Mi van a mai gyerekekkel?

Sokan felteszik a kérdést, és az idősebbek tudják, a kérdés nem új. Pozsonyi Ádám már említette >a rádió 2. adásában<, hogy minden generáció korcsabb az előzőnél. Mi is lehet ennek az oka?

Az első nyilvánvaló ok >a teremtési lánchoz< hasonló szülő-gyermek láncolatban keresendő: magát az újabb „másolást” a másolat végzi. Egy rosszul felnevelt generáció rosszul fogja felnevelni a saját gyerekeit is. Ez a folyamat minél előrehaladottabb, a generációk közötti „minőségromlás” léptéke annál nagyobb.

Miért nem tisztelik a mai gyerekek a szüleiket, tanáraikat úgy, ahogy mi annak idején?

Erre a gyakran elhangzó kérdése a választ mindenki a megváltozott életmódban keresi (nincs elég idejük szegény szülőknek a gyerekekre), vagy a megváltozott iskolarendszerben (túl liberális, túl sok a gyerekek „joga” és főleg túl kevés a tanáré, a tanárokat rosszul fizetik – na igen, egyeseknél a pénz a megoldás mindenre –, rossz a „tananyag”, stb.)

Terelik a problémát, ugyanis a kérdésre a legalapvetőbb és legtalálóbb válasz sem szülőknek, sem tanároknak nem tetszene: azért nem tisztelik őket a gyerekek, mert nincs bennük semmi tiszteletre méltó.

Tessék megnézni a mai ember lelki-szellemi integritását, öntudatosságát, céltudatosságát – már ha léteznének még ezek a dolgok. Ezer késztetés szakít ezerfelé mindenkit. Aki saját belső világában nem tud parancsolni, hogyan tudna parancsolni kifelé?

Ennek megmagyarázásához sajnos megint el kell kalandoznunk egy kicsit a mágia irányába.

Bizonyára minden városi ember közös tapasztalata a kutyasétáltatókkal való találkozás. A kutyák időnként oktalan érdeklődést mutatnak a szembejövő ember iránt, körbefutkossák, megszaglásszák, esetleg ráugrálnak, összenyálazzák a ruháját. És a kutya „gazdája” persze ilyenkor kiabál tíz méterről: „Sacika, nem szabaaaaaad!” A kutya pedig természetesen szarik a „parancsra”. Csak materiális szemszögből nézve, a „parancs” puszta hangszíne, hanghordozása árulkodik hatástalanságáról. Természetesen valójában a kutya gazdája megüthetne bármilyen dörgedelmes hangnemet, az ugyanúgy hatástalan maradna, ha nincs mögötte valódi akarat. Mi is hordozza ezt az akaratot? Természetesen maga a hang, azonban a hangba kódolva ott van valami, ami éppúgy láthatatlan, mint a mágneslemezre felírt adat.

Az intelligens akarat uralkodik az elemek felett. A kutyában ilyesmi nincsen, a kutya saját ösztönvilágát nem képes kontrollálni, hanem az ösztönök és az akarat egy szinten működnek, örök párbeszédben egymással. Nem a kutya győzi le a parancs hatására saját ösztöneit, hanem az emberi akarat, az individuális lét határain átlépve, uralma alá hajtja a kutyában működő állati ösztönöket.

Természetesen ennek az akaratnak legjobb edzőterepe az emberen belül található állati ösztönvilág. Nyilván a mai emberek is jobban képesek saját ösztöneiken uralkodni, de a ma felnövő gyerekek, ha szülők lesznek, az ő gyerekeiknek talán már ugyanúgy műanysag tölcsért kell a fejére húzni műtét után, mint egy állatnak, mert „rászólni”, hogy ne piszkálja a sebet, mit sem ér majd. És a hiba természetesen nem a gyerekben lesz majd.

