A változatosság kedvéért ismét egy egyszerűen érthető és elfogadható téma következik.

A buddhizmus és Isten viszonyának irányából fogjuk megközelíteni a kérdést.

(S előre kell bocsátanunk, jelen sorok írója nem buddhista, nem keresztény, nem hindu és nem zsidó.)

Sokan élnek abban a tévhitben – főleg a „krisnások” és egyéb hinduk közül –, hogy a Buddhizmus isten nélküli, esetleg istentagadó vallás. A helyes megfogalmazás azonban ez lenne: Isten-koncepció nélküli vallás. A Buddha ugyanis sohasem beszélt Istenről, semmilyen módon, semmilyen formában – sőt, amennyiben tanítványai erről kérdezték, minden esetben megtagadta a válaszadást. Szerzetesek, erről az egyről ne kérdezzetek. Nyilván valami sokkal mélyebb ok van Buddha hallgatagsága mögött, nem egyszerű Istentől elfordultság.

A Bhagavad-gítából, a Krsna helyzetéről szóló részből világosan kiderül, hogy igazából senki sincs az egész Univerzumban, aki teljes egészében képes lenne megérteni Istent. Ez, >a korábban leírtak< alapján elég egyértelmű: a véges hogyan érthetné meg a végtelent? Ennek ellenére a hindu vallásnak igen fontos eleme a srútí, vagyis hogy hallani kell Istenről, minél többször, minél többet, és ez segít, hogy közelebb kerüljünk hozzá. A kínai bölcsesség azonban azt tartja, jobb egyszer látni, mint ezerszer hallani róla, és a Buddha megközelítése ehhez hasonló irányultságú. (Talán nem véletlen, hogy a buddhizmus sokkal népszerűbb lett Kínában, mint szülőhazájában valaha is volt.)

Értelmes ember nem használ egy párbeszédben olyan szót, amelynek jelentésével ő vagy beszélgetőpartnere nincs tisztában. Az utóbbi esetben úgymond tisztességtelen előnyt próbál szerezni valamiféle intellektuális fölényre alapozva, az előbbi esetben pedig saját magát teheti nevetségessé, ha lelepleződik, hogy az „intellektuális fölény” is csak póz, nagy szavakkal próbál dobálózni, melyek jelentését nem is ismeri.

Amikor az egyik ember azt mondja a másiknak: Isten – egyszerre mindkét eset fennáll. Valójában egyikük sem értheti e szó jelentését.

Személy szerint azt gondolom, az igazság valahol félúton van, adott esetben adott tudás átadásához szükség lehet egy isten-fogalom bevonására a gondolatmenetbe, azonban teljes elkötelezettségű isten-hitet elvárni emberektől és erre építeni egy teljes filozófiai, morális és életmód-rendszert meglehetősen ingatag dolog. Talán ezért is lehet, hogy míg a többi nagy vallásnak megvan a maga természetes életpályája, mely törvényszerűen születéstől halálig vezet, a buddhizmusban van egyfajta időtlenség, nem fejlődik, nem változik, nem öregedett meg, ám igazából sosem volt fiatal vallás sem. A Buddha soha nem várt el a szó hétköznapibb értelmében vett hitet a követőitől, a buddihsta filozófiát „buddhista logikának” nevezik, a Buddha az értelemre próbál építeni, nem elhinni kell a tanításait szívvel, hanem megérteni kell őket, ésszel. (Maga a szanszkrit buddha szó értelmet jelent, és a Bhagavad-gítában is rengetegszer szerepel.) Talán ez lehet a buddizmus vonzerejének egyik titka, illetve a jellegzetes heuréka-jelenségé, mikor egy szellemi kereső először találkozik a buddhizmussal, szinte biztosan az az első reakciója: ez az, megtaláltam, eljutottam az igazsághoz – buddhista vagyok! Ez persze csak egy korszak, amely némelyeknél pár évig tart, másoknál több életen keresztül.

A buddhista tanítások tehát nem tartalmaznak információkat Istenről, amelyeket – bizonyság híján – el kell hinni, hanem utat mutatnak, gyakorlati tanácsokon keresztül, a helyes nyolcas út és a meditáció által elvezetnek ahhoz, hogy az ember saját maga szerezhessen tudomást Istenről, saját szemeivel pillanthassa meg.

