"Some even believe we are part of a secret cabal working against the best interests of the United States (...), conspiring with others around the world to build a more integrated global political and economic structure. (...) If that's the charge, I stand guilty, and I'm proud of it." (John D. Rockefeller)

Hajmeresztő dolog következik, ugyanis a jelenleg működő globális gazdaságmodell puszta jellegét fogjuk megkérdőjelezni.

Az általánosan ismert (és a közgazdászok szerint is elfogadott) tényállás szerint a „szabad" nyugati világban piacgazdaság van. Ez azonban csak részben igaz.
A közgazdászok nagyon jól tudják, hogy mi a piac működésének alapfeltétele: a verseny.

Az igazi verseny az ún. tökéletes verseny, amely azt jelenti, hogy egy adott termék vagy szolgáltatás piacán sok szereplő van (ált. olyan sok, hogy a számuk ismeretlen), mind a keresleti, mind a kínálati oldalon. Ilyenkor, az elemi közgazdaságtan fogalmaira leegyszerűsítve a helyzetet, a Marshall-kereszt határozza meg az árat. Senki nem tudja önkényesen felverni vagy lenyomni azt, hiszen ha megpróbálod, csepp vagy a tengerben, ugyancsak keveset tudsz hatni a piaci viszonyokra. Persze ennek előfeltétele az, hogy a piaci szereplők nagyjából egyforma súlyúak legyenek, vagyis hiába van egy piacnak több ezer szereplője, ha a forgalom 50%-át egyetlen szereplő bonyolítja közülük - ez esetben persze ő egyedül tud hatni a piacra. Kedvezőbb helyzetben van, mintha egy másik 50%-os versenytárssal nézne farkasszemet, hiszen így egyedül ő képvisel központosított erőt a piacon.

Mindenki tudja, hogy a verseny alapú piac ellentéte a monopólium, a piaci egyeduralom. Az egyeduralomnak azonban vannak fajtái és fokozatai, lásd a fenti példát, valamint van egy speciális esete, az ún. oligopólium, amikor csak néhány nagy szereplő versenyez egymással a piacon. Az oligopólium esetében azonban a versenyhelyzet jellemzően igen hamar megszűnik, mivel a néhány résztvevőnek jobban érdekében áll egymással összefogva árkartellt létrehozni, mint versenyezni a piaci részesedésért - annál is inkább, hiszen a versenynek nincs valódi célja: ha egy 50%-ot uraló cég kiüti a másik 50%-ot uraló versenytársát, a magánmonopóliumot az állam nem hagyja érvényesülni, fellép ellene. Az oligopolisztikus piac szereplői ezért jellemzően akkor járnak jól, ha hallgatólagos, az állam által ellenőrizhetetlen, papíron nem létező árkartellt tartanak fent, s így verseny szempontjából gyakorlatilag már monopóliumot alkotnak együtt.

(Akit bővebben érdekel a kartell-téma, rengeteg anyagot talál a neten John Nash amerikai közgazdász-matematikus játékelméletéről.)

Namármost, mindezt hozzuk össze az ipari forradalommal. A manufaktúra-rendszer megjelenése előtt sok kis céh működött egymástól függetlenül, egymással tökéletes versenyben. A gépesítés azonban elkerülhetetlenül magával hozza az ipar és a mezőgazdaság központosítását. Mi értelme van gépi erővel egyesével learatni 150 olyan apró telket, ahol fordulni is alig tud a kombájn - arról nem is beszélve, hogy a 150 gazda nyilván nem fog 150 kombájnt venni, hanem bérelni fogják a gépet, és mivel a 150 teleknyi területhez elég egy kombájn, két kombájn-bérbeadó nem tud megélni a piacon, tehát csak egy lesz, aki monopol helyzetben van, és a saját monopólium-sápja ráterhelődik a mezőgazdasági termékek árára ugyanúgy, mintha egyetlen mezőgazdasági ZRt. birtokolná a 150 teleknyi földet - vagy lehet fenni a sarlót. Nem, a gépesítés csak nagyban működik hatékonyan, 10 kis gyár helyett olcsóbb építeni egy nagyot, eme törvényszerűség miatt pedig az iparosodott piacgazdaságban kialakul egy piaci dominó (erről már valahogy nemigen lehet hallani a Közgázon, igaz?), és aki előnyös helyzetben van, az egyre előnyösebb helyzetbe kerül! A nagy hal megeszi a kis halat, s mivel elmondottuk, hogy a piac alapja a verseny, a gépesített piacgazdaság önmagában rejti saját pusztulását. (Vö. az előző bejegyzésben írottakkal a gépesítés és a munkaerőpiaci tendenciák közötti összefüggés kapcsán.)

