió ügyében, mikor még egy olyan népszavazás is megosztottságot okozott, ahol ad absurdum magyar embereknek kellett volna magyar állampolgárságot adni? És még mielőtt a jobbikosok és egyéb nemzeti radikálisok feje leszakad a nagy bólogatásban, nekik most jön a székestől hanyattesés:

Készek vagyunk arra, hogy a Kárpát-medence összes lakójának megadjuk a magyar állampolgárságot, nemzetiségtől függetlenül?

Hülye vagy? A szőröstalpú oláhoknak? Engedd be a tótot, kiver a házadból!

Ez esetben  viszont sajnos a karmos kezes térképek mehetnek a szekrény aljába vasútvonalastul, hajózható folyamostul, furcsán beszélő gyimesi falustól. A Magyar Királyság ugyanis soknemzetiségű állam volt. Trianonnal szétszakították hét részre, viszont a maradék Magyarországgal „cserébe” kaptunk egy nagyjából nemzetállamot. Ha a Kárpát-hazát újra akarjuk egyesíteni, hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy a nemzetállami lét a múlté. Vagy toloncoljuk „vissza” a románokat a Havasokon túlra? Azokat, akiknek az őseit a mi nemeseink hívták be ide? És a szlovákokat hova toloncoljuk, akik végig itt éltek, a magyarságból váltak le és szlávosodtak el? Mi legyen ezzel a sok millió emberrel, akiknek már az ükapáik ükapái is azt a vidéket nevezték hazájuknak, ahol ők most is élnek, méghozzá gond nélkül, harag, sértettség és feszültségek nélkül, anélkül, hogy „tolvajnak”, bitorlónak kellett volna érezniük magukat? Ennyit köszönhetnek a szomszédaink a trianoni békének, semmi többet – de ezt hogy magyarázzuk el nekik, amíg bennük száz év nacionalista agymosás dolgozik, bennünk meg a harag és a sértettség; amíg nem tudunk velük szót érteni úgy, mint akik egy sorsközösségbe hivatottak tartozni, ha másért nem – ha félreteszünk minden ember által kreált „ősi jogot” és fölösleges szkíta-dákóromán kivoltittelőbb-versengést és idősebb vagyok Szlovákiánál pólót – hát a természet vastörvényei által: a Kárpát-medence egy egységes tájrendszer, és csak egységesen működtethető hatékonyan és ésszerűen, ehhez pedig egységes államszervezet, politika és gazdasági stratégia kell.

Persze az eredeti határok visszaállítása helyett lehetséges elképzelés a nemzetiségi határok meghúzása is, csak akkor gondoljuk végig, mi lesz azokkal, akik már most is kisebbségben élnek a saját térségükben (akár magyarok, akár nem), és sehol nem jegyzett, törpe kisebbséggé válnak az új határok által, akivel a kutya nem törődik? (Nyújtsa fel az ujját, akit mostanában foglalkoztatott a magyarországi ruszinok helyzete!)

Mit lehet tehát tenni jelenleg, 2017-ben a határrendezés ügyében? A Jobbik addig-addig trianonozott az elmúlt tíz évben, hogy Vona Gábornak előbb-utóbb nekiszegezték ezt a kérdést, ő pedig mellébeszélés nélkül megadta a választ: semmit, „annak nincs realitása, sem aktualitása, hogy Magyarország visszacsatolja Erdélyt”. Realitása szerintem van, aktualitása viszont valóban nincs. Viszont ha az elmúlt 97 évben volt kétszer is aktualitása a kérdésnek, a jövőben miért ne lehetne? Elsőre csak a félsikernek is alig minősíthető bécsi döntéseket sikerült kicsiholni, melyeket sok mindennek nevezhetünk, de a kérdés rendezésének nem... na és mi a helyzet a második eséllyel, mely felett teljesen elsiklott a rendszerváltásba belerészegedett ország és a pórázon tartott Antall-kormány? Ki látta azt előre? A ’60-as, ’70-es évek globális politikai-gazdasági berendezkedése olyan stabilnak látszott akkor, valószínűleg az emberek jó része azzal számolt, hogy ez már az ő életében nem fog változni, hacsak ki nem tör a III. Világháború a két nagy blokk között. Nem tört, de valahogy aztán mégiscsak borult az egész, a piros ég találkozott a kék éggel (és lett belőle fekete), Ausztria felé a vasfüggöny hevítés nélkül elérte a 2862 fokot és elpárolgott, Jugoszlávia szétesett, Csehszlovákia szétesett, hihetetlen, de még a Nagy Szovjetunió is szétesett, mi meg átaludtuk az egészet, pedig ha valamikor, akkor lehetett volna tárgyalni a szomszédainkkal, hogy hogyan tovább. A cseh uralom alól felszabadult szlovákoktól megkérdezhettük volna, nem akarnak-e esetleg újra egy ország lenni, ahogy a horvátoktól is. A Kárpátalja ügyében maguk az ukránok jelentkeztek be, hogy tárgyalnának.

Semmi nem történt.

Mint amikor az ember az autópályán elbambul egy lehajtót: három kilométer után felocsúdva sajnos a satufék-tolatás már nem megoldás, meg kell várni, míg jön a következő – és csak azt ne mondja senki, hogy száz év, de még ötszáz év múlva is ott lesznek a határok (nem a jelenlegi magyar határok, hanem az összes), ahol most, mert nem tudom komolyan venni. Persze, jön az idealista baller (nesztek, új kifejezés a szlengszótárba), és jól kifejti két spangli között, hogy nem lesznek sehol a határok, testvér lészen minden ember, és jó lesz, végre nem lesznek háborúk, stb. Amíg a jobber a tizedik üveg csíki sör után el nem magyarázza neki, hogy a szlovák vagy a román kisebbségi politika mennyit változott az Európai Unióba való behatártalanodásunk után – rövid magyarázat lesz, semennyit, pedig már az EU-csatlakozás előtt is ezzel hitegettetek minket a Heti Hetesben, ___átok meg! Ami pedig a háborúmentességet illeti, nehéz megmondani, hogy a történelem során országok-államok-népek közötti háborúkban vagy pedig belharcokban és belső népirtásokban haltak meg többen, de nagyságrendileg egyforma lehet a két szám. Ma is láthatjuk, mi történik, ha egy kvázi-határmentes, tágas, toleráns társadalmi és államközegben próbálunk összekeverni egymásban nem oldódó kultúrákat. A szomszédainkkal legalább ilyen problémánk nincs, legalábbis „Trianon” előtt nem volt, ahogy azt a megelőző évszázadok bizonyítják.