Ezt valószínűleg bármelyik szakavatottabb buddhista leírhatta volna. Következzen azonban a másik ok, mely jóval „profánabb”, ám kevésbé nyilvánvaló.

Az indiai nép az egyik legvallásosabb a világon. (Most tekintsünk el attól, hogy a történelem során sosem voltak egy egységes nép, vallási szempontból ez most lényegtelen.) A hinduk mindennapjait is igen nagy mértékben átitatja az istenhit, míg a keresztény pl. hajlamos csak a vasárnapi templomban imádkozni vagy este az ágy mellett, a hindu vallásgyakorlat fontos elemei a mantrák (ezek egyébként a buddhizmusban is megtalálhatóak), amelyek tele vannak Isten különböző szent neveivel (a buddhizmusban természetesen nem). A keresztény vallásban is vannak mantraként használatos imák (Miatyánk, Üdvözlégy), azonban nem jellemző, hogy az átlag hívő ezeket az utcán menet mormolná, egy rózsafűzért morzsolgatva. (A rózsafűzér egyébként a hindu dzsapa utánzata – de a keresztény vallás innen-onnan toldozott-foldozott voltáról már elmítést tettünk >a rádióban<.) Lényeg a lényeg, a Buddha beszélhetett volna Istenről megállás nélkül, ahogy pl. Krisztus tette, azonban nem hallgatták volna meg. „Közhelyesnek” számítottak volna akkor és ott a tanításai, az Istenről szóló tanításokkal a srútí fontossága miatt tele volt a padlás, ezen a téren sok újdonságot nem tudott volna mondani Buddha, így senki nem figyelt volna rá. Olyan fölösleges lett vona hinduknak Istenről beszélnie, mint folyóba vizet hordani.

S ha már említést nyert a Krisztus, hasonlítsuk össze Buddhával ilyen szempontból! Az első és legfontosabb, amelyet észre kell vennünk, hogy a közeg, mely körülvette őket, a fentiek alapján nagyon hasonló volt!.A zsidó nép is hagyományosan nagyon vallásos volt, az istenhit és a vallásos elvek nagyon főszerepet játszottak mindennapjaikban. S nyilván Krisztus és Buddha alapvetően azonos tudással rendelkeztek – ez nem csak hasonló (olykor azonos) tanításaik alapján jelenthető ki, hanem azon egyszerű ténynél fogva is, hogy Igazság csak egy van. A teljes igazságnak csak töredékét tudja egy tanítómester egy élet munkájával átadni, s hogy melyik ez a töredék s milyen módon adja át, az a befogadó közegtől is nagyban függ. Bármely vallásalapító tanításait kizárólagos és teljes igazságként elfogadni ezért ostobaság – mind a Krisztus, mind a Buddha figyelmeztettek arra, hogy amit elmondanak, az nem a teljes igazság.

Voltak olyan dolgok, amelyekről szándékosan hallgattak. S a Krisztus esetében talán ezek közé tartozott az Úr és az Atya különbözősége. Nem lehet nem észrevenni az ó- és újszövetségi istenkép különbözőségét, sőt, néhol ellentétes voltát. Talán ezért, „akinek füle van, hallja” alapon Krisztus mindenkire rábízta, hogy magától jusson el a felismerésig: igen, a zsidó nép nagyon vallásos, azonban az isten, akiben hisznek, Jehova, nem azonos azzal az Istennel, akiről Krisztus beszélt, és akit ő Atyának nevezett. Nem lehet nem észrevenni a szóhasználat szándékosságát. Sehol a zsidó hagyományokban „Mennyei Atyaként” nem emlegetik „az Úr Istent”, Krisztus pedig következetesen Atyának nevezi, és véletlenül sem használja rá a saját korában mindennapos használatú Adonáj (vagyis úr) kifejezést – ezzel is éreztetve, hogy ő bizony egy másik Istenről beszél, s mindez már >A maga képmására< illetve >Az emberiség eredete II.< című bejegyzésekből adja magát: Jehova a földi létezés ura, az ember teremtésének, Lemúria és a Phaeton elpusztításának legfőbb felelőse, az atlantiszi szellemcsaládok vezető szellemisége megszemélyesítve – kozmikus bűnöző, aki lázad az Atya és az őt szolgáló hatalmak ellen. Nyilván, ha ezt Krisztus valaha kimondta volna, ott helyben feszítették volna keresztre. Ezért kellett neki Istenről beszélnie s ezért nem kellett Buddhának – mert a hinduk Visnuja azonos a valódi, kozmikus Istennel, azonos a krisztusi Atyával, mint az mind a védánta irodalomból, mind magukból a Védákból egyértelműen kiderül.

