A következő bejegyzés 3 hónapja született. Eddig nem tudtam hova beilleszteni a blogba, de most itt a lehetőség.

Előrebocsátom, nem vagyok „antiszemita”. Azonban elfogulatlanul tekintek a zsidóságra és manapság ez már önmagában elég az antiszemitizmus vádjához.

Gyerekkoromban sosem értettem, miért tiltották be a Mein Kampfot. Ha tele van ostobaságokkal, gyűlöletes és visszataszító eszmékkel, elolvasása inkább csak jobban eltántorítaná az embereket a náci birodalom alapeszméi vagy hasonló eszmerendszerek követésétől, nem? Miért nem tanítják inkább az iskolában, ha egyszer olyan fontos emlékezni, unos-untalan emlékeztetni, önmagunkat, egymást, hogy mi hova vezetett a múltban?

Nos, ez a film nagyjából azért van betiltva, mint amiért a Mein Kampf is.

A hivatalos verzió szerint azért, mert náci propaganda, és a könnyen befolyásolható embereket rossz és ártalmas következtetések levonására késztetné, torz világképet alakítva ki bennük.

A valóságban pedig azért, mert valójában nem arról szól, mint amiről mondják nekünk, hogy szól. Nem a náci eszmék „tézisfilmje”, parabolája.

Azokról szól, akik betiltották…

…És nem, nem „a zsidókra” gondolok.

A „Jud Süss”-ökre gondolok, arra a kicsi de annál hangosabb kisebbségre a zsidóságon belül, akik önjelölt szószólói a zsidóknak, akik saját céljaik érdekében semmilyen eszköztől vissza nem riadva használják ki nem csak a többségi társadalmat, melynek levakarhatatlan parazitái – de magát a zsidóságot is. Nem azok a zsidók ők, akik a Talmudot esténként forgatták annak idején – hanem azok a zsidók, akik Talmudot írták.

Nem kívánok azzal foglalkozni, hogy mennyi valóságalapja van a történetnek – „a zsidók” szerint semennyi –, mondjuk csak azt nagyvonalúan, hogy annyi, mint a Schindler listájának… Teljesen mindegy, hogy megtörtént-e, mert megtörténhetett volna, sőt ma is megtörténhet, mi több, meg is történik, mint látni fogjuk, olyan teljességgel, hogy ha ezt előre látták volna a III. Birodalom illetékesei, azok a bizonyos gázkamrák talán a valóságban is megépültek volna.

Aki nem látta a filmet, lényege röviden annyi, hogy 1733-ban egy Josef Süss Oppenheimer nevű zsidó kereskedő „diszkont áron” ékszereket ad el a württembergi hercegnek, de a kedvezményért cserébe bebocsátást kér Stuttgartba és személyes audienciát a hercegnél. (A zsidókat ekkor még nem engedték be Európa nagyvárosaiba, a filmből az is kiderül, hogy jó okkal.) A herceg egy joviális, de hirtelen természetű alak, konok, buta, hájfejű – tökéletes célpont. Jud Süss behízelgi magát a kegyeibe, miközben újabb és újabb kölcsönöket ad neki, majd a tartozásért cserébe tíz évre Württemberg közútjait kéri kölcsön, és meg is kapja. (Itt jön be a herceg ostobasága, egy kicsit is éleslátó uralkodó ennél a kérésnél azonnal felköttette volna a zsidót.) Innentől Süss a herceg „pénzügyi tanácsosa”, udvari pénzcsináló zsidója lesz, majd pénzügyminiszter, a herceg legfőbb bizalmasa – és a gyakorlatban hátsó irányítója. Az udvari erkölcsöket lerontja, a két hatalmi pólust, a Tanácsot és a herceget egymás ellen hangolja, miközben fokozatosan erősödő elnyomást, majd katonai diktatúrát épít ki Württembergben. Csak a szerencse menti meg a svábokat a polgárháborútól: a nyílt ellenállás kirobbanásakor a herceg váratlanul meghal, a hatalmat a Tanács veszi át, és halálra ítélik Süsst.