Így tehát a gépesített piacgazdaság helyét átveszi egy olyasmi rendszer, ami erősen a Lenin-féle NEP-re emlékeztet, ahol a kis szereplők tökéletes versenye kombinálódik a nagy szereplők központosított hatalmával. Vissza a kályhához, ha a piac jelentős részét egy központosított erő uralja, a maradékot pedig sok kicsi szereplő, akkor az előbbi fog diktálni, az utóbbi pedig alkalmazkodni.

Mindeközben az Irányítók szeretik velünk elhitetni, hogy „a piac diktál", a piacnak megvannak a saját törvényszerűségei, senki nem tud rá hatni (legfeljebb a jóságosan egyensúlyt teremteni akaró állambácsi), és ha pl. válság van, arról senki nem tehet... mintha legalábbis 1509-et írnánk. Érdekes, hogy mivel a piacgazdaság az iparosodás megjelenésétől kezdve párhuzamosan működött a feudalizmussal, valójában már sokszáz éve létezik verseny és piac, de válságról először a XX. században hallottunk...

Természetesen ennek az az oka, hogy az első világháború által széthullott gazdaságú Európa mellett az Amerikában már virágzó központosított gazdaság olyan erőfölényhez jutott, amely végül az egész világgazdaság feletti egyeduralom könnyű megszerzéséhez vezetett. Elég pénzügyi ereje volt az Irányítóknak ahhoz, hogy csináljanak egy mesterséges válságot, amivel egyrészt még tovább növelték saját gazdasági hatalmukat, másrészt bevezették az intervenciós politikát, amelynek lényege, hogy a kormányzat közvetlenül beavatkozik a gazdaság működésébe - és persze innentől gazdasági és a politikai hatalom egymástól szétválaszthatatlan; ami humánus és tisztán ideológiai indíttatás még maradt a politikában, ettől a húzástól kiszorult a tőkeerős lobbik által irányított politikai bábok ámokfutásából. Aki a kis emberek tömegeiért van, amögé senki nem tesz pénzt.

Amivel ezt a nyilvánvaló igazságot az Irányítók szépíteni akarják, az az a mese, hogy az egymással szembenálló politikai irányzatok mögé szorakoznak fel gazdasági érdekcsoportok, akik egymással mind politikai, mind piaci szempontból kibékíthetetlen ellentétben vannak. Az igazság az, hogy az óriások versenyzése tulajdonképpen oligopólium, és bolondok lesznek egymást ütni-vágni, ha egyszer össze is foghatnak, közösen gyakorolva abszolutista hatalmat. (Ugyanez természetesen vonatkozik a politikában egymással szembenálló nagy pártokra is, lásd a 4. pontban írottakat.) Ha az egymással versengő óriások tulajdonosi felépítését nézzük, általában hajmeresztő dolgokat láthatunk. Egy olyan tulajdonosi hálózat terebélyesedik ezek mögött, melynek kibogozása szinte lehetetlen - és ha ezt a hálózatot gráfként nézzük, bizony közel sem faszerkezetű, vagyis van benne jó sok körbetulajdonlás. A körbetulajdonlás legdirektebb formája az, ha A cég B cég tulajdonában van, B cég C cégé, C cég részvényeit pedig A cég jegyzi. Természetesen ezt lehet ennél jóval kevésbé átlátszóan csinálni, sok szereplővel, mindegyik pár százalékot birtokolva több másikban, s létrehozva így egy gigantikus tulajdonlási mátrixot, melyben ha a természetes személyeket keressük, mindig ugyanabba a 2-300 névbe fogunk botlani, akármelyik iparágról legyen is szó. A pénz, a tömegkommunikáció és az energia világában ez a tulajdonosi mátrix uralja a piacnak közel 100%-át, mivel ezek a hatalmi rendszer „hidraulikus lábai" (erről majd egy későbbi bejegyzésben, ahogy már ígértük).