Természetesen jelen írás miatt háboroghat a Mazsihisz vagy bármilyen zsidó szervezet, azonban azok, akik a Krisztust „idétlen megváltónak” (mesüge messiah) nevezik, jobb, ha hallgatnak, miután élen járnak mások vallásának mocskolásában – hadd ne kelljen citálnunk a Talmudból ezügyben… Azonfelül ennek a bejegyzésnek egyáltalán nem a mocskolás a célja, hanem hogy egy olyan tévedésre, összemosásra hívja fel a figyelmet, amely az ún. judeokeresztényeket ugyanúgy érinti, mint a zsidókat! Judeokeresztény alatt értendő az intézményesített, „sauli” néven is nevezett kereszténység, mely a (kissé átszerkesztgetett) Tórát „kapcsolt árunak” tekinti az Evangéliumok mellé, egy feloldhatatlan ellentmondást szítva, melynek figyelmen kívül hagyása sajnos eleve vakhitet követel a keresztényektől.

Azonfelül a képlet nem ilyen egyszerű!

A földi „istenség” legbiztosabb módszere önnön isteni mivolta illúziójának fenntartására, hogyha az önmagáról szóló tudást összemossa a valódi, kozmikus Istenről szóló tudással. Így a zsidók istenképében is van jó adag a valódi, kozmikus istenről szóló tudással, s ennek letisztítása ugyanúgy eredményre vezetne – hangsúlyozzuk újra, itt zsidók és keresztények egyazon hajóban eveznek!

Elég csak megnéznünk az átlag keresztény ember istenképét, amelyet sajnos nagyrészt egyházi tanítások alapján alakít ki magában. Hányszor hallottuk már, hogy én elfordultam Istentől, mert meghalt az akárkim, vagy akármi baj ért… Isten nem azért van, hogy neked jó legyen. Nem ő van érted, hanem te vagy őérte! Isten nem a mikulás. Megdöbbentő, hogy a keresztény istenkép milyen gyerekes módon párhuzamos a mikulással. Van egy nagyszakállú ősz öreg, jóságos bácsi valahol, tőlünk elérhetetlen távolságra, aki minden gyereket szeret és aki minden gyereknek szeretnie kell. Kívánságainkat meghallgatja, személyesen vagy levélben (ima), és ha jók voltunk, teljesíti, ha rosszak, akkor virgácsot kapunk. A gyerekek a mikulásban hisznek, a felnőttek az „Istenben”, és amikor rájönnek, hogy a mikulás sosem fogja elhozni a kért ajándékot, kiábrándulnak belőle. A valódi Isten bennünk él és mi őbenne, „őáltala, őbenne és ővele” egyek vagyunk, ő nem véges létező, mint az emberek teremtője, így nem tudunk semmiféle interakcióba lépni vele.

Olyan korban élünk, ahol a magasabb hatalmak közbeavatkozása elkerülhetetlenül folyamatban van, s nem lehet tovább tartani a hazugságot, a felemás istenképet – minden embernek el kell döntenie a következő években, hogy melyik oldalra fog állni, vallási hovatartozástól függetlenül. Tudjuk, hogy nagyon nehéz azt kérni az emberektől, forduljanak el saját Teremtőjüktől! Atlantisz beleprogramozta az emberi fajba teremtőjének feltétlen tiszteletét, s ez a program a mai napig is fut. Azonban legvégső soron mindannyian „az Atya gyermekei” vagyunk, s végül mindannyian hozzá fogunk visszatérni, lehet bármekkora kerülőúton is – ez már rajtunk múlik.

Mindazok, akik a sötét földi hatalom mellett tesznek hitet – akár tudatlanságból, akár személyes haszon reményében, vagy bármilyen okból – egyszer majd rá fognak jönni, hogy hibát követtek el. Lehet, hogy csak több millió év múlva, de el fog jönni a napja. Aki Atlantisz közelébe kerül, előbb-utóbb megbánja. (Már az is „hiba”, hogy egyáltalán itt vagyunk ezen a bolygón – de erről majd egy másik bejegyzésben.) Egyszer majd maga Jehova is meg fog térni az Atyához. Azonban az nem mostanában lesz…