Magát a trianoni békét sem annak köszönhettük, hogy a csehek vagy románok „legyőztek” volna minket, mert „erősebbek” voltak, hanem annak, hogy magyar részről jött egy belső ellenség, egy hazaáruló kormány (elcsépelt szó, tudom, de itt a szó legszorosabb értelmében használjuk), amelyik leszerelte a hadseregünket, hogy az ellenség akadálytalanul benyomulhasson. Károlyi meséje az volt, hogy „jó kapcsolatai” vannak az Antantnál, és majd ő vérontás nélkül, diplomáciai úton rendezi a helyzetet, persze ebből semmi nem volt igaz. Hogy Linder Béla mit tudott minderről és mi járt a fejében, mikor azt kiabálta a tömeg előtt, hogy nem akar katonát látni többé, azt nem tudom (olyan részeg volt,  hogy valószínűleg ő sem tudta utólag).

Mindez jól példázza, hogy mennyivel veszélyesebb tud lenni a belső ellenség, mint a külső.

Amíg nincs rendben a szellemi immunrendszerünk, nem állunk készen egy trianon-revízióra.

Amíg nem áll kellően szilárd alapokon a nemzeti önazonosságunk, addig könnyen káosz lenne a trianoni határok eltörléséből.

Amíg határon innen egy 8%-os, magyarul (is) beszélő kisebbséggel sem tudunk mit kezdeni, és pont a legerősebb nemzeti öntudattal rendelkezők köreiből lehet olyanokat hallani, hogy zárjuk ki, gettósítsuk ki őket egy fél megyényi területre, addig mit kezdenénk tízmillió idegen ajkú honfitárssal? Nyissuk össze a határokat, aztán lesz, ami lesz? Lehet, hogy jól sülne el, de valószínűbb, hogy nem. Az nyilvánvaló, hogy ez úgy működhetne a leginkább, ha minél pontosabban megpróbáljuk meghatározni, milyen közös jövőt is képzelünk el az egyesült Kárpát-haza népeinek. Ehhez pedig két dolog kell: egyrészt, hogy legyen egy olyan történelmi (társadalmi, politikai, gazdasági, katonai, stb) helyzet, amiből ki lehet indulni. Ez jelenleg nincs. Másrészt, hogy tudjunk értelmes képet alkotni a jövőről. Ez pedig aztán végképp nincs, főleg nem a fűszer-politika szintjén. Úgyhogy addig is az egyetlen irány, amivel egyáltalán érdemes lehet foglalkozni, a határon túli összmagyar területek autonómia-törekvései. Kérdés, hogy az „anyaország” mit tehet ez ügyben. Sajnos úgy tűnik, nem sokat, főleg nem addig, amíg „balos” és „jobbos” kormányok váltogatják egymást – az egyik leszarja, a másik pedig szavazatszerzésre használja (és azt követően szarja le) a határon túli magyarok ügyét.

Ez a szép gesztus természetesen lehetne kölcsönös is. Nem nehéz kitalálni, hogy a jelenlegi kormánypártok azért és csak azért adták meg minden magyarnak az állampolgárságot, hogy aztán hálából rájuk szavazzanak, és pont ez az, amit nem kéne megtenni. Nem „megadták” ugyanis, hanem visszaadták! Azért pedig nem jár hála, köszönet és főleg nem hűség, politikai elköteleződés. A hűséget és az elkötelezettséget inkább tartsuk meg egymásnak, a határ két oldalán, a Fidesszel (meg az RMDSZ-szel és a többi „magyar párttal”) meg törődjünk csak pont annyit, amennyit ők törődnek velünk...

Aki érzi, hogy jön a vihar, ne sírjon „trianonon”, hanem készülődjön. Sokkal többet fog elsöpörni, mint ezeket a nyamvadt határokat. Aki meg nem érzi, várjon, amíg odaérünk. Csak ne bambuljuk el azt a lehajtót! „A következő lehetőségnél forduljon az ég felé”...

 

„Ne csüggedjetek!

Kocsmaasztal körül bús, gőzős fejjel nagyokat ne hallgassatok!

Ezer évből ötven, hetven, száz, vagy akárhány, csak mellen ülő, nehéz boszorkányálom. A varázslók, kik titeket ködbirodalmak szolgáivá tettek, már agganak. Varázsvesszős kezük már reszket.

Trianon palotáiban ítélet többé nem születik. Koszos, büdös lázadók pösölik körbe.

Themze partján az angol bajra bajt tetéz.

A Nagy Bulldog kivert, rühös eb. Csak nyüszít, nyöszörög, nem harap már.

A ködöt nap szívja föl, a fölleget szél fújja el. A gyarlón tákolt hajó hullámok étke.

Akinek mások adtak hatalmat, mások tákoltak birodalmat, attól mások is veszik el.

A csinált országok unatkozó urak dominóvárai. A vetett magot learatják, kiássák a vetett gyökeret.

Minket nem palántáltak gondos kezek. Vér öntözött, tűz melengetett. Mély vízerekből isznak gyökereink.

Hiába nyűnek, tépnek, újra hajtunk!

(Máté Imre: Üzenet az elszakítottaknak)

12 komment

Miért nem megyek szavazni október 2-án? – Nemzeti szájbatalpaló a bevándorlásról és a terrorizmusról

2016.09.23. 12:08 dangbird

libalo.jpg 

A következő bejegyzés valószínűleg senkinek nem fog tetszeni. Akármilyen „oldalhoz”, nézetrendszerhez sorolódik is valaki, valamelyik szakaszban eretnekséget fog találni.

Először is le kell szögezni, hogy a kényszerbetelepítés elutasításával egyetértek több okból is. Így is túlságosan beleszól, beleavatkozik Magyarország (látszólagos) belpolitikájába a brüsszeli adminisztráció. A bevándorlási problémának pedig legalábbis a közvetlen előidézője pont ők voltak, illetve az EU idegenrendészeti politikájának gyengesége – inkábbis hiánya. Nomeg Merkel hívó szava, ami a szír menekültek áramlására rányitotta a mindenünnen érkező emberözönt. Létrehoztak egy problémát, és nem hogy nem szólhatunk bele, de még ők ugatnak le minket, a magyar kormányt szidják, az idegenrendészeti eljárásunkat a „Holokauszthoz” hasonlítgatják, mikor valahogy próbáljuk kezelni azt a problémát, amit létrehoztak, és valami szabályozott mederbe terelni az emberáradatot. Mi, egyedül, saját erőből. Ez már így is éppen elég mulatság volt Magyarország számlájára. Azután, mikor már a spejzban vannak az arabok, hirtelen „egész Európa közös problémájává” varázsolódik át a helyzet, aminek  a megoldásából mi is ki kell, hogy vegyük a részünket! Mikor tavaly még leginkábbis csak mi vettük komolyan a helyzetet, miközben mindenki fújolt ránk, kívülről, és jó szokás szerint belülről is. A kampány minden szokásos eszköze bevetésre került. Megindult a gyártáselőkészítése a Jupiter holdja című filmnek is – idén forog –, amiben a magyar rendőr lelövi a migráns fiút.