Valójában, ha jól megnézzük, a termékek nagyrészének az előállítása és elosztása ugyanúgy központosítva zajlik, mint egy tervgazdaságban. Természetesen ez sajnos nem egy kommunista tervgazdaság, ahol az emberek szellemi és anyagi jóléte az elsődleges cél, hanem éppen ellenkezőleg, szellemi hanyatlás és egy erre épülő, egyre erősödő szorítású rabiga létének fenntartása a cél.

Az emberi munkaerőre nincs kereslet, hiszen gépek végzik a munka nagy részét, tehát akár igen ráérősen is tengethetnénk mindennapjainkat. Ez persze nem lenne valami jó az Irányítóknak, hiszen akkor sok időnk és energiánk lenne gondolkodni. Hajtanunk kell magunkat, éjjel és nappal, hétköznap és hétvégén (amint azt már ezer évvel ezelőtt leírták a Talmudban...), hogy kiszolgáljuk a rendszert. Az Irányítók ezt az ellentmondást úgy oldják fel, hogy látszat-feladatokat adnak nekünk - a javak elosztásának háttérben központosított rendszerét a gyakorlati megvalósításban olyan szintre bonyolították, hogy bőven ad elfoglaltságot az embereknek. (Elvétve olvashatunk olyan „alternatív kapitalistákról", akiknek elég intelligenciájuk volt ahhoz, hogy az Irányítók körei által kifejlesztett management-elmélettel nem törődve fel tudtak építeni egy-egy iparvállalatot úgy, hogy elkerülték a bürokratikus vízfejet, de hatékonyság ide vagy oda, mivel az Irányítók birtokolják a piac nagyobbik felét, a piaci dominó elve miatt őket senki nem tudja versenyben legyőzni.) S ha egy ország feleannyit sem termel, mint amennyit fogyaszt (pl., nem is tudom, mondjuk Magyarország...), akkor sincs baj, hiszen a tényleges ipari termelés nagyrészét már úgyis kihelyeztük a csóró, kisemmizett távol-keleti országokba, a nyugati ember megkapja belőle a maga részét, miután leülte a kötelező óraszámot az irodában a számítógép és otthon a TV előtt. Emlékezhetünk a kapitalista kizsákmányolás módszertanára 100-150 évvel ezelőtt - mostanra pont azért jöhettek létre nyugaton „jóléti" társadalmak (legalábbis fizikai szinten), mert már nem a piac önműködő törvényszerűségei irányítják a javak termelését és elosztását.

Ha innen nézzük a dolgokat, valójában a globalizáció fogalma is egy szépítés, egy olyan szó, amely a kommunista internacionalizmus hamis szinonimájaként azt súgja, hogy a világ mindenkié lesz. Ami valójában a Földön jelenleg zajlik, az nem globalizáció, hanem centralizáció.
„Az Irányítók", vagyis egy önmagát meg nem nevező és önnön státuszát kifelé el nem ismerő hatalom puszta létének egyik elméleti bizonyítéka az ipari forradalom eredményeként megjelenő megfékezhetetlen hatalmi centralizációs folyamat. Ha nem lennének, a gazdasági rendszer kitermelte volna őket.

Még egy gondolat erejéig visszatérve a válságra: aki elsiklott felette, annak ismét hangsúlyozni szeretnénk, hogy a verseny alapú piacgazdaság visszacsatolt, önszabályozó természetéből adódóan nem képes válságba jutni. Egyensúlya nem tud felborulni, változik, de mindig fennmarad. A gazdasági válságokat mesterségesen generálják nekünk sorban.