Ami igazán érdekes a filmben, az az, ahogy a zsidóság egészét ábrázolja. Semmiképpen nem pozitív alakok, de éles kontraszt rajzolódik ki Jüd Süss és az őt készségesen kiszolgáló Lévi nevű zsidó, valamint az átlagos zsidók között. (Egy, a zsidókat kategorikusan gyűlölő és kiirtani akaró birodalom propagandaminisztere miért is finanszírozott egy ilyen filmet?) Akkor kezdtem határozottan gyanút fogni, hogy a film üzenete összetettebb a vártnál, amikor a rabbi felbukkant a történetben. Ellenszenves kis figura, neandervölgyi-fejformával, mogorva és harsány gesztusokkal – de mikor konfrontálódik Süssel, első dolga kioktatni viselkedéséért, hivalkodó életmódjáért, s hogy beleavatkozik a gójok államügyeibe. Egyáltalán nincs ínyére, hogy Süss machinációiban szerepet vállaljon. (A film vetítése közben a helyiségben tartózkodott egy nálam sokkal zsidóellenesebb személy is, és ő is megjegyezte hangosan: na, ebbe a rabbiba legalább szorult egy kis emberség.)

Süss mindig ugyanazzal szereli le a zsidókat – mint amivel a gójokat is: hogy mindent, amit csinálok, értetek csinálom. Miközben valójában mindenki, zsidó is, sváb is, az ő útjának egyengetésén fáradozik, Württemberg egészének megszerzése felé. Számomra ő testesíti meg azokat a zsidókat, akik miatt „antiszemitizmus” létezik, a rabbi pedig a zsidóság egészét. Nem tetszik neki, amit Süss csinál, de ismeri a talmudi törvényeket, így nincsenek határozott erkölcsi kifogásai a gójok elleni akciókkal szemben, pusztán idegenkedik a témától; Süss viszont kész helyzetek elé állítja őt, így végül, saját érdekében – mármint a zsidó kollektíva érdekében – kénytelen inkább támogatni őt.

Ami a zsidóság vesztét okozni fogja egyszer, az pont egyik legpozitívabb tulajdonsága, a végtelen összetartás. A havrosz, amely a tökéletes hátteret biztosítja a feltörekvő Jud Süssöknek, az elvegyülő rejtőzködés lehetőségét, hogy a gójok ne tudják a látszólag egynemű, hasonló életmódot folytató és azonos normákat követő zsidóságból kiválogatni őket, így egyetlen válasz marad: a zsidók kollektív megvetése. Ennek pedig egyenes következménye: a havrosz további erősödése, a Jud Süssök védő szárnyai alá való behúzódás, akár tudatlanságból, félelemből, vagy éppen haszonlesésből – a gój minél jobban gyűlöli a zsidót, Jud Süss épülő hatalmának annál stabilabb tömegbázisa van!

A Jud Süssök ilyetén módszertanát leplezi le ez a film, segítséget ad felismerésükben – ezért tiltották be, semmi másért. A történet előrehaladtával pedig egyre szembetűnőbb a XVIII. századi Württemberg és a XXI. századi Magyarország közötti párhuzam. Először is légy nagyvonalú! Hitelezz korlátlanul, visszafizetési garancia és határidő nélkül, csábítsd az államot pazarló költekezésre, verd adósságba – majd tedd rá a kezed valamire, ami nélkül a gazdaság működésképtelen. Ez lehet az energia, a pénzkibocsátás, az ipari tőke, a víz, a termőföld vagy éppen az infrastruktúra, mint a film esetében (vagy ezek bármilyen kombinációja). Közben terjessz kozmopolita és szabad erkölcsű eszméket, a társasági eseményeket, udvari táncmulatságokat alacsonyítsd húspiaccá, s főleg nevelj hedonistát, kapzsi pénz- és kéjsóvárt a vezető(k)ből – majd, amikor az ujjaid köré csavartad ő(ke)t, ültesd saját embereidet a hivatalokba, ahova csak lehet… és kezdődhet a teljes lakosság kizsigerelése.

Ja hogy lázonganak?

A vetítés közben akkor tört ki az össznépi felkiáltás a helyiségben, mikor Jud Süss javasolta a hercegnek, hogy kérjenek kölcsön katonákat Würzburgból. Itt már nem lehet nem észrevenni, 2006 kölcsön-katonáiról van szó, de ma már írásos nemzetközi megállapodás is létezik a kölcsönös rendőri segítségnyújtásról, össznépi felkelések esetére.