 

merkeltabor.jpgA film egyik díszlete - a háttérben MERKEL PLEASE LET US TO GERMANY "transzparens"

Aztán majd mehet külföldi forgalmazásra is, hadd lássák, hogy az a magyar (rendőr) ilyen. Lelövöldözi a migréneseket.

Ebből, köszönjük, nem kérünk. Aki idehívta és beengedte őket, az oldja meg, hogy mi lesz velük most már.

DE!

És itt jön a nagy de. Az a gyűlöletkampány, amit a kormány az egész bevándorlási hercehurca köré kerekített, annyira alpári és szégyentelen, hogy egészséges ember nem meri érinteni a szavazólapot, mert fél, hogy megfertőződik, és ő is gyűlölködni fog. Mit tehetnek ezek az emberek a világpolitika látható és láthatatlan hatalmasainak felelőtlen játszadozásairól? Ajánlottak nekik egy lehetőséget egy jobb életre, és ők éltek vele! Ki a fene akar otthon aljamunkát végezni és nyomorogni, mikor Németországban a sozialhilfe magasabb életszínvonalat és főleg gondtalanabb jövőt biztosít?

Természetesen magának a népszavazásnak a gyökere és a tétje sem kül-, hanem belpolitikai. Hiszen az ellenplakátokat sem Brüsszelből állíttatják, hanem a helyi politikai ellenfelek. Az egész a szavazatszerzésről szól 2018-ra, arról, hogy az emberek lássák és tapsoljanak, hajrá Orbán, állj ki értünk! Hajrá, Gyurcsány, ments meg a fasizálódástól! A népszavazás lényegtelen. Ürügy a kampányra, közpénzből. A baj az, hogy a jelenlegi politikai gyakorlat úgy működik, hogy ha a politikus lát egy problémát, nem az az első gondolata, hogy hogyan lehetne megoldani, hanem hogy hogyan lehetne szavazatszerzésre felhasználni! Az sem baj, ha fennmarad a probléma, sőt, még jó is, ha ez hosszútávon még további szavazatot hoz. Ez a hozzáállás, ez a valóságra rá sem hederítő demagógia és populizmus indította el eleve a bevándorlási hullámot is. Aki elmegy szavazni, az ezt a politikai „kultúrát” támogatja, helyesli, élteti. Mindegy mi van, csak szavazz! Mert amíg te szavazol, addig mi maradunk ott, ahol vagyunk: bársonyszék, húsosfazék. Ugyanarról szól az egész, mint a „nemzeti konzultációs” bedobált kérdőívek – látszólagos helyettesítése az államhatalom és a nép közötti párbeszédnek. Rendszeresen panaszkodnak szakmák képviselői még a tömegmédiában is, hogy már megint az ő bevonásuk nélkül talált ki a jogalkotó valami szakmailag teljesen életszerűtlen hülyeséget a fejük felett! A kormányzat és a nép között ugyanis nemhogy párbeszéd nem folyik, annak még valós tere, fóruma, módszertana sincsen létrehozva, színleg sem. Ezek után nem kérünk semmilyen olyan szimbolikus gesztusból, ami hatalmas cécóval övezve, rengeteg közpénzből azt próbálja elhitetni velünk, hogy számít, hogy mi a véleményünk! Ha számít, kérdezzék meg, és elmondom. De az nem vélemény, hogy „X”. Ráadásul a legtöbbször olyan kérdésben szavazhatunk csak, ahol az eredmény borítékolható és/vagy előre beprogramozták a számítógépbe, mint az EU-csatlakozás esetében, ahol már a Dunapartra előre odakészítették a tűzijátékot (és élő emberrel alig találkoztam, aki ne ellenezte volna erősen a csatlakozást, akármilyen „oldali” volt).

Még egy fontos dolgot le kell szögezni: a népszavazásnak nem tétje az, hogy idetelepül-e egy városnyi bevándorló, és a cigányokkal kapcsolatos együttélési problémáink (elég polkorrekt voltam?) mellé most még velük is meg kell-e birkózni, vagy sem. Amíg ugyanis a schengeni övezeten belül szabad mozgás van, addig úgyis vissza fognak menni Németországba!

merkelterrorista.jpgegy potenciális terrorista :) 

Mert ők ott akarnak élni! Meg lett nekik mondva világosan, hogy mindenkinek joga van eldönteni, melyik országban szeretne élni! Ha nem mehetnek, a vonatsínre fekszenek!

Ha pedig a schengeni egyezményt felszámoljuk, az még egy testes koporsószeg az EU-nak. Magyarország pedig nagyon rosszul jár vele, mert akkor népszavazással vagy anélkül is itt fog feltorlódni minden további bevándorló. A számuk és számarányuk pedig minél magasabb egy adott területen, annál kisebb a hajlandóságuk az alkalmazkodásra, beilleszkedésre, annál jobban felerősödik a white flight jelenség...

Az európai ember szorul ki az életteréből. Onnan is menekül, ahol nagy többségben van, menekül a kisebbség elől, ami összességében az ő ízlésének túl koszos, hangos, intoleráns, erőszakos. Mindez pedig elsősorban nem a rossz politika miatt van, már az is csak következmény. Azért van, mert az európai ember gyenge. Olyan eszméket vetett el vagy tett szimbolikus közhellyé, amelyek erőssé tették és tartást adtak neki, és olyan eszmékkel fertőződött meg, amelyek gyávává, gyengévé és lustává tették, leszedálták a társadalom szellemi és fizikai immunrendszerét, leszoktatták az önérdek-érvényesítésről. Elvetette vallását, kultúráját, hagyományait. Kulturális vákuumot hozott létre, és ez szív be egy saját jogán és saját belső logikája szerint nagyon is létjogosult és életrevaló másik kultúrát.

Amíg a közel-keleti ember azt látja, hogy az európai embernek nincs kultúrája, nincs ízlése, nincs értékrendje, világnézetét nihilizmusra cserélte, viseletét rongyokra, zenéjét és szórakozását zajra, táncát idegrángásra, ételét moslékra, évszázadok alatt berögzült szokásait magatartászavarokra, addig nem érti, mi az, amit féltünk tőle? Mit veszélyeztet ő az Iszlám importjával? Miféle európai kultúrát? Ha Ahmed barátunk a facebookról eljön hozzánk látogatóba, és mi dagadó keblekkel meg akarjuk mutatni neki, mit jelent magyarnak lenni és mit jelent európainak, legjobban tesszük, ha elvisszük egy múzeumba. Ott aztán büszkén körbevezethetjük:

- Nézd ezt a rengeteg értéket! Ez Európa!