Nézzük csak meg ezeket a kutyatulajdonosokat! Példánk kutyáját nem véletlenül hívják „Sacikának” – emberi neveket adnak az állatoknak, emberihez hasonló ruhákban járatják őket, az asztalról etetik, ágyukba feküdni engedik; egy szinten vannak az állatokkal. És természetesen nem az állatok emelkedtek emberi szintre az elmúlt néhány évszázadban

Persze ez a magatartásforma elsősorban a városi emberekre jellemző. Nem véletlen, hogy az állatokat lélek nélküli, tisztán anyagból készült gépekkel váltották fel, amelyek gombnyomásra, matematikai logikával működnek – az anyag ezen süket közönyének legyőzéséhez egészen másfajta akarat kell, mely az embernek természettől nem sajátja. Ha szegény megboldogult ükapád, akinél még a jószágnak az udvaron volt a helye, meglátná, hogy a kutyád a vetett ágyon fekszik, mindjárt kapná a botot, és odasózna Sacikának olyat („Hinnye, büdös disznaja, nem kotródsz el menten!”), hogy szaladhatnál az állatvédőkhöz feljelenteni, ha pedig szólnál, hogy a kutyának ezt szabad, hát a te fejedet ütné következőnek…

Őseink bizony még emberek voltak, akik tudták, hogy mindennek megvan a helye a világban (így a szabadság fogalma értelmetlen volt számukra), és a királynak nem azért kell engedelmeskedni, mertkülönben, hanem azért, mert ő a király. Az ember pedig magától értetődően ura az állatnak, nemes a jobbágynak, (vigyázat, súlyos eretnekség következik!) férfi az asszonynak és, lényegre térve, felnőtt a gyereknek.

Bizony, a gyerek nem úgy születik, hogy uralkodni tud magán. Az őt nevelő felnőtteknek kell ezt megtenni, míg akaratukból táplálkozva saját akarata meg nem erősödik annyira, hogy ösztönvilágának, indulatainak, démonainak külső segítség nélkül parancsolni tudjon, és régen innentől számolták az embereket „felnőttnek”, 13-14 éves kor körül. Elsősorban a fiúk nevelésében volt az akarat kifejlesztésének nagy szerepe, és legénypróbán kellett bizonyítaniuk érettségüket – aki a próbát kiállta, az vált legénnyé, és ennek egyik legfontosabb velejárója volt, hogy udvarolni mehetett, hiszen már készen volt a királykisasszonyt őrző sárkány legyőzésére. (Az a mese nagyon nem polkorrekt, egyelőre hagyjuk is.)

A nevelés legfőbb eszköze a fent leírt „akaratátvitel”, ez az, ami a szülői programozást végzi a gyerekben. Mi is az a szülői programozás tulajdonképpen?

A nevelés két fő részből áll: tanítás és programozás. Bár ez a két dolog egymástól elválaszthatatlan az embereknél, mégis kb. 90%-ra tehető a programozás. A programozás azt jelenti, hogy minden emberben ott a lehetőség arra, hogy neveljék, mivel, bár saját személyiséggel születik, az alá van rendelve egy felettes énnek, amely vezérli. A felettes én születéskor üres lap, ez a részleges magyarázata annak, hogy a kisgyerekek cselekvő potenciálja olyannyira korlátozott. A felettes én szerepét a szülők töltik be, elsősorban az anya. Kezdetben még szó szerint is, olyannyira, hogy ha az anya megváltozna, a felettes én szinkronban változna vele. A gyerek felettes énje az anyától logikailag az ún. „dackorszaktól” választható el, innentől az azonosság helyett az anya másolata kezd kialakulni a felettes énben, és a szülők tudatosan képesek ezt a másolatot saját személyiségük „jobbá szűrt” változatával feltölteni, elsősorban példamutatással, másodsorban parancsokkal és tiltásokkal.