(Októberi frissítés: tessék utánanézni, mi az a velseni szerződés! Reflektál ez a rádió 2. adásában elmondottakra is, hogy az EU-nak nincs rendőri ereje. Most már van…)

A módszereik nem sokat változtak 300 év alatt… leszámítva annyit, hogy már nem léteznek zsidó-ellenes törvények sem, amelyeket meg kellene kerülniük; a holokauszt-mitológiának köszönhetően védett fajtává nyilváníttatták magukat, s így felküzdötték magukat arra a szintre, hogy a trónon már nem hájfejű hercegek ülnek, akiket körültekintően manipulálni kell, hanem saját embereik, a Lévi-féle zsidók, Gyurcsányok és Bajnaik, akik örömmel asszisztálnak Jud Süssnek, talán nem is a pozícióért, a pénzért, a kiváltságokért, mint inkább azért az örömért, hogy mások felett zsarnokoskodhatnak, hogy valakiknek érezhetik magukat attól, hogy mások életét lehetőségük van megkeseríteni. Egyetemes emberi tulajdonság ez, ha gójban tör felszínre, akkor BKV-ellenőrnek megy, ha zsidóban, akkor miniszterelnök lesz belőle, ennyi a különbség.

Végezetül lássuk a zsidóság kiválasztottságának gondolatát a rabbi és Süss egyik párbeszédének fényében: Süss azt mondja, bár a csillagoknak nem parancsolhatunk, de az embereknek igen, ha elhitetjük velük, a csillagok útja irányítja a sorsukat, a csillagok útját pedig az Úr akarata! Mint a bejegyzés elején utaltam rá, értelemszerűen a Jud Süssök írták a Talmudot is és minden olyan ősi iratot, amely a zsidókat választott népnek nevezi, s amely tejjel-mézzel folyó kánaánt ígér nekik „majd egyszer”, ahogy Süss is ezzel hitegeti a rabbit, hogy támogatását elnyerje. (Württemberget természetesen „a zsidóknak” akarja megszerezni, nem önmagának – á dehogy.) Ha a zsidók hisznek abban, hogy istenük a világ többi népe, a gójok feletti uralomra rendelte őket, bár a hajtóerő legtöbbjükből ugyanúgy hiányozhat az efféle törekvésekhez, mint bármely más néphez tartozó átlagemberekből, de a törtető, hangoskodó, egyszer könyörgő, másszor követelőző, egyszer alázatos, másszor fosztogató zsidó „elitre” úgy fognak tekinteni, mint az Úr akaratának végrehajtóira, s támogatni is hajlandóak őket, főleg, ha személyes hasznuk is származik belőle. Ez az „elit”, a megátalkodott Jud Süssök kara nem azért jut magasabbra, mint az átlagember, mert kiválóbb képességei vannak, csak a hajlandóság több benne, az erkölcsi gátak hiányoznak. Az ő felemelkedésükkel együtt jár a havrosz által a többi zsidó (legalábbis jelentős részük) felemelkedése is – és máris visszaigazolódott a prófécia, növekszik a hatalmunk, mégiscsak tényleg kiválasztottak vagyunk!

Ideje lenne annak, hogy a zsidók ezt végre felismerjék, hogy elkezdjenek önkritikát gyakorolni: hogy ne támogassák fajtársaikat válogatás nélkül, pusztán nemzetiségi vagy vallási szolidaritási alapon: hogy megnézzék, ki az, akivel közösséget vállalnak, s az tényleg érdemes-e rá! Hiszen végül mit nyernek egy Süss Oppenheimer messiáskodásának támogatásából? Egy pár hónapra beengedik őket Stuttgart falai közé, 500 000 tallérral lehúzza őket a fő szélhámos a katonai költségek finanszírozására, és végül a Tanács ismét kihajítja őket a városból, immár „örök időkre”, tanulva abból, hogy mi lett a következménye annak, hogy egyetlen zsidót beengedtek a falaik közé. Mert amíg a zsidók eltűrik önmaguk között a Jud Süssöket, sőt, támogatják őket, addig mindig megvetés fogja sújtani fajtájukat a többi nép részéről. Mert aki közülük beszivárog valahova, és bentről megnyitja a kapukat a többieknek, az mindig Jud Süss, és a vége mindig ugyanaz lesz: vagy csak ő nyer, vagy senki sem. Ebben a játékban hosszútávon mi csak veszthetünk – gój is, zsidó is.

Ezen kéne elgondolkodnia a XXI. századi zsidóknak. Jobban, mint valaha.

Vége a "zsidózásnak", remélem kibírható volt, mostantól más vizekre evezünk.