- Nem. Ez volt Európa. Miért baj, ha a romjaira rá akarom építeni a mecsetemet, a vahabita iskolámat? Még te is járathatnád oda a gyerekeidet! Legalább végre megint szólni fog valamiről Európa – ha nem is arról, amiről szeretnétek...

A Brexit csak egy újabb kondulása volt egy félrevert harangnak, ami szól már egy ideje (legalább a ’60-as évek óta). Üzeni, hogy az európai embernek nagyon betyárosan fel kell kötnie a gatyáját, ha nem akarja magát hamarosan Eurábiában találni. Nem az európai politikusnak, az európai embernek! A bevándorlási hullám közepette tapasztalható kommunikáció világosan megmutatta, hogy az európai politikusokban semmi összeurópai szolidaritás vagy közösségérzet nincsen. A Brexit pedig megmutatta, hogy az európai emberben sem sok van. Ahogy nem is volt soha az elmúlt 3-4000 évben, hiába próbálták újra meg újra birodalommá kovácsolni. (Most bezzeg szól az európéerség hárfazengetése egyre több irányból. Milyen sajátos emberi vonás, hogy a legnagyobb közösségszervező erő a közös „ellenség”!) Nem Európa bürokratikus úton való mesterséges szorosabbra vonása a megoldás, nem az Európai Egyesült Államok létrehozása, hanem a „Nemzetek Európája”, az európai ember cinikus, komolytalan hozzáállásának megváltoztatása saját nemzeti és összeurópai öröksége felé. Ha kell, meg is szüntethetjük a szólásszabadságot és visszaállíthatjuk a Szent Inkvizíciót is... de jobb lenne, ha menne szépszerével, az elmúlt évszádok eszmei és kulturális forradalmaiból megtartva azt, ami érték, és sajnálattal kivetni magunkból azt, ami látványra szép, de mérget hordoz, mint a gyöngyvirág.

Végezetül pár szót a potenciális terroristákról. Az iszlám és a terrorizmus összemosása már nem új jelenség, 2001. óta folyamatosan hallgatjuk. Valóban nem mentes az erőszaktól ez a vallás, de azért ugye még nagy európaiságunkban lapozgatjuk néha a Szent Biblia ezeroldalas vérfürdőjét? Vagy elég csak belekezdeni a Bhagavad-gítába, a hinduk legszentebb könyvébe, mindjárt az elején maga Krisna arra szólítja fel Ardzsunát, hogy harcoljon és öljön. Az iszlámnak ráadásul többféle irányzata van, és meglehetősen különböző vérmérsékletűek. A kereszténységnek is vannak szélsőségesei (például akik tagadják az evolúciót, ami nagyobb bűn az emberiség ellen, mint holmi öngyilkos bombamerénylet)...

Alex Jones már 2009 környékén megjósolta, hogy néhány éven belül katonák fognak a Nyugat városainak utcáin járőrözni, tökig gépfegyverben, de kevesen hittek neki. „Fear mongering”, riogatás a feltűnésért, ugyan már. Pedig azt is megmondta, hogy az „ok” a terrorizmus lesz. Nem lát ő a jövőbe, csak érti a jelent, érti a hatalom működését, és sokat tud céljairól és eszközeiről, ezért lett igaza: most megjöttek azok a katonák. Nem baj, legalább vigyáznak ránk. Mi félnivalónk lenne? Féljenek a terrorista migrénesek...

Korábban ugyan már kifejtettük, hogy a terrorcselekményeket a hatalom követi el önmaga ellen, de most ettől tekintsünk el, és tegyük fel, hogy Ahmed saját jogon robbantja fel a múzeumot, mert elege van az álszent, nosztalgikus baromságunkból. Ha ez elég sokáig zajlik, egy idő után az ellenoldali szélsőségből választ fog provokálni. Előbb-utóbb repülni fog a molotov-koktél a mecsetre, le lesz döfve az imám, meg lesz verve a muszlim kisfiú az iskola előtt... Akkor pedig, kedves őshonos európai fehér ember, te magad is potenciális terroristává fogsz válni. Főleg, ha kereszt lóg a nyakadból. Akkor te is szemlesütve somfordálhatsz el a katonák mellett, mint a muszlim (ímmár) sorstársad. Akkor már a saját fajtád ellen is meg kell küzdened az önérdek-érvényesítésért.

(A bejegyzés a Szájbatalpaló blogon ITT található. Osztani ér.)

64 komment

Blogtalálkozó!

2016.06.05. 16:49 dangbird

Ahogy jeleztem, tartunk blogtalálkozót. Eljött az ideje. Jó rég nem volt... Bár voltak előadások, ahol lehetett találkozni velem. Most az egy ideig szünetel, ahogy a bejegyzések is. Kicsit elegem van az észosztásból, őszintén szólva. Ez amúgy is kezdettől egy kényszerpálya volt nekem. De ettől függetlenül folytatni fogom majd, ha rámjön a nagy megmondhatnék. Jelenleg önmagam és mások gyógyításával vagyok elfoglalva, ez egy sokkal nagyobb "érzékenységet", finomságot igénylő munka, mint a megmondás megmondása. (Meg filmforgatásokon dolgozok, mert valamiből élni is kell, az főleg állóképességet igényel.)

Szóval, blogtalálkozó:

2016. június 10, péntek  18:30 (ahogy már hozzászólásban utaltam rá)

Jurta korcsma, Budapest, Thököly út 95. (Thököly út és Hungária krt sarka)

Moderált árkategóriájú, de meglehetősen kulturált hely, van meleg konyha is, ha valaki ott vacsorázna.

Kérek végső uffokat, hogy ki jön és ki nem, hozzászólásban vagy e-mailben.

10 komment

Életjel

2016.04.28. 11:22 dangbird

Mint látható, két hónapnál régebb óta nem írtam a blogra. Ennek legfőbb oka, hogy rettenetes anyagi helyzetbe kerültem (mint már finoman jeleztem egy korábbi előadás-videó alatt), és ennek orvoslása a mindenek előtti gondom mostanában. Nem tűntem el, majd fogok írni további szájbatalpalókat és egyebeket.

Elnézést azoktól, akiket lógva hagytam blogsablon, regresszió, stb ügyében, rövidesen jelentkezem.

Addig is a személyes blogomon "hamarosan" indulni fog egy Bujdosó című írássorozat, kis ízelítő a GEO - Galaktikus Elhárító Önkéntesség című "készülő" regényemhez (más a történet és a főszereplő, de ugyanabban a világban fog játszódni).

Előadást jelenleg nem tervezek, de blogtalálkozó lesz valamikor. Jelezze kommentben vagy e-mailben, aki jönne!

107 komment

Dizájn sarok

2016.03.01. 09:38 dangbird

Kerestetik olyan webdesigner-grafikus, aki csinálna valami alap kinézetet a blognak. Semmi extra nem kell, csak ne legyen ilyen sablonos. Régóta halogatom, hogy kezdek vele valamit, de nem vagyok egy nagy grafikus (a max., amire képes vagyok, a 2012 Blogon volt látható), a CSS és javascript tudásom pedig egyre rozsdásabb.

A sablon gatyába rázáson túl valami fejléckép kellene (a YouTube-csatornának is), meg egy egyszerű logó (amire van ötletem), bátrabbaknak akár animált verzióban is, amit oda lehet tenni a videók elejére-végére.

Pénzet fizetni ezért nem tudok, a tervező saját logója a weboldalára mutató linkkel természetesen permanens jelleggel a sablon része lehet, plusz egy-két bejegyzésben megjelentetek egy reklámértékű hálálkodást. Esetleg még egy csontkovácsolást vagy egy regressziót tudok bedobni. :)

blog2012 kuk4c freemail ponnt hu

8 komment

Előadás videó - mindennapi egészség

2016.02.14. 14:04 dangbird

A Soter Klubban tartott januári előadás felvétele.

Továbbra is lehet adományokat küldeni:

Tóth Bálint
Unicredit Bank
1091 8001 - 0000 0105 - 4711 0009
Külföldről: IBAN HU06 1091 8001 0000 0105 4711 0009 (HUF) vagy
PayPal: blog2012 kukac freemail ponnt hu

Köszönöm!

A héten egyébként megint szerepeltem a HunTv-ben, itt egy előzetes, itt pedig a teljes adás.

A következő bejegyzés egy szájbatalpaló lesz, vagy a jogállamról, vagy a magyarság ön-sztereotípiáiról (amiről egyébként már korábban is írtam egy humorossat). Maradjatok a képernyők előtt.

36 komment

Előadás februárban

2016.02.02. 13:29 dangbird

Tóth Bálint

Mindennapi egészség

 

Az ember megszületik, s lassan felcseperedik. Teste növekszik és fejlődik, fizikai és pszichés ereje gyarapodik, míg elér egy kiteljesedést, 20-23 éves kor körül, s onnan aztán élete hátralévő részében lassan hanyatlik ereje, egészsége – és végül meghal. Ez az életgörbe, melyet a természet törvénye diktál.
...biztos ez? Valóban természetes állapot, hogy huszonévesen „haldoklani” kezdünk, hogy életünk második felére lecsökken munkaképességünk, elveszítjük állóképességünk nagy részét, emlékezetünk elromlik? Valóban normális, hogy az orvos az életünk mind gyakrabban visszatérő, s végül állandóvá váló szereplője? A világ legjövedelmezőbb iparága ma a gyógyszereké, még a fegyvergyártást is megelőzi.
Az előadáson szó lesz többek között az orvos és a beteg kölcsönös felelősséghárításának abszurditásáról, a természettől elszakadt, modern lét szellemi, lelki és testi ártalmairól, a népi gyógyászatról és annak mai alkalmazhatóságáról, a vega, paleo és egyéb táplálkozási divatokról, sóról és cukorról, születésről és halálról.

Helyszín: Bolyafészek, 1067 Budapest, Csengery utca 62/b. fszt. 1.

Időpont: 2016. február 12. péntek, 19:00

A belépés ingyenes.

Az előadás nagyrészt a Soter Klubban tartott januári ismétlése lesz, természetesen nem teljes átfedéssel.

Előzetes:

7 komment

Szájbatalpaló #12: Az "oktatási" rendszerről

2016.01.27. 18:00 dangbird

A bejegyzés a szájbatalpaló blogon itt található.
Különösen arra kell törekedni, hogy az ifjúságot a tisztesség és becsület minden törvényeire úgy neveljük, hogy az állam méltón derék férfiakat, a királynak hiven szolgáló alattvalókat és szorgalmas polgárokat remélhessen belőlük. (Ratio Educationis, 1777)

Nagy nehezen végre megszületett az iskolarendszerről szóló bejegyzés. Bonyolult, összetett és kényes témáról van szó, hiszen szinte kivétel nélkül mindenki érintve van benne, ráadásul talán a legfélreértettebb (félremagyarázottabb) állami szektor az „oktatásé”. Hogy miért az idézőjel, az a bejegyzésből kiderül...

Mi is az állami oktatási rendszer célja? Lássuk magát az államot, hogyan nyilatkozik erről:

 „elősegíti a gyermekek, fiatalok harmonikus lelki, testi és értelmi fejlődését, készségeik, képességeik, ismereteik, jártasságaik, érzelmi és akarati tulajdonságaik, műveltségük életkori sajátosságaiknak megfelelő, tudatos fejlesztése révén, és ezáltal erkölcsös, önálló életvitelre és céljaik elérésére, a magánérdeket a köz érdekeivel összeegyeztetni képes embereket, felelős állampolgárokat nevel. Kiemelt célja a nevelés-oktatás eszközeivel a társadalmi leszakadás megakadályozása és a tehetséggondozás. (...) A köznevelés egészét a tudás, az igazságosság, a rend, a szabadság, a méltányosság, a szolidaritás erkölcsi és szellemi értékei, az egyenlő bánásmód, valamint a fenntartható fejlődésre és az egészséges életmódra nevelés határozzák meg. A köznevelés egyetemlegesen szolgálja a közjót és a mások jogait tiszteletben tartó egyéni célokat. A nevelési-oktatási intézmények pedagógiai kultúráját az egyéni bánásmódra való törekvés, a gyermek, a tanuló elfogadása, a bizalom, a szeretet, az empátia, az életkornak megfelelő követelmények támasztása, a feladatok elvégzésének ellenőrzése és a gyermek, tanuló fejlődését biztosító sokoldalú, a követelményekhez igazodó értékelés jellemzi.” (2011. évi CXC. törvény a nemzeti köznevelésről)

dacacca_480_180.gif

Persze már a törvény címe is hamis, hiszen a nemzethez semmi köze, hiába tanítják meg, hol született Kossuth Lajos, és tarthatnak Trianon-megemlékezést is a tornateremben, ez legfeljebb „egészséges” nacionalizmusra nevel, de a nemzet nem ettől lesz nemzet. (Erről majd egy másik bejegyzésben.) Nevelésnek pedig semmiképpen nem nevezhető, ami az iskolákban folyik. A nevelés nem egyetlen, de első és nélkülözhetetlen eleme a minta. A szülők, nagyszülők, a család és a közösség többi tagja, beleértve a nagyobb gyerekeket is(!), mintákat adnak a gyereknek, amiket le tud utánozni, át tud venni, el tud tanulni – e folyamat segítése a tanítás (gyere, megmutatom, hogy csinálom). Ahol nincs minta, ott nincs nevelés, tehát nincs tanítás sem. Az iskolarendszer pedig

  1. Szétszakítja egymástól a nemzedékeket

Ebben nem kizárólag az iskola a hibás, sok tényezőre vezethető vissza, hogy miért kell apának és anyának két külön és egyenként gyerekmentes munkahelyen dolgozni (vagy sok esetben csak „dolgozni”, látszattevékenységet folytatni), miért kell a nagymamának 100 kilométerre szappanoperákat néznie addig, míg erőt vesz rajta a krónikus agyvelő-sorvadás (ismertebb nevén Alzheimer-kór), holott ő igazán ráérne a gyerekekkel foglalkozni, a tudását átadni nekik.

Persze abszurd ötletnek tűnik, hogy a tanításban egyáltalán nem járatos, megkopott tudású és kissé szenilis nagymama tanítsa a gyerekeket a szakképzett és felkészült pedagógus helyett...

De lássunk egy hasonló példát! Ildi egy „normális, átlagos” hat éves kislány, akit szülei beíratnak az általános iskolába. A szakképzett és felkészült tanítónéni pedig szépen megtanítja őt olvasni fél év alatt. (Maga a tanítónéni pedig húsz évet járt iskolába, hogy erre a mutatványra képesítsék!) Ildi pedig otthon Jancsinak, a négy éves öccsének néhány nap alatt adja tovább ezt a tudást. Miért?

Hogy csak pár okot említsünk (később még visszatérünk erre a példára): a hatéves gyerek sokkal könnyebben szót ért a négyévessel, sokkal inkább egy nyelvet beszél vele, mint a szakképzett tanítónő. Ráadásul a tanítónő egy idegen, Ildi és Jancsi viszont testvérek, ismerik egymást, szeretet, bizalom és sorsközösség az egymáshoz való viszonyulásuk alapja. Az iskola azonban elzárva tartja őket egymástól, külön tanteremben. Azonfelül Ildi azt mutatja meg Jancsinak, hogyan kell elolvasni a címet a mesekönyvön, a feliratot a hentesbolton, vagy csak egy rajzlapon azt, hogy „SZIA JANCSI”, amibe érzelmi töltést is rögzített. Ezzel szemben az iskolában olvasókönyvet kap a gyerek, amit külön erre a célra készítettek, nincs más funkciója, mint hogy el legyen olvasva, szerzői-szerkesztői pedig csak pedagógiai szempontokat rögzítettek benne, és a gyerek sosem fog velük találkozni, így semmilyen emberi kapcsolat nem is alakulhat ki közöttük. Ezzel elérkeztünk a következő ponthoz: az iskolarendszer

  1. Kicsatol a valóságból és álfeladatokat ad

Nem a világgal ismerteti meg a gyereket, hanem a világról szóló absztraciókkal, leképzésekkel. Ha 16-18 éves gyerekekkel (akiknek természet szerint már felnőttnek kéne lennie!) érintkezünk internetes felületeken – mert valódi gondolataikat és érzéseiket más formában már nem hajlandóak vagy nem is képesek közölni – tapasztalhatjuk, hogy nagyjából annyi fogalmuk van a világ működéséről, mint egy hatévesnek. Ez persze nem csak az iskola hibája: egész „társadalmunk” képtelen egészséges módon viszonyulni a gyerekekhez, kifejlődésben lévő embertársainknak tekinteni őket. Gyereksarkot hoztunk létre a világban, gyerekmese a Minimaxon, gyerekjáték a Brendonból, gyerekzene az iTunesról, gyerekmenü a Burger Kingben... és gyerekmunkahely az iskolában. Száz éve még a gyerekek ugyanabban a világban éltek, mint a felnőttek, és ma kárhoztatják is a múltat, hogy szegény gyerekeknek dolgoznia kellett: vagyis feladatokat megoldania. Valódi feladatokat, melyek elvégzésére tényleg szükség volt.

Az iskolában ezzel szemben látszattevékenységet végez a gyerek, álfeladatokat kap, melyek megoldására valójában nincs szükség. Hogy az egyenletrendezés végén iksz egyenlő mennyi, egyik gyerek sem akarja tudni, nincs szüksége erre az adatra, nem tudja mire használni, és a feladatot adó tanárnak sem kell a megoldás, hiszen már eleve tudja.

Az iskola ennélfogva képtelen valódi sikerélményt adni a gyerekeknek. „Motivációs” rendszere is virtuális, papírra rótt absztrakciókkal jutalmaz és büntet. Ebből következően nem nevel, hanem

  1. Idomít

Az ember természeténél fogva alapvetően érzelmi lény, azonban ahhoz, hogy az emberi minőség magasabb szintjeit is meg tudja valósítani, intellektuális lénnyé is kell nevelni őt és nevelnie önmagát, vagyis úgy szerkeszteni meg a psziché „kapcsolási rajzát”, hogy a magatartás elsődleges vezérmotívuma a belátás legyen, ne az indulati reakció (a kívánt avagy nemkívánt következmény vágya avagy félelme). Természetesen a nevelésben helye van a jutalmazásnak és a büntetésnek is, hiszen ösztönlények is vagyunk, indulati életünk is van, amelyet a gyerekeknél sokszor csak külső kényszer útján lehet uralni, hiszen az önfegyelemre, önszabályozásra való képességük még fejletlen. De egy indulati reakciókra alapozott jutalmazási-büntetési rendszer az nem nevelés, hanem idomítás, hiszen az állatok magatartását csak így tudjuk szabályozni. (Az embernél az a különbség, hogy megvan a képessége az önbüntetésre és önjutalmazásra is, és ha kifejlesztjük benne a hajlamot, azt alkalmazni is fogja!)

Ildi és Jancsi példájánál nincs jutalmazás, nincs büntetés, nincs megfelelési kényszer, nincs ellenőrzés és értékelés: viszont van bizalom és van valódi sikerélmény is.

Az iskolai „megfeleléshez” alig van szükség többre reflextevékenységnél. A feladatok nagy részének megoldása az emberi gondolkodás csak egészen alacsony szintjeit igényli, az esetek többségében pedig kizárólag eltárolt adatok előhívására van szükség. Így aztán

  1. Leszoktat az önálló gondolkodásról, a kreativitásról, a kezdeményezőkészségről

Mindezekre ott nincs szükség, az iskolai munkában való részvételt csak hátráltatják. Még ahol kreatív feladatot adnak is, azt is vezényszóra kell megoldani, tehát a feladat iránti lelkesedés kialakulásának esélye minimális. Márpedig a lelkesedés az igazi magas szintű, alkotó szellemi tevékenység alapfeltétele.

Mindenki előtt ismert tény, hogy az ember csak agyának 3%-át használja.

Hogyan állapították meg ezt a tudósok?

Nyilván úgy, hogy különböző tesztalanyoknak különböző feladatokat adtak, mint az iskolában, és elvégzésük közben figyelték, mérték az agytevékenységet. A feladat célja tehát az agy mérése volt, nem a feladat megoldása, az közömbös volt a kísérlet minden résztvevője számára. Tehát ez is álfeladat volt, és nyilván a tesztalanyokat nem érdekelte a megoldás. Vagyis nem lelkesedtek. Ha az ember lelkesedik, agya teljes kapacitását tudja használni. Ez a hatéves Ildi sikerének titka: miközben Jancsit olvasni tanította, mindketten a lelkesedés állapotában voltak! Mint minden gyerek, sőt minden felnőtt: játék közben. Így pedig már érthető, hogy a fejlett agyú állatok kölykei miért játszva tanulnak meg mindent, ami az élethez kell. Ha lenne hatékonyabb módja a tanulásnak, a természet kifejlesztette volna. Az ember is gyárilag ugyanígy működik: ha egy gyereket hagynak, hogy azt csináljon, amit éppen akar, azonnal játszani kezd. Tudja, hogy az a dolga, hogy az lenne sikerének a záloga felnőttként. Ha a játékot valamiért félbe kell szakítania, agya leszabályoz 3%-ra, standby-ra kapcsol, amíg folytathatja. A mai emberek nagy része az élete 99%-ában standby-ban működik, gyakorlatilag kikapcsolt aggyal próbáljuk megoldani a munkahelyi és magánéleti feladatokat. Az iskola ráadásul rászoktat arra is, hogy csak akkor szerezzünk ismereteket, és csak akkor gondolkodjunk, amikor muszáj, csak annyira, amennyire muszáj a megfeleléshez. Így a legtöbb emberből kineveli a tudás szeretetét és szomját, a veleszületett kíváncsiságot is – elidegenít a tudástól. Ennek a kötelező jellegen túl a másik oka, hogy

  1. Téves és fölösleges tudásokat ad, fontos tudásokat viszont nem ad meg

Rengeteg olyan ismeretanyaggal bombáz, amire nincs szükségünk, nem fogjuk semmire használni, a témazáró dolgozat után viharos sebességgel el fogjuk felejteni. Ugyanakkor a nagyon alapvető és valóban szükséges dolgokra nem helyez elég hangsúlyt. Pl. a szorzótáblát második-harmadik osztályban kipipálják, és onnantól úgy veszik, hogy „tudja a gyerek”, pedig tapasztalható, hogy sok felnőtt bizony alig tudja – évente többször át kéne ismételni általános iskola végéig.

Ha már matematika, a sok másodfokú egyenlet mellé tanulnak-e a gyerekek alapvető pénzügyi ismereteket, pénzügyi kultúrát, fegyelmet, felelősséget? Tanulják-e a kamatos kamatszámítást? Megmutatják-e nekik egyszer is, hogyan lehet becslésekkel nagyjából kiszámolni, hogy tényleg megéri-e beülni a kocsiba és elmenni az Auchanba bevásárolni, „mert ott olcsóbb”, mint a sarki CBA-ban?

Egyáltalán tanulják-e, hogyan kell dönteni, hogyan kell két, különböző paraméterekkel bíró entitás közül választani?

Tanulnak-e párt választani...?

„Pályaválasztáshoz”, ahhoz bezzeg kapnak tanácsadást. Hogy kell hasraütésre választani olyan szakmák közül, melyek végzésének hétköznapjairól egytől-egyig semmit se tudnak? De azt már nem tanulják, hogy pályát nem „választani” kéne, az már eretnek gondolat, hogy az ember úgy jön a Földre, hogy van egy vállalása, feladata, küldetése, és azt kell megtalálnia és beteljesítenie. Nem is találhatja az iskola keretei között, hiszen az iskola

  1. Uniformizál

Mindenkinek ugyanazokat az ismereteket, ugyanazokat a képességeket próbálja átadni, tekintet nélkül az egyéni tehetségekre, adottságokra. Szerkezetéből adódóan nem alkalmas arra, hogy az egyéni útkeresésben, kibontakozásban támogatni tudjon. Paradox módon viszont amellett, hogy hitet tesz a nyájszellem mellett, egyidejűleg

  1. Leszoktat az együttműködésről

Elvétve kapnak a gyerekek olyan feladatot, amelyet együttműködéssel kell megoldaniuk. Egyéni feladatok nem egyéni, személytelen megoldásait keresik egyenként. Persze „az egyéni teljesítmény” egyetemes emberi illúzió, az euro-atlanti civilizációban pedig mindig is hangsúlyos volt, de sosem annyira, mint ma, és az iskola ezt mintegy legitimizálja, normalizálja. Az egyéni teljesítmény bűvöletében élünk: mikor Nemes Jeles László átveszi a legújabb megérdemelt díjat kimagasló és egyedi műalkotásáért (végre egy film a Holokausztról!), valahogy nem jut eszünkbe, hogy hány ember teljesítménye van emögött, a népes stábtól kezdve a művész úr becses felmenőin át egészen a néhány millió adófizetőig, akik összedobták azt a 800 milliót... hogy a mozgókép feltalálóit és hasonló „lényegtelen” közreműködőket ne is említsünk.

Mindezek ellenére egy ilyen teljesítménynél sem beszélhetünk együttműködésről. Arra az emberek szinte egyáltalán nem képesek. A valódi együttműködés alapja az önkéntesség, a vállalás és a kezdeményezés (lásd 4. pont). Eszköze pedig a kommunikáció. Tanít-e az iskola kommunikálni, tanítja-e, hogyan fejezzük ki világosan, érthetően az álláspontjainkat, érveinket, tanít-e retorikát, vitakultúrát, konfliktuskezelést (lásd 5. pont)?

  1. Az állam felügyeli és szabályozza működését

Utoljára hagytuk a legtöbb demagógiával kecsegtető pontot. Fogalmazzunk sarkosan: a tanár lehet jó szándékú, de a főnökének a főnökének a főnökének a főnökének a főnökének a főnökét úgy hívják: Orbán Viktor... Aki szintén csak eszköze egy hatalmi rendszernek, amelynek legfőbb célja saját magát fenntartani. Ehhez saját létét igazolnia kell. Ahhoz pedig olyan alattvalókra van szüksége, akiknek szükségük van rá. Akik kiszolgáltatottak és önállótlanok. És persze: akik képtelenek az összefogásra. Ez tulajdonképpen az összes eddigi pontot megmagyarázza.

Nos, az, hogy pontokba szedtük a leírottakat, csupán halvány jele annak, hogy megpróbáltunk egy teljes, minden részletre kiterjedő összesítő „szemlét” csinálni az iskolarendszerről. A teljes körkép azonban nem sikerült, a téma túl összetett és szerteágazó, minden mindennel összefügg. (Ezért is volt a hosszas késlekedés a bejegyzéssel.) S így sem esett szó a gyerekek falkatudatának összezavarásáról, az iskolai előmenetel által szított fölösleges szülő-gyerek konfliktusokról, a szenzoros és motoros megvonásról és annak egészségügyi ártalmairól, a természet, az évszakok ritmusából való kicsatolásról, a gyerekek (főleg a lányok) Erickson-modell szerinti természetes preferenciarendszerének megzavarásáról, arról, hogy a fiúgyerekeket nők nevelik fel, a tantárgyak és szakterületek szétválasztásának problémájáról, stb.

Essen szó inkább arról, mit tehet az egyszerű pedagógus, ha egy kicsikét javítani szeretne a helyzeten...

Először is találja meg a saját önállóságra való hajlamát és ne egy blogtól várja a megoldást. :) A fenti pontok egy része automatikusan adja a saját megoldását.

Pl. kezeljük rugalmasabban a tananyagot. Szortírozzunk aszerint, mi mennyire fontos, az „átlag felnőtt” mennyire tudja és mennyire kéne tudnia. Alsó tagozatban, ahol egy tanítónő tanít minden tantárgyat, még a tantárgyak közötti határok is elmoshatók, az órarend meg aztán korlátlan mértékben mellőzhető.

Vannak olyan gyerekek, akiknek jobban fekszik, ha egy adott témában merülnek el egész nap, másoknak könnyebb fenntartani az érdeklődését, ha óránként változik, mit tanulnak. Igazgatói szinten még azt is el lehet játszani, hogy elsőben felmérjük a gyerekek ilyen irányú paramétereit, és ez alapján soroljuk őket aztán a-b-c osztályba. Vagy „humán-reál érdeklődés” alapján. Vagy bármi jobb, mint a random beosztás.

Aztán: hanyagoljuk az osztályozást, főleg a büntető jellegűt, és különösen akkor, amikor új tantárggyal ismerkednek a gyerekek. A feleltetésből így lehet beszélgetést csinálni, aminek nem csak az a célja, hogy egy tanuló tudását felmérjük, hanem a többiek is tanulnak, a jó és rossz válaszokból egyaránt. Az előző órá(ko)n tanultakat össze lehet rakni akár csapatmunkában is, és egyáltalán:

Legyen minél több csapatmunka, minél több olyan feladat, amit csoportosan vagy az egész osztálynak közösen kell megoldania. Ugyanakkor kerüljük a versenyhelyzeteket, tanulók, osztályok és iskolák között; különösen a lányokat kell lehetőség szerint mindenfajta versenyeztetéstől megkímélni.

Bátorítsuk az önálló gondolkodást, különösen olyan tantárgyaknál és témaköröknél, ahol ez adja magát! Személyes tapasztalat: az általános iskolai irodalomtanárunk felolvasta pl. a soron következő „elemzendő” verset, azután pedig nem ő beszélt róla, hanem mi. Mármint akinek mondanivalója volt, senkit nem szólított fel, senkit nem osztályzott – beszélgettünk, néha vitatkoztunk. A szövegértést tanultuk, amelynek terén ma diplomás embereknél is nagyon komoly hiányosságok vannak!

Próbáljunk minél több lehetőséget teremteni arra, hogy az évfolyamok találkozzanak, kapcsolatba lépjenek, hogy a kisebbek a nagyobbaktól is tudjanak tanulni!

Ahol csak lehet, mutassuk meg a dolgokat a valóságban! A fizika- és kémiakísérletek jó irányba tapogatóznak, de nem érnek semmit, ha ugyanolyan absztrakt modellezési rendszerek, mint maga a tananyag, és nem kapcsolódnak a hétköznapi élethez. Érdekes látni, hogy a kémcsőbe töltött hidrogén tényleg durran, érdekesebb, mint olvasni róla, de hol van ilyen a gyerek életében? Ugyanakkor nem is feltétlenül kell gyakorlati szemléltetés akkor, ha a tanult ismeretet sikerül hozzákötni a mindennapi életben tapasztalt valamilyen dologhoz – avagy miért hívják a reáltárgyakat reál-tárgynak, és miért kell, vagy hogyan lehet egyáltalán száraz elméleti tételek soraként előadni őket? (Most az általános műveltségről van szó, nyilván a kvantumfizikát nehéz hétköznapi példákon bemutatni.)

Persze ezek mind csak szentbeszédek, mint az, hogy „ébresszük fel a gyerekek érdeklődését a tantárgy iránt”. Na igen, de hogyan? – jön ilyenkor a kérdés. És ha jön, akkor az a tanár szigorú értelemben már nem is való tanárnak. A Tanító egy archetípus, annak születni kell. A valódi hivatásában működő embert onnan lehet megismerni, hogy amikor kilép a munkahelyéről, akkor is tovább folytatja azt, amit csinál, nem tud nem Tanító, vagy Gyógyító, Harcos, stb. lenni. A tanító esetében a visszásság az, hogy a mai Magyarországon százezres nagyságrendben vannak tanító küldetésű emberek – de az „oktatás” világában kevéssel találkozunk közülük.

33 komment

HunTv szereplés

2016.01.20. 21:02 dangbird

A HunTv aktuálpolitikai kerekasztal című műsorának 89-90. adásában szerepeltem. Hozzászóltam többek között a Taxisok vs Uber, az öngyilkos merénylők, a katonaság visszaállítása valamint az e-személyi avagy "mindenkiről tudni akarnak mindent" témaköréhez is.

Az előző két adásban is jelen voltam (87 - 88), de csak néhány egymondatos közbeszúrás erejéig szólaltam meg.

7 komment

Előadás emlékeztető

2016.01.07. 13:00 dangbird

Holnapután, szombaton (január 9) előadás a Soter Klubban!

Most véglegesítettem a vázlatot, gyertek, atom lesz!

 

Szólj hozzá!