Parancsok és tiltások, ez itt a lényeg. Ezek a korlátozások (lennének) azok, amelyek a gyerekek felettes énjében kialakítják, hogy mi helyes és mi helytelen, mit szabad és mit nem, mit hogyan kell csinálni. Persze azért, hogy a gyerek ne egyszerűen szülei replikája legyen, utána bezavar az egészbe a kamaszkor, melynek lényege pontosan a szülői felettes énről való leválás és saját felettes énünk tudatos alakítása. Legalábbis tudatos akkor, ha a kellő öntudatot és jellemformáló erővel is bíró akaratot kifejlesztettük már magunkban. Persze az elmúlt generációknál ez már nem működött: a szülők a gyerekeket a fejlődésben szándékosan visszatartják, gyerekké nevelik őket felnőtt helyett, és a kamaszkornak gyerekes jellemmel, vágyakkal, elképzelésekkel mennek neki.

A gyerek értékrendjét viszont nem csak a szülei szabályozzák, hanem mindazok a felnőttek, akiket a tágabb környezetében lát. Ebbe természetesen beletartozik a virtuális világ is, a tévé és a média egyéb formái, melyek ma már sokkal nagyobb részben alakítják a felnövő gyerekek személyiségét, mint az arra hivatott szülők, nagyszülők és pedagógusok. Ennek nem elsősorban az az oka, hogy a gyerekek túl kevés időt töltenek a szülők társaságában és túl sok időt a tévé előtt, hanem az, hogy a tévé sokkal gazdagabb ingerforrás! Egyetlen film megnézése több heti szülői mintát ellensúlyozhat. Az Internet pedig külön szót érdemel, mint a kétarcú óriás, egyszerre megmentőnk és gyilkosunk, a legszörnyűbb méreg, amelynek a mai tizenévesek (még egyszer: nekik már kialakult értékrenddel kéne bírni, melyen csak finomítgatnak az „önkeresés” által!), sőt még a kisebb gyerekek is áldozatai, ugyanakkor csak és kizárólag ebbe a méregbe (lehetetlenül alacsony arányban) van odakeverve a gyógyszer, amely a normalitásba visszavezethetné őket.

Sajnos kevesen ismerik fel, hogy ezek a kezelhetetlen, flegma, semmiben sem hívő és semmi iránt tartósan nem lelkesedő, de hirtelen impulzusoktól oktalanul fellángoló, tudatosan hatalmas egyéniségre törekvő, de tudat alatt iszonyatos beilleszkedési vágytól szenvedő, „kallódó” tizenévesek lennének ideális esetben a „visszanevelő programok” elsőszámú célpontjai! Hiába, sokkal egyszerűbb adott esetben szerencsésebb nevelést kapott huszonévesekkel szót érteni és nagy összhangban bólogatni, hogy mi aztán tudjuk az igazságot! Pedig azokat kellene megszólítani, akik még nem tudják, csak azokat nagyon nehéz – és persze mivel az ember minél idősebb, annál nehezebben változik a világképe, nem elsősorban az idősebb generációk érdekelnek minket, hanem a gyerekekre és a tizenévesekre kellene koncentrálni minél több energiát! Sajnos gyakori tapasztalatom, hogy ők „egy másik interneten” vannak, mintha egy párhuzamos világban élnének – a világháló hiába egységes, nem is érzékeljük egymás létét sem…

S így a záró gondolat: azoknak a tizenéveseknek, akik már kezdenek ébredezni, akik már olyanokat elolvasnak, mint pl. a 2012 Blog :), hatalmas felelősségük van az „igeterjesztésben”, akár tudnak róla, akár nem: hiszen ők vannak napi szintű kapcsolatban a többiekkel korosztályukban, ők beszélik a nyelvüket, ők ismerik a hétköznapi gondolataikat, érdeklődésüket kitöltő dolgokat, így csak ők tudják megszólítani a többieket – kockáztatva ezzel természetesen a szociális öngyilkosságot, a teljes kirekesztődést. De tapasztalatból írom: ha hagyod, hogy felnőjön körülötted egy abnormálisan működő generáció, akkor végül vagy te is abnormálissá formálod magad, vagy ígyis-úgyis kirekesztett